Légiósdilemma – Bobory Balázs publicisztikája

Volt idő, amikor egy ország ünnepelte a kézilabdázó Pérez Carlost, Radulovics Bojanát vagy éppen a jégkorongozó Frank Banhamet.

Ha most körülnézünk csapatsportágaink válogatottjaiban, többek között az alábbi neveket sorolhatjuk: Dzsamali Iman (kézilabda), Vilovszki Uros (kézilabda), Karahodzsics Kemal (kosárlabda), Kelvin Sagert (jégkorong), Vinícius (labdarúgás).

Önök is úgy érzik, hogy van némi minőségi különbség a két névsor között?

Úgy gondolom, aktuális lenne a magyar sport és a honosítás kapcsolatáról vitázni, megérteni, mi miért történik, belelátni a nagy ívű folyamatokba, és végül eldönteni, hasznos-e az, amit csinálunk vagy sem.

A globalizáció és a modern kori népvándorlás, a határok fontosságának eltűnése korszakában balgaság lenne csípőből elutasítani más nemzetiségű, magyar állampolgársági esküt tevő sportolók esetleges számbavételét hazánk válogatottjainál. A legfontosabb kérdés mindig az, hogy a friss honfitárs elég jó-e ahhoz, hogy elvegye a helyet egy olyan fiatal elől, aki hazai klubokban járta végig a szamárlétrát, és már hatéves kora óta arról álmodott, hogy címeres mezben lép pályára. És most természetesen direkt nem veszem egy kalap alá a határon túl, akár másik kontinensen élő magyar sportolókat a nem magyarokkal – az ő esetükben talán nem is a honosítás a megfelelő kifejezés, sokkal inkább a hazaérkezés.

No de fussunk át még egyszer a fenti második névsoron. Nem hazudhatunk magunknak, azt kell mondanunk, nem biztos, hogy elég jók ahhoz, hogy elvegyék a helyet a magyar fiatalok elől.

Persze minden példa más és más, az edzők előszeretettel hangoztatják, hogy a honosítást, a honosított játékosok szerepeltetését a kényszer szüli, hiányposztokra érkeznek a kiszemeltek. Ez addig rendben is van, amíg Pérez- vagy Radulovics-szintű játékosok segítik többnyire győzelemhez csapatainkat, vezérei együttesüknek, és ötből négyszer ők a legjobbak vagy a legjobbak közé tartoznak a mérkőzésen.

Az azonban már furcsának és feleslegesnek tetszik, amikor az aktuális kézilabda Európa-bajnokságon a keretben kettőt változtat a magyar szövetségi kapitány az utolsó, sorsdöntő csoportmérkőzés előtt, és a két lecserélt játékos éppen Dzsamali és Vilovszki, akiket elvileg azért vitt ki, hogy erősségei legyenek az együttesnek.

A magyarázat valószínűleg ott rejlik Ljubomir Vranjesnek a csehek ellen elvesztett mérkőzés – egyben kiesés – utáni nyilatkozatában, amikor úgy fogalmazott: „Ezek a játékosaink vannak, nincsenek mások.”

A kapitányt a felelősség alól csak annyiban menteném fel, hogy ebben a férfi kézilabda-válogatottban most tényleg feltűntek tehetséges fiatalemberek, és voltak időszakok, amikor kiválóan is játszottak.

Az eredményesség azonban elmaradt, és ilyenkor vetődik fel a kérdés: ha honosított játékosokkal is csak ennyire vagyunk képesek, nincs-e értelme inkább még több magyar fiatallal kísérletezni, hiszen ennél rosszabbul velük sem végezhettünk volna.

Egy pillanatig sem kérdőjelezem meg Vranjes jó szándékát – ahogy a többi csapatsportág szövetségi kapitányáét sem –, valószínűleg hitte, hogy Dzsamali és Vilovszki segíteni tud, ahogy például a női kosárlabda-válogatott korábbi mestere, Stefan Svitek is úgy gondolta, hogy az Európa-klasszisnak számító Courtney Vandersloot valódi vezére lesz a mieinknek a 2017-es csehországi Európa-bajnokságon. Reményeik nem váltak valóra, de ugye ekkor következik az a mondat, hogy még így is jobbak, mint a hazai nevelésű kínálat.

És akkor el is jutunk addig a pontig, hogy miért is van szükségünk honosításra.

Egyes magyarázatok szerint kevés a gyerek, ebből fakadóan kevés a tehetség, már a kiválasztásnál bukik a későbbi sikeres utánpótlás-nevelés lehetősége. Gyorsan tegyük hozzá, az elmúlt években ebben a tekintetben fordult a kocka, és a csapatsportágakban (is) sokkal több fiú és leány sportol, mint akár tíz évvel ezelőtt, ami azt eredményezheti, hogy néhány év múlva a magyar tehetségek kiszorítják a közepes képességű légiósokat. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, közvetlen szomszédainknál szárnyalnak a csapatsportágak, pedig a szerbeknek sem nagyobb a merítési lehetőségük, a horvátoknak és – főleg – a szlovénoknak pedig kisebb. Ha távolabbra nézünk, igazi csodát is láthatunk, mert amit a 335 ezres lélekszámú Izland művel, azt modellezni, tanítani kellene.

Az anyagi háttérre immár nem panaszkodhatnak a magyar klubok, a taorendszer valóban áldásos lehet(ne), ám egyelőre mintha gyermekbetegségekkel küzdene, rengeteg mendemonda kering az anyagi források nem megfelelő felhasználásáról, és persze a képzés minőségét sem sikerülhet egyik napról a másikra megváltoztatni. Ki kell mondani, a magyar csapatsportágakban még mindig sok az elavult módszerekhez ragaszkodó, esetleg szociális vagy haveri alapon a kluboknál tevékenykedő „szakember”, akiknek keze alatt nem csiszolódnak megfelelően a gyémántok.

Pedig tehetségből sem állunk rosszabbul, mint szomszédaink, ebben biztos vagyok. Úgy gondolom, abban, hogy válogatott szinten, mondjuk egy horvát vagy egy magyar játékos mire lesz képes, jelentős szerepe van az otthonról hozott értékeknek, úgymint jó értelemben vett patriotizmus, hazaszeretet, nemzeti érzelem. Azokban az időkben, amikor hazánkban nagyon sokan azt gondolják, hogy elavult szokás és felesleges még nemzeti ünnepen is kitenni a házakra a piros-fehér-zöld lobogót (illetve közhisztéria tárgya, ha valaki ezen a felfogáson változtatni akar), nincs miről beszélni. Bizony, ha azt akarjuk, hogy kiemelkedő eredményeket érjünk el nagy nemzetközi tornákon, már a kisgyermekek lelkében el kell ültetni a Himnuszunk, címerünk, nemzeti jelképeink és persze válogatottjaink szeretetét, hogy élete legnagyobb megtiszteltetéseként és ne csak nyűgként élje meg, ha meghívják a nemzeti együttes összetartásaira, felkészülési mérkőzéseire.

Ha a képzés minősége és gyermekeink lelkülete is rendben lesz, már a sportvezetőség feladata utat nyitni, segíteni a fiatalok berobbanását. A Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége például egyedülálló kezdeményezésként megköveteli az NB I-es női kluboktól, hogy a bajnokság alapszakaszában legalább egy húsz év alatti magyar fiatalt játszatni kell. Az már más kérdés, hogy a rájátszásban már nincs ilyen kötelezettség, a férficsapatok meg valószínűleg sztrájkba lépnének, ha ott is ilyen tervekkel állna elő a szakszövetség.

Mert a magyar sportban még mindig dívik a rövid távú tervezés, a lehető legjobb eredmény azonnali elérése, mert a szurkolók kedvében kell járni, a támogatókat meg kell tartani. A jelenlegi helyzetben viszont a fenti okok miatt nincs elegendő megfelelően képzett fiatal sportoló, ráadásul magyar sajátosság az is, hogy nálunk még a 22-23 éves fiatalokra is rásütik a tehetség jelzőt, pedig addigra már kiforrott, taktikailag és fizikailag tökéletesen felkészült játékosokról kellene beszélnünk. Hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Azért nincsenek húszas éveik elején járó klasszisaink, mert klubjukban elveszik előlük a lehetőséget az olcsóbb, de érettebb légiósok, vagy tényleg az utánpótlásképzés minősége miatt nincsenek felkészítve az ifjak arra, hogy az ifiből kiöregedve nyugodt szívvel a mély vízbe lehessen dobni őket?

Jó kérdés…

Az azonban bizonyos: a most tapasztalható magyarországi gyakorlat hosszú távon nem segít abban, hogy csapatsportágak világversenyein ismét érmekért csatázzunk. Sok a középszerű légiós, és sajnos egyre több középszerű honosított játékos tűnik fel válogatottjainkban. Erről tényleg vitázni, beszélni kell.