Játék, határok nélkül? – Kun Zoltán publicisztikája

Rasmussen kapitány az egyik nyilatkozatában nemrég megpendítette, hogy a női kézilabda-válogatottban is van több játékos – fogalmazzunk úgy, renitens –, aki a mai értékrend szerint az egyik legnagyobb bűnt követi el nap mint nap: dohányzik.

Elfogult vagyok, mert nekem a cigivel tényleg könnyű dolgom volt. Gyerekként addig-addig nyúlkáltam a csikkek után, mígnem egyszer, véletlenül-e vagy már szándékosan, senki sem csapott rá a kezemre, és háromévesen belekóstolhattam a dohányzás élvezetébe. Hogy valamit szívtam-e belőle, vagy csak megrágcsáltam a végét, fogalmam sincs – a terápia mindenesetre nem volt rossz, állítólag ordítottam helyben egy fél napot, és azóta sem került a kezembe cigaretta.

Gyűlölöm a füstöt, de ez nem azt jelenti, hogy gyűlölöm azt is, aki füstöl – így ígérem, minden emberi hiányosságát elnézem majd annak a kézisnek, aki végre BL-sikerre vezeti a Veszprémet.

De tényleg mindent elnézhetünk a sikeres sportembernek? Van egyáltalán határ?

Ha bizonytalanok vagyunk, esetleg figyeljük meg Joachim Löwöt, ahogy szagmintát vesz egyik-másik testnyílásából. Amíg Németország a világbajnok, ennél különb dolgokat is megbocsátanak neki, és bizony Löwöt nyugodtan példaképnek tekinthetjük: sok német kissrác akar olyan lenni, mint ő, és most nem elsősorban az orrtúróbajnokság örökös különdíjára, hanem inkább az edzői sikereire gondolok.

Lehet, egyszer majd fanszőrzet illatú dezodorokat fog reklámozni, ha arra lesz gusztusa, de úgy tűnik, a piac most is mindent lenyel neki. Luis Suárez lakmározhat ellenfelei becses testrészeiből, Gascoigne teleokádhatta a repülőket, a fél NBA-nek gyanús ügyei vannak hotelszobákban fiatalkorúakkal, de lefogadom, még a börtönben törzsvendég O. J. Simpsonnak is jelentős rajongótábora van.
Rendben, e téren a világ is hibás, én is gyorsabban kattintok rá a hírre, hogy Suárez kényelmesen elfalatozgatott egy jól átsütött sötétbarna felkart, mint hogy hármat rúgott a Realnak.

De nézzünk egy magyar példát: Katinka és Shane. Pontosabban Katinka, illetve Shane.

Olvasva az elmúlt évekből velük kapcsolatban a napi híreket, nem csupán a szigorúan idő- és eredménytémájúakat, néhány kérdés azért az eszembe jutott. Imádjuk őket? Mindig imádjuk majd őket? Akkor is imádjuk majd őket, ha Katinka Tokióban nem nyer aranyérmet? Egyáltalán: külön-külön is lehet imádni őket, vagy csak kettejüket együtt szabad?

Na de: igazuk van?

Nekik mindig igazuk van?

Nekik mindig igazuk lesz, akkor is, ha Tokióban Katinka tényleg nem nyer aranyat? Vagy így Shane azért már kevesebb edzőt lökdöshet, és csakis Katinkának lesz mindig igaza? Esetleg neki sem?
Széttéphetünk egy mit sem sejtő szerződést? Nekimehetünk a magyar és a nemzetközi szövetségnek? Háromszoros olimpiai bajnokként igen, nyugodt szívvel akár a NATO-nak is, de mondjuk egy gyengén sikerült vb után már hajrá, FINA, hajrá, szerződés?

Katinka remek úszó, Shane remek edző, ők ketten ráadásul remek píárosok is: jól tudják, ugyanannyira kell a show, mint az eredmény, ezzel lehet meghódítani a közönséget. És nyilván tisztában vannak a két elem igen egyoldalú egymásra utaltságával is: mármint hogy amíg jön a kitűnő eredmény, addig jöhet a show is.

Csak addig.

De ha már show: annyira elképzelhetetlen lenne, hogy valaki táncolni kezdjen egy olimpiai dobogó tetején? Ott, néhány pillanattal a verseny után már kötelező megfelelni minden szabálynak, és spontán örömkitörésként bírót csókolgatni csakis a birkózószőnyegen lehet? Mert ha már birkózásról beszélünk, talán még mindig az a jobbik eset, ha valaki táncol, pezsgőt bont, ne adj’ isten elmajszol két hamburgert a pulpituson, amíg szólítják, mintha a sült hús helyett vagányan csak az érembe harapna bele – aztán meg Andorrából kell a Gyorskocsi utcába vinni.

Pedig Andorrát most nem akartam felhozni, na de megnéztem a neten, éppen onnan repítették haza az oly sokszor elszálló barcelonai bajnokot. Viszont akkor egy gondolat a miniország kapcsán, hiszen a vereségnél nincs rosszabb píár: amikor lefújták a vb-selejtezőt, vajon mi jutott elsőként az eszembe? Nem a tovatűnt oroszországi álmok vagy a kapitális szégyen. Hanem az autó. Az autó, egy Lamborghini, amelyet Dzsudzsák Balázs néhány éve összetört.

Nem volt ebben semmi rosszindulat, csak gondolatban egymás mellé tettem a két szót: Lamborghini és Andorra. Ha Andorra, akkor Lamborghini. Pont.

És ha Videoton-meccs, akkor mi? Mert Juhász Roland határfeszegetéseivel már nagyobb gondom van. Ez most neki is meglepő lehet, hiszen fogalma sincs, milyen határokat feszeget. Az egyik legkorrektebb futballista, rendszeresen jótékonykodik, teljesen normális ember, ráadásul remek védő, a szerethető magyar labdarúgó prototípusa volt. Remélhetőleg most is az sokak szemében, én viszont elkövettem azt a hibát, hogy mindig akkor kaptam fel a fejem a tévé előtt, amikor a riporter egy-egy rázósabb helyzet miatt felemelte a hangját.

És mit látok egyszer, kétszer, ötször? Juhász fejét, ahogy kiabál, üvölt, magyaráz, néha le kell fogni, hogy neki ne menjen valakinek. Egy példakép, egy szerethető prototípus? Sosem zavart, ha Gerendás székeket dobált vagy vetkőzött, ha Véber meccsek közbeni monológjaiba véletlenül belekerült egy-két nem csúnya szó is, vagy ha Rósa hirtelen felindulásból igen nehezen kivitelezhető szexuális tanáccsal lepte meg a szemétkedő fotós mellett a tévénézőket is – na de hogy Juhász Rolandról ma már ne egy szép fejese, hanem a dühös feje ugorjon be az embernek, az nem jó. Persze azért pécéztem ki most éppen őt, mert túl nagy a kontraszt: Juhász Rolandot egyszerűen nem ilyennek akarjuk látni.

Ugyanakkor elfogadom, ő sem gép, hanem ember, mégpedig érzelmekkel. Pedig sokszor halljuk, hogy ma már a sportban gépek vannak emberek helyett. Nekem sem tetszik, amikor a sportlövők vagy az íjászok százszázalékos eredménnyel nyernek, mondjuk ötvenből ötven golyó vagy nyíl csapódik a céltábla legszűkebb közepébe. Ne, egy jó sportban legyen lehetőség a hibázásra, de legyen a javításra is, tudjon az is nyerni, aki a harmadik golyóbisát véletlenül a szomszéd táblájába lőtte. Ha versenyző gépeket akarok nézni, a Terminátor legyen a mozi, ne a Kisöbű sportpuska visszatér. A sport nem egy jól működő gépezet, az ember pedig egyáltalán nem gép.

De ha az ember végül is ember, akkor talán tolerálhatók az emberi hibái is. Vagy a mai versenysportban már esély sincs nem tökéletes hozzáállással eredményesnek lenni?

Ha Messi elszívna napi két doboz Symphoniát, már nem ő lenne „a” Messi? Könnyű rávágni, hogy nem, mert tudjuk, nem szív el, nem iszik sokat, nem bukott még le kokóval, azaz ő a tökéletes sportember, már leszámítva az alkalmankénti adócsalását. De abban is biztos vagyok, hogy mondjuk a világ húsz legjobb kosarasa között van egy-két dohányos, látens alkoholista és jövőbeni drogfüggő is: lehet, hogy néhány kényesebb, makulátlan példaképeket gyűjtő cég nem lát bennük fantáziát, na de még senkinek sem mondta az edzője, hogy öreg, add le a szertárba mindkét aranygyűrűd, mert a múltkor láttalak spanglizni a retyón.

Ha van eredmény, mindig lesz türelem is.

De ha nincs…

Tényleg jó lenne dobogón végezni a decemberi kézilabda-világbajnokságon, eljutni Tokióba, és profi szemlélet ide vagy oda, gyanítom, az ünneplés perceiben suttyomban még Rasmussen mester is körbekínálná a jeles alkalomra vásárolt paklit.