Bízva bízzál – Berta Mihály publicisztikája

Ha az ember behunyja a szemét, hogy mindössze egy felvillanó kép erejéig a győri női kézilabdacsapat valamelyik Bajnokok Ligája-győzelmére gondoljon, ezerféle emlék közül válogathat. Görbicz valószínűtlen helyről betekeri a szélről, Amorim egy komplett páncélos hadosztály megállíthatatlanságával hatol át a védőfalon, Kovacsics Anikó mikrofonnal a kezében énekli a „Happy Birthday!”-t az aznap harmincéves, amúgy világklasszis csapat- és poszttársának, Kiss Éva ziccert fog, Raphaëlle Tervel elhiteti tizenvalahány Buducsnoszt-játékossal, hogy abban a kétszer harminc percben ő maga a kínai nagy fal… A sor tényleg órákon keresztül folytatható lenne.

Nekem az a kép jön elő, ahogy tavaly májusban, a Vardar elleni (összesítésben már a harmadik) győri diadal után a kizárólag csak az örömtől megrészegült játékosok nyilatkoznak, ki hosszabban és komolyan, ki rövidebben, viszont gurgulázva nevetve, amikor is Nora Mörk érkezik a kamera elé, de mielőtt még egyetlen hangot is kiejtene a száján, laza, de határozott mozdulattal felteszi az aranykeretes napszemüvegét. A Papp László Budapest Sportrénában, ahol talán még Háry János szájából is indokolatlan túlzásnak hatna a „Gyerekek, hát itt tényleg meg lehet vakulni” mondat. A norvég jobbátlövőtől mégis magától értetődőnek és természetesen hatott az egész, nem volt benne semmi önteltség vagy magamutogatás, számomra pedig azért lett emblematikus a pillanat, mert Mörk azzal az egy mozdulattal képes volt definiálni a siker fogalmát, egyszersmind lehetővé tette, hogy ha csak a képernyő előtt ülve is, de átélhessem én is a „győztesnek lenni” érzést. Abban a pillanatban azt gondoltam, Nora Mörknek lenni most valószínűleg az egyik legjobb dolog lehet a világon.

A hét elején viszont már egyáltalán nem cseréltem volna a 27 éves, az olimpiai bajnoki címen kívül minden fontos trófeát megnyerő sportolóval. Mörk ugyanis élete legnehezebb időszakát éli meg, noha tavaly év végén, amikor a telefonjáról privát fotókat loptak el és tettek közzé az interneten, talán azt gondolta, ennél rosszabb aligha történhet vele az életben. Most mégis azt mondja, ennyire kilátástalannak még sosem érezte a helyzetét. A kézilabdázó karrierjét nem kerülték el a sérülések, eddig hétszer műtötték, de már a nyolcadik sebészeti beavatkozásra készülhet, amivel jelen helyzetben egyszerűen nem tud mit kezdeni. Idén februárban súlyos térdsérülést szenvedett, a szezon hátralévő mérkőzésein már nem is játszhatott, bár klubja a Bajnokok Ligája négyes döntőjébe benevezte, hogy legalább a jelenlétével segíteni tudja a társakat. Az új évadban már úgy tervezte, visszatér, ám ekkor újra megsérült, az egyik edzésen megroppant a műtött térde. „Először érzem azt, hogy összetörtem, elveszett a motivációm. Fogalmam sincs, mi lesz, olyan kézilabdázó vagyok, aki nem kézilabdázhat. Most nem tudok hinni abban, hogy újra pályára léphetek, most minden értelmetlennek tűnik. Nem tudom, miben higgyek ezek után” – írja a Nemzeti Sport Online, a norvég TV2-nek adott, érthetően keserű hangvételű Mörk-nyilatkozatot idézve.

Mörk persze nem az első és aligha az utolsó sportoló, akinek a karrierjét sérülések vagy egyéb gondok hátráltatják, s teszik a napi kínok zárójelbe az addigi szikrázóan ragyogó sikerek emlékeit. Nem is kell messzire menni a győri öltözőből, a klubtárs Tomori Zsuzsanna hasonló kálvárián megy keresztül.

Az élsport sokszínűsége viszont arra is jó, hogy gyakorlati példákkal szolgáljon a bajba jutottaknak, és akkor is legyen miből meríteni, ha az elméleti útravalók – az óceánban épp jéggé fagyó, de utolsó erejével még életvezetési tanácsot („Soha ne add fel!”) adó Leonardo DiCapriótól és a világűrben Luciferrel röpködve is létezésünk lényegéről elmélkedő („S az ember célja e küzdés maga”) Ádámig bőséges a vonatkozó szakirodalom – mégsem vezetnek eredményre.

Ilyen gyakorlati példát nyújthat Alejandro Valverde minapi esete is. A spanyol országúti kerékpáros múlt vasárnap, 38 éves korában lett életében először egyéni világbajnok. A kétezres évek egyik legnagyobb formátumú országúti kerékpározójáról beszélünk, aki nyert már korábban háromhetes körversenyt (a Vueltát 2009-ben), szenzációs érzéke van az egynapos viadalokhoz; a három különböző versenyt tömörítő, úgynevezett ardenneki klasszikuson kilenc győzelmet számlál, ennél – eggyel – többre csak a nagy Eddy Merckx volt képes korábban. De jól megy az időfutamokon is, vagyis igazi all-round kerékpározó ő, abból a fajtából, amelyikből már egyre kevesebbet láthatunk az országutakon. Mégis, az igazán nagy sikert valahogy sosem tudta elérni: a Tour de France-on, noha volt, hogy hegyi szakaszon tette helyre Lance Armstrongot, az összetett győzelméhez valami mindig hiányzott, és világbajnokságon is nyert korábban hat érmet, ám egyszer sem aranyat. Egészen mostanáig.

Valverde világbajnoki győzelme már önmagában kisebbfajta csoda, és nem is azért, mert sok 38 éves kerékpározó végig sem tudná ülni azt a csaknem hét órát a nyeregben, miközben a versenynek van olyan szakasza is, amelyiken 28 százalékos emelkedőn kell valahogy a biciklin maradni. Inkább azért, mert ennek a mindig borostás, mégis mindig elegáns fickónak papírforma szerint ott sem kellett volna lennie az innsbrucki vb mezőnyében. A kétezres évek közepén is véget érhetett volna a pályafutása, amikor szinte valamennyi akkori menővel egyetemben az ő neve is megjelent az ominózus Fuentes-botrányban. A doppingdoktorként elhíresült orvos „csomagocskái” között az egyik éppen azt a nevet viselte, mint Valverde kutyájáé, hogy aztán egy későbbi összehasonlításnál az is kiderüljön, a tasak tartalma és a spanyol kerekes DNS-e is olyan, mint két tojás. Valverdét két évre eltiltották, de eszébe sem jutott visszavonulni, miközben persze állította, sosem élt meg nem engedett segítséggel. Ahogy idősödött, úgy lett egyre jobb versenyző, az ereje és a technikája mellett a taktikai érzéke is ötcsillagossá nemesedett; a citromtermesztéssel foglalkozó család sarja érett almaként mosolygott rá a kerékpáros világra. Aztán a tavalyi Tour de France-on, amelyen a formája alapján a favoritok között emlegették, az első szakaszon összetörte magát. Időfutammal indult az akkori körverseny, de mivel esett az eső, veszélyesen csúszott az út. Valverde mégis kockáztatott, amit a térdkalácsa bánt: az egyik kanyarban a korlátnak csapódott. Mindenki azt hitte, vége a karrierjének, egyvalakit kivéve.

Kitalálják ugye, ki volt az?

Nem türelmetlenkedve, de azért határozott célokkal kezdte meg önmaga újjáépítését, miközben végig arra törekedett, hogy az előírt orvosi vagy gyógytornászi adagoknál mindig egy kicsit többet valósítson meg. Ha arra kérték, hogy 45 fokban próbálja meg behajlítani a térdét, juszt is a hatvanfokos szöget vette célba, ha azt mondták neki, menjen el a folyosó végéig, megkerülte a háztömböt. Azt mondta, amikor először ült vissza a nyeregbe, félelem kerítette hatalmába, ilyenkor arra gondolt, hogy mit szeret a világon a legjobban csinálni, és mivel nem kellett sokat várnia, hogy a kerékpározás eszébe jusson, óvatosan beletaposott a pedálba. Aztán már nem is annyira óvatosan: 2018-ban 77 napot versenyzett, ez idő alatt 12 499 kilométernyi utat falt fel, megnyert 14 viadalt, és további huszonötön a legjobb tíz között végzett.

Nem tudom, hazájában úgy emlegetik-e majd ezért az utolsó utáni pillanatos világbajnoki győzelemért, mint a spanyol Polyák Imrét (nem vagyok naiv, de elméletben emlegethetnék), elvégre a magyar birkózóklasszis is három olimpiai ezüst után állt oda újra a neki rendelt aranyéremért. Azt viszont nagyon szeretném, ha Nora Mörk jövő tavasszal, az újabb győri BL-siker után, mezben és nem civilben, olyan lassan csúsztathassa majd az arcára azt az aranykeretes napszemüveget, hogy a külföldi tudósítóknak legyen idejük leírni és kimondani: itt a magyar csapat – norvég – Valverdéje.