Gústavsson-szabály – Csinta Samu publicisztikája

Ha Katar előtt azért izgulhattunk egy ideig, nehogy végzetesen megzavarják a labdarúgó-világbajnokságot a különböző indíttatású bojkottkezdeményezések, napokkal a január 11-től Svédországban és Lengyelországban rendezendő férfikézilabda-világbajnokság rajtja előtt a Covid-veszély riogat senki által sem kívánt rendbontásokkal. Természetesen érzem én, hogy hiba lenne párhuzamba állítani, netán valamiféle mérlegre tenni a Katarral kapcsolatos emberjogi kifogásokat a nemrég még világszerte milliók életét veszélyeztető járvánnyal. Nem is követem el a hibát, csupán egyetlen közös következtetéssel kísérletezem: lassan mintha nem fordulhatnánk be egy-egy nagy versenyhez vezető célegyenesbe anélkül, hogy ne kizárólag sportszakmai izgalmak emeljék egyre feljebb az adrenalinszintünket. Afelől még nem vagyok teljesen biztos, hogy a jól fejlett összeesküvés-elméletek óceánjában kezdjek-e mélybúvárkodni, vagy az emberi butaság, befolyásolhatóság kultúrtörténetéhez soroljam az egyre sűrűsödő diverzáns eseményeket. Mindkét dimenzió feneketlen mélységeket rejthet.

Koncentráljunk azonban egyelőre a kézilabda-vb-t megelőzően kirobbanó felháborodáshullámra, amelyet a nemzetközi szövetség Covid-vizsgálatok protokolljának érthetetlen szigorítása váltott ki. Tudják, arról a világjárványról van szó, amely életünkből csaknem két évet helyezett forgalmon kívülre, sokak számára pedig egyenesen a végállomást jelentette. Ám amelyről már jó ideje alig hallottunk, nem mintha hiányzott volna, de rohamos háttérbe szorulása igencsak termékeny táptalajt adott a mindenféle bagatellizáló spekulációknak. Ezzel együtt nem küzdöttünk hiányérzettel, hogy „kivezetése” nem fokozatosan történt meg, jó volt maszk nélkül visszatérni a stadionokba, elkönyvelni, hogy ezen is túl vagyunk, folytatódhat a móka. Legfeljebb a korábbinál valamivel több empátiával tekintünk azokra, akik változatlanul maszkba öltözve lépnek ki otthonukból, vagy még úgy sem. Az emberi psziché kényes jószág, elrontani gyerekjáték, helyrehozni sokszor lehetetlen.

Mindenesetre ember legyen a talpán, aki képes eligazodni a Covid jelenlegi hadállásainak rengetegében. Úgy tetszik, az emberiség egy része gyorsan felejt, ami bizonyos mértékig érthető, hiszen az élet él és élni akar. Lehetőleg legalább olyan körülmények között, mint korábban, amelyek ugyan korántsem voltak ideálisak, de jobbat azt megelőzően sem nagyon találtak fel. Az elsősorban az európai kultúrkörre érvényes megállapítás mindenekelőtt a mozgási szabadságra, a kapcsolattartás korlátozatlanságára vonatkoztatható, csupa olyan alapvető emberi jogra, amely meghatározta életünk legutóbbi évtizedeit. A sportban is. A világ nagy részét összetrombitáló nemzetközi viadalok az életigenlés olyan ünnepei voltak, amelyek hosszú távra érvényes lelki munícióval látták el a résztvevőket, versenyzőket és nézőket egyaránt.

A 2022-es sportév még orbitális botránnyal kezdődött, miután a kilencszeres Australian Open-győztes szerb Novak Djokovics vízumát az ausztrál karanténszabályok miatt visszavonták, ezért nem állhatott rajthoz az évnyitó Grand Slam-versenyen. A körítésben volt minden, okirathamisítás, hétköznapi simli, diplomáciai állásfoglalás, de főleg veszteségérzet, amelyet már akkor is nehezen viseltek a sportrajongók. A folytatás viszont kezdett hasonlítani a korábbi gyakorlathoz, a nemrég befejeződő futball-világbajnokság során sem tapasztaltak a járvány szárnyra kapására utaló jeleket, az ellenkező esetről egészen biztosan értesültünk volna. Kétévnyi frusztráció, karanténboldogság és maszkos örömrivalgás után újra kezdett arca lenni a lelátónak, és ez már önmagában ünnepnek számított.

A svéd-lengyel közös rendezésű kézilabda-vb most egyfajta visszarendeződéssel fenyeget, az ellenvélemények pedig a jelenség új dimenzióba helyezésével. A magyarokkal azonos csoportban szereplő izlandi válogatott kapusa, Björgvin Páll Gústavsson IHF-nek címzett nyílt levele ugyanis arról szól, hogy a Covid-ellenes intézkedések érintettjei immár készek jogi síkra terelni az eddig vegytiszta egészségügyi kérdést. A paradigmaváltás oka: a Nemzetközi Kézilabda-szövetség egyelőre elhatározottnak látszik arra kötelezni a játékosokat, hogy ne csak a vb előtt, hanem a csoportkör után, a negyeddöntő előtt is újabb tesztelésnek vessék alá magukat, Hogy a pozitív mintát szolgáltatókra öt nap kihagyás vár, a visszatéréshez pedig negatív tesztet kell adniuk, ebben az összefüggésben szinte elsikkadó apróság. Az anakronizmus érzetét minimum két körülmény táplálja. Az egyik, hogy ezeket a szabályokat olyan országban – például Svédországban – készülnek érvényre juttatni, ahol hivatalosan véget ért a koronavírus-korszak, a kórt már nem sorolják a társadalomra veszélyes betegségek közé. A másik, hogy a világbajnokságot bárki korlátozásmentesen követheti a helyszínen, márpedig a vírusok esetleges terjedését aligha lesznek képesek megakadályozni a játékteret körbefutó reklámtáblák.

Fogalmam sincs, minek számított a világjárvány tombolásának idején az izlandi játékos – vírustagadónak vagy fegyelmezett potenciális áldozatnak –, most viszont valami olyasfajta mozgalomnak állt az élére, amely alapjaiban megreformálhatja a hasonló helyzetek társadalmi kezelését. A globális pánik első periódusában hozott korlátozó intézkedések egy részéről gyorsan kiderült, hogy szembemennek a törvényességgel, de a nagy ijedelem, az áldozatok számának rémisztő növekedése közepette a túlnyomó többség kritika nélkül alávetette magát a vészhelyzetekre kitalált vésztörvényeknek. A jogászokkal való alapos konzultációra támaszkodó Gústavsson azonban már azt hirdeti, hogy ha a vb-n valóban alkalmazzák az előrevetített szabályokat, az ezáltal elszigetelődő játékosok bíróság előtt érvényesíthetik jogaikat. De korábban is robbanhat a puliszka: a játékosok ugyanis bármikor elhagyhatják a karantént és visszautasíthatják a tesztelést. „Az emberi jogok és alapvető szabadságok előmozdításáról szóló egyezmény átfogó védelmet nyújt a sportolóknak és másoknak szabadságuk korlátozásával szemben” – áll az indoklás az IHF-hez intézett nyílt levélben. A többi már csak puszta felsorolás: a munkavállalási szabadság figyelembevétele, a magánélet védelme és a foglalkoztatás szabadsága.

Lassan harminc éve lesz, hogy Jean-Marc Bosman „röghöz kötött” belga labdarúgó keresetében az Európai Bíróság olyan döntést hozott, hogy az áthelyezési díjak intézménye nem összeegyeztethető a személyek szabad mozgásának unión belüli jogával. Azt is megállapította, hogy a külföldi játékosok számának korlátozása a tagállamok állampolgárai közötti hátrányos megkülönböztetést jelent, így nem alkalmazható. A döntés megnyitotta a zsilipeket és alapjaiban átalakította az európai futballt. Björgvin Páll Gústavsson „mozgalmárkodása” részben ezen a csapáson vinné tovább az egyéni szabadságjogok érvényesítésének harcát, részben pedig meglovagolná a járványszkeptikusok egyre növekvő seregének retorikáját. Egyben meg a jogtudomány számára nyithat újabb pályákat, amelyek potenciális nyomvonalára az IHF merev szabálykezelése hívta fel a figyelmet. Amúgy meggyőződésem szerint már késő, a nemzetközi szövetség esetleges puhulása sem lenne képtelen visszagyömöszölni a fogkrémet abba a bizonyos tubusba.

Miközben az unió Peking heves tiltakozása dacára is korlátozásokat készül bevezetni a Kínából beutazó turistákkal szemben, a távol-keleti országban a hírek szerint újra pokoli állapotok uralkodnak, állítólag napokat kell várni, hogy a Covid áldozatainak holttestét elszállítsák az otthonukból. Kegyeleti okokból nem térek vissza a helyzet jogi kezelésének lehetőségeire, de zaklatott lelkiállapotban várom a kézi-vb rajtját. És nem csak a magyar válogatottért való szurkolás okán.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!