Egy lábon állva – Ballai Attila publicisztikája

A hét szomorú híre, hogy feloszlott a Székelyudvarhelyi KC – román – bajnokesélyesnek érzett, mondott, a ligában a harmadik helyről kitörölt férfi kézilabdacsapata. Innen, a határ túloldaláról nézve némi öröm az ürömben, hogy ez ma már nemcsak városi, nem is regionális keserűség, hanem szinte össznemzeti ügy. Ennek jeleként a magyarországi média is felkapta és elemezte a témát, nagyjából arra a konklúzióra jutva: ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Ezzel szemben az alábbiakban azt vezetjük végig, miért volt sajnos logikus e végkifejlet, miért esett meg és fog még megesni számos alkalommal ugyanez, ugyanígy másutt is, ahol egy klub, egy szakosztály saját és környezete lehetőségein messze túlemelkedik, ám eközben egy lábon áll, egy lábon él.

Az udvarhelyi KC esetében ez az egy – sokáig sziklaszilárd – láb Verestóy Attila helyi kötődésű, de országos jelentőségű politikus, szenátor és üzletember volt. Az általa alapított egylet – illetve a felnőttcsapata, mert az utánpótlásról ne mondjunk végítéletet – ugyanazt az életutat járta be, mint mentora, mecénása. (Ez a pontos titulus, hiszen a befektetett pénz szűkebb anyagi értelemben nyilván nem térülhetett meg.) Amíg Verestóy ereje teljében volt, a gárda három bajnoki érmet és európai Challenge-kupát nyert, onnantól, hogy tavaly ősszel betegeskedni kezdett, a klub is halmozta az adósságokat, ette a jövőt, majd a szenátor úr január 23-i halála a csapat szinte azonnali enyészetét is jelentette, soros bukaresti mérkőzésére már ki sem állt.

Ez a szomorú vég, amelyben szerencsére benne rejlik az újrakezdés lehetősége is. Erről azonban később, most elevenítsük fel az SzKC indulását. Mint majd’ minden nemzeti kisebbséget, a székelységet is jellemzi a tágabb környezettel, a többséggel szembeni dac, a „csak azért is” hangulata, és ennek legkiválóbb megjelenési formája a harmadik évezredben napjaink harci játéka, a sport. A vágy azonban, legyen bármilyen erős is, önmagától még nem válik valósággá, de a gazdag hagyományú székelyudvarhelyi kézilabda a 2000-es évek közepére két okból is „most vagy soha” helyzetbe került. A felnőttkor küszöbére ért egy pompás fiúkorosztály, amely 2005-ben megnyerte a román országos ifjúsági bajnokságot, Verestóy Attila pedig úgy határozott, hogy addigra felhalmozott magánvagyonának és kapcsolatrendszerének egy részéből megajándékozza magát és szülővárosát kedvenc közös játékukkal.

Két út állt előtte. Az egyik, hogy hazai, tiszta forrásból, e remek legényekből a mintegy harmincötezer lelkes település határaihoz illeszkedő vagy azokat feszegető csapatot épít, amely még az első osztályba is feljuthat, és egy-egy elképesztő bravúrral talán a középmezőnybe zárkózhat fel, miközben a nép szurkolhat a szomszéd srácnak, vagy úgy általában a székely virtusnak. A másik, hogy széttöri e korlátokat, a csak közöttük létező értékekkel együtt, és megmutatja országnak-világnak, de elsőképp a románoknak és a magyaroknak, hogy tud ő ennél többet is, és nem sajnálja érte az áldozatot.

Verestóy erre az útra lépett, ő nem érte be középszerrel. Tudta, tudnia kellett, hogy ez az út csak addig visz, amíg ő megy rajta. Kéz a kézben a szélrózsa minden irányából verbuvált légiósokkal. Nincs ebben semmi rossz vagy rendkívüli, az SzKC ettől még nemcsak sikeres, magyar is volt, a múltjának, a gyökereinek, a szurkolóinak köszönhetően. Mint ahogyan nemzetközi olvasztótégely a sepsiszentgyörgyi román bajnok női kosárlabdaegylet. Vagy a DAC futballcsapata, amelynek a Slovan Bratislava feletti 2–1-es diadalát tavaly novemberben tízezernél is többen ünnepeltük a dunaszerdahelyi stadionban, nem feledve, hogy csak honfitársainkra építve erre esély sem kínálkozna. A CFR Cluj, azaz a Kolozsvári Vasutas táborában már több a román szó, a néhány évvel ezelőtti BL-menetelés során pedig mindössze egy magyar, a marosludasi bekk, Sepsi László fért be a kezdő tizenegybe, de a helyiek és a közvélemény számára a CFR a város magyar klubja.

Maradva Erdélyben, a „két út” dilemma leglátványosabban a csíki hokiban mutatkozott meg jó tizenöt esztendeje. A székely identitás sportbéli megjelenési formája elsősorban a jégkorong, az „Édesanyám, kedves anyám, csak az a kérésem…” kezdetű nóta a csíki és a gyergyói medencében úgy folytatódik: „…hogy hokibotot, hokibotot csináltasson nékem. Hokibotot sej, haj, korcsolyát melléje, mert ez illik, illik, illik, ez illik, illik illik a székely legényre!” A 2001-es román bajnoki döntőre még egy színszékely és egy színromán csapat korcsolyázott ki, és előbbit szektornyi méretű transzparens fogadta: „Ti húszan egy nemzetért!” Fennköltebb, szívhez szólóbb, ösztönzőbb szurkolói üzenetet soha, sem azelőtt, sem azóta nem láttam. Ezt egy román nyelvű, pergő és jól rímelő rigmus követte, amitől a bukaresti drukkerek valósággal megbolondultak – érdeklődésemre barátaim lefordították, azt kiáltozták a fővárosiaknak: „Jövőre, jövőre, már útlevéllel jöttök.”

Ezzel szemben 2004-ben légiósokkal jöttek. Így aztán válaszul a csíkiak is szlovák sorral erősítettek, és nyerték meg főként parádézó kapusuknak, Peter Hricinának köszönhetően a bajnokságot. Skandálták is önfeledten, hogy „ia, ia, Szlovákia!”, és tökéletesen megértettem a boldogságukat, ha nem is osztoztam annyira benne. A 2001-es 5–2-es vereség után nekem könnyebben jött a számra, hogy „Szereda csapata kiment a pályára, ’oszt kétszer ütte a fekete korongot a Steaua hálójába.” 2004 óta nem jártam Csíkban a bajnoki döntőn.

Érdekes, ez villant be alig három hónapja is, amikor az udvarhelyi sportcsarnokban a CSM Bucuresti feletti 32–23-as diadalon vigadt a nép. Libabőröztetőn zúgott a székely himnusz, örültem, hogy örülnek ezek a derék emberek, de fura kontrasztot jelentett, hogy a hazai térfélen macedón, horvát, szerb, ukrán, fehérorosz légiósok és persze román játékosok állnak érthetően néma vigyázzban, míg a bukarestiek közül Szász András teli torokból dalol. Már most klasszis beállós, múlt nyáron igazolt Udvarhelyről a CSM-be, kor- és sorstársai Orosházától Csurgóig rajzottak szét, mint a nótában a hargitai fecskemadarak.

Talán itt az idő, hogy hazarepüljenek – most kell őket összegyűjteni. Mert az az egy láb kidőlt, és hozzá fogható nem állítható a helyébe. A városi önkormányzat és a helyi vállalkozói réteg nem tud és nem is akar hasonló léptékben gondolkodni, a magyar állam és sportirányítás nem támogathat egy nemzetközi alakulatot, miközben itthon azért küzd, hogy leszorítsa a külföldiek számát, országos román főszponzor, megmentő még kevésbé remélhető.

Ebben sincs semmi rendkívüli. Idézzük csak fel, honnan hova jutott az Oltchim Valcea női kézilabdacsapata, de említhetjük a dán Slagelsét, a spanyol Ciudad Realt, és ki tudja még, hány klubot, amely egyetlen forrásból táplálkozott. Mindnek korlátlannak tűnt a hozama – amíg ki nem apadt. A magyar sportból is számos példa említhető, álljon itt a jászberényi jégkorongé. Koha Csaba mesterszakács és megszállott egymaga virágoztatta fel a Lehel HC-t, komplett sort szerződtetett Kijevből, amelynek tagjai az ő vendégházában laktak, az ő éttermében ettek és ittak, az ő pénzéből éltek, neki nyerték meg minden előzmény nélkül 1990-ben a magyar bajnokságot az évtizedekig kettős hatalmat gyakorló Ferencváros és Újpest előtt. Koha Csaba aztán 1991-ben elhunyt, a Lehel soha többé nem lett bajnok, manapság pedig ki beszél már jászberényi hokiról?

A székelyudvarhelyi kézilabdára szerencsére nem ez a sors vár. Igaz, nincs már két út, nem kell habozni, melyiken induljanak. De egy még van. Az első, és az meg is marad. Azon lehet és kell végigmenni.

Udvarhely egyik jelképe az első világháborús emlékmű, a Vasszékely szobra, amelyen e felirat olvasható: „Gyopárt a Hargitáról hozzatok, a székely hősök halhatatlanok”. Hiszem, hogy a helyi kézilabda is az, és meg is találja a hőseit. A város, a közeg és a magyar sportirányítás pedig biztosítja ehhez a gyopárt. És még mást is.