Szabadság két keréken – Csillag Péter publicisztikája

Szeretek biciklizni. 

Kit érdekel, hogy mit szeretsz csinálni? – kérdezheti erre a kritikus olvasó, és igaza is van, a fenti vallomás általános információértéke egytől tízig terjedő skálán körülbelül nulla, ne raboljuk már egymás idejét magántermészetű böffenetekkel. Én sem untatom a firkász urat azzal – háboroghat a kedves tartalomfogyasztó –, hogy gyengém a vajjal vékonyan megkent baracklekváros pirítós, amúgy meg jellemzően halványkék színű pamutzoknit viselek. Hogy a biciklizés tízezreket érint? Na és? Márai Sándor régen megírta: „Én ismerek dolgokat, amik sokkal több embert érdekelnek vasárnap délután, mint negyvenezret, s mégsem cikkeznek róla, sőt…”

Szóval ott tartottam, hogy szeretek biciklizni. Akit nem csigázott fel eléggé feltárulkozásom, annak – hogy témaválasztásomat közérdekű irányba kanyarítsam – idézném a Magyar Kerékpárosklub legutóbbi jelentése, az Így bringázik Magyarország 2022 című átfogó elemzés statisztikáit. Ezek alapján az ország lakosságának 67 százaléka szokott időnként biciklizni, 16 százalékának pedig elsődleges közlekedési eszköze a kerékpár. Zömmel a vidéki, főként a kisebb településen élők ülnek rendszeresen nyeregbe, a dél-alföldi régióban a megkérdezettek 32 százaléka mozog főként biciklivel, Budapesten azonban a lassú növekedés ellenére is még csak öt százalék a naponta bringázók aránya. Jómagam körülbelül tizenöt éve javítom a statisztikákat, és figyelem megelégedve, hogy bár akad még ok bosszúságra, évről évre javulnak a fővárosi kerékpározás feltételei, nem beszélve a vidéki hálózat örvendetes bővüléséről. Itt kell rögtön megjegyeznem: megállapításom alapja szigorúan a személyes tapasztalat, a politikamentes biciklizés feltétlen híveként a legkevésbé sem rajongok azért, hogy a labdarúgás, az irodalom és sok más nemes tevékenység mellett a kerékpározás is a közéleti polgárháború fegyverévé lett. A hivatkozott felmérés részletes adataiból egyébként kitűnik, hogy a diplomások körében lényegesen több a bicikliző (77 százalék), mint az általános iskolai végzettséggel (67 százalék), szakmunkáspapírral (62 százalék) vagy érettségivel (68 százalék) rendelkezők körében, mellesleg politikai preferenciák tekintetében a közvélemény-kutatást végző Medián szerint 68–64 a százalékos különbség az ellenzéki szimpatizánsok javára a kormánypártiakkal szemben. Ha úgy tetszik, a bicikli a legdemokratikusabb jármű: működik rajta a fékek és ellensúlyok rendszere, a kormány mindig a helyén, a jobb és a bal pedál egyaránt hajtja a gépezetet, a haladás pedig nem csupán üres kampányszlogen.

Itt nagyjából véget is ér az idilli párhuzam, a valóságban a biciklisták sem kerülhetik ki a közéleti kátyúkat, és a küllők közé is alattomosan be-bedugja botját az aktuálpolitikai érdekcsatákban hergelődött rosszindulat. Nem véletlen, hogy az idézett helyzetjelentés is hangsúlyosan kezelte a politikai szimpátia kérdését – valahogy az a sejtésem, ha a tejfogyasztási szokásokról állítottak volna össze kérdőívet, szóba se kerül, hogy ki merre ikszelget. A régi, meghaladott felfogás szerint a bicikli arra való, hogy eljusson vele az ember A-ból B-be. Az ártatlanság naiv korszakának azonban leáldozott, ma már a kerékpárosok társadalmához tartozni sokkal többet jelent, felér valamiféle megfoghatatlan és némelyekben gyanakvást ébresztő ideológiai színvallással, világnézeti demonstrációval. Ezzel együtt határozott szembehelyezkedést sugall a „köcsög autósok” társadalmával, és persze ott sorakoznak az ellenség táborában a „suttyó gyalogosok”, a „bambán rollerező turisták”, a „kőgazdag elektromos bringások” és a „székely deszkások” (szevasztok!). Ameddig a szem ellát a magyar rónaságon, mindenütt öntudatos, acsarkodó mikrotársadalmak vívják érvényesülési küzdelmüket. És az egymás mellett élő és egymással rivalizáló csoportok végtelenjében egyre nehezebb az embernek meghatároznia a maga helyét, bolyongunk, mint Ábel a rengetegben, pedig hát azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Megnyugtató érzés tartozni valahová, fogadni járatlan utakon a szemből érkező vadidegen biciklista laza odaintését; éppen így köszöntik egymást látszólagos nemtörődömséggel, mégis az egy kaszthoz tartozók bennfentes büszkeségével a villamossal kanyarodó BKV-sofőrök, a piros lámpánál egymás mellé sodródó „bogárhátúsok” is. Közben legbelül érzik, a világ alapvetően két részre osztható: biciklisekre és nem biciklisekre, villamosvezetőkre és nem villamosvezetőkre, bogárhátúsokra és nem bogárhátúsokra. Mi, a 42-es lábú szemüvegesek társadalmának exkluzív tagjai például nem engedünk be magunk közé bárkit, csak olyat, aki a 42-es lábú szemüvegesek ideológiai alapvetését hitelesen képviseli, viszont örömmel vállaljuk a konfliktust mindazokkal, akik megszólják köreinket.

Kissé letértem a kerékpársávról, onnan indultam ugyanis, hogy szeretek biciklizni. Praktikus, sőt rövidebb távolságokon a legpraktikusabb közlekedési módszernek tartom, gyors, dugóbiztos, környezetkímélő, egészséges és viszonylag olcsó. Ez a dolog prózai része. A lírai pedig indulhatna mondjuk a Kispál és a Borz régi sorától, „biciklik gurulnak nyáron a hídon át a mezőre”, merthogy kétségtelenül van a biciklizésnek valami szabadságélményt kínáló hangulata, tücsökciripelős természetközeliséget idéző romantikája, az ember saját erejére alapozó, szép és tiszta puritánsága. Éjszaka suhanni a kihalt város utcáin, párálló esőben tekerni ligeteken át, hajnalban pedálozni a friss napfényben fürdő rakparton – a hétköznapok különleges ajándéka. „Semmi sem fogható a kerékpározás egyszerű öröméhez” – találta mondani John Fitzgerald Kennedy amerikai elnök, és hiba lenne ezen a ponton bármit belelátni abba a véletlen körülménybe, hogy éppen egy autóban ülve érte 1963-ban merénylőjének halálos lövése. „Adj egy embernek egy halat, és jóllakatod egy napra! Tanítsd meg halászni, és enni adsz neki egy egész életre! Végül mutass neki egy biciklit, és rájön, hogy halászni rém unalmas...” – ezt a bölcsességet már Desmond Tutu, a Nobel-békedíjas dél-afrikai anglikán egyházi vezető és emberi jogi aktivista hagyta örökül az utókorra, és felgyorsult világunkban talán nem sértődnek meg a halászok, ha magunk is egyetértünk a néhai fokvárosi érsekkel. A halász-biciklista gondolatpárnál maradva azonban idézhetnénk Az öreg halász és a tenger című klasszikus regény szerzőjét, Ernest Hemingway amerikai írót is, aki éppen a vak vágtatástól idegenkedő, szemlélődő tekerés követeként ragadta meg a jelenség lényegét: „Kerékpározás közben ismered meg igazán egy ország domborzatát, hiszen minden emelkedőn és völgyön át kell küzdened magadat.”

Hasonló elgondolás vezethette az 1993-ban bemutatott kitűnő biciklis tévésorozat, a Kerekek és lépések szerkesztőit. A Másfél millió lépés Magyarországon (1979), illetve az ...és még egymillió lépés (1986) sikerén felbuzdulva a televíziós stáb az időközben tragikusan elhunyt Rockenbauer Pál nélkül, Gyenes Károly vezetésével indult el Szekszárdról, hogy az Alföldön északkelet felé haladva, zempléni végállomással bemutassa hazánk szépségeit. Kitűnő fotós kollégámmal, Mirkó Istvánnal valamit megtapasztalhattunk mi is az elődök szemléletéből és a biciklis utazás varázsából, amikor 2017-ben a Hátsó füves sorozat keretében a magyar futballtérkép rejtett tájain bolyongva végigtekertünk az országon a legnyugatibb településtől a legkeletibbig, Felsőszölnöktől Garbolcig. Sohasem felejthető élmény marad, amikor a városi közegből kiszakadva, a szerkesztőség falaitól távol, február végi zimankós hidegben nekivágtunk a több mint kétezer kilométeres utazásnak, és először arcunkba csapott a nyirkos menetszél a Vendvidék szelíd dombjai között. Ez az igazi szabadság – gondoltam magamban, vagy talán oda is kiáltottam Pistának, miközben repültünk bicikliháton a néma őrségi erdők csendjében. Csak a gumik surrogása hallatszott a falvak között kanyargó úton, nem ért el hozzánk a külvilág zaja, a hétköznapi torzsalkodások lármája, a média vad zsivaja.

Mondtam már, hogy szeretek biciklizni?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!