A foci az új kukoricafosztás – Hosszú Kávé Törő Balázzsal

– „A foci néprajza” – a szokatlannak tetsző fogalmat használta a Laczkó Dezső Múzeum közleményében, amely a Veszprémben 2026-ban nyíló Hátsó füves-kiállítást harangozta be. Lehet a labdarúgás a néprajztudomány tárgya?     
– Meghökkentőnek tűnhet a szókapcsolat, de a futball mint társadalmi jelenség, a hozzá kapcsolódó közösségi tevékenységekkel vizsgálható néprajzos szemmel. Maga a játék is figyelhető így, van benne valami ciklikusság, a felfutásával, terjedésével és a kistelepüléseken tapasztalható leépülésével együtt. A jelek arra mutatnak, hogy sok helyen vége ennek a sporttevékenységnek, legalábbis abban a formában és olyan intenzitással, ahogyan korábban megismertük, megszerettük. Az amatőr futballt körüllengő varázs eltűnőben van.

– Ami felveti a dokumentáció felelősségét is.     
– Érdekes kérdés, hogy a polgári, városi jelenségek népi kultúrába áramlását is vizsgáló jelenkutatás mikor emeli hangsúlyos témái közé a falusi labdarúgást. Szerintem a távolságtartásban szerepet játszik, hogy a társadalomtudomány hajlamos a futballt néprajzi szempontból az uniformizálás káros eszközének látni, amely elsöpörte a falvak számos korábbi szórakozási módját, szokását, kulturális jellegzetességét. Pedig a hatás inkább csak következménye volt az életmódváltásnak, amely a kommunizmus időszakában a kollektivizálással, téeszesítéssel ezeken a településeken végérvényesen mindent átírt.

– Ha ugrunk néhány évtizedet, manapság egészen másfajta uniformizálásnak lehetünk tanúi: az infrastruktúra egységesített fejlesztése következtében sok helyen steril egyenkörnyezet született, ugyanaz a típusú átlátszó plexikispad, alumíniumkorlát és labdafogó háló épült ki, a hely karakterét fojtva el.     
– Ez is annak bizonyítéka, hogy korábban a labdarúgás terepein éppúgy kialakultak az adott településre, közösségre jellemző és néprajzi szempontból is figyelemre méltó sajátosságok. Csak a példa kedvéért: a kalotaszegi népi kultúrának ezerféle szórakozási formája volt a táncalkalmaktól a métázásig, és ugyanez elmondható, mondjuk, a Börzsöny vidékére. Ha messziről nézed, azt látod, hogy idővel születtek csapatok Kalotaszegen meg a Börzsönyben is, fociztak itt is, ott is, vagyis a kettő nagyjából ugyanaz. De ha közelről, alaposan vizsgálod a jelenséget, izgalmas különbségeket, a helyi identitás, kultúra számos érdekes megnyilvánulását rögzítheted. Ha néprajzos módszerekkel, terepmunkával, részt vevő megfigyeléssel, interjúzással, a történeti dokumentumok felkutatásával vizsgálod az adott falu vagy vidék futballéletét, rá fogsz döbbenni, hogy a fociban is jelen van a sokszínű „népi kultúra”.

– Ön mikor döbbent rá?     
– Kettébontom a választ. Gyerekkoromban régész akartam lenni, a múlt minden szegmense izgatott, ez az érdeklődés mindmáig él, különösen saját falum, Balatonakali vonatkozásában. A régi sztorik, a fennmaradt fotók és személyes élményeim fontos szereplői a helyi focisták, a futballközösség történetét igyekeztem minél alaposabban megismerni és feldolgozni. A másik szál a szurkolói szubkultúra, amellyel már az egyetemi időszakban kezdtem el foglalkozni. A futball antropológiája a futball néprajzával ellentétben ismert fogalom, sőt itthon is több jeles szakember publikált a témában – nekem sokat jelentett egykor az ELTE-n oktató Bali János útmutatása –, azonban itt is érzékelek idegenkedést tudományos oldalról. Ahogyan a falusi fociban sokan csupán valamiféle egyszerű, ostoba közeget látnak, a lelátói szubkultúrát is pusztán deviáns jelenségnek tartják. Pedig a jelenség tudományos megközelítéssel mindkét esetben jóval összetettebb.

–  Most a veszprémi múzeum sejtelmes hangulatú, ódon tárgyakkal teli raktárában beszélgetünk, melletünk falnak döntve egyik kedvenc gyűjteményezett darabja, egy dörgicsei présház 1816-ból fennmaradt, díszes faajtaja várja sorsát. Iménti mondatai alapján adódik a kérdés: néprajzos szempontból éppen úgy értékelhető a történelmi kincs, mint a múzeumraktár parkolójában veszteglő Nivegytigris lakókocsibüfé, a szentantalfai Nivegy-völgy SE egykori kultikus futballbisztrója?     
– Teljesen! Jó kihívás elmagyarázni ezt a társadalomnak, a múzeumba járóknak és múzeumba nem járóknak. Kinyitni a nézőpontot, hogy egy muzeológus, egy néprajzos, egy történész nemcsak a régi dolgokkal foglalkozik, hanem a magunk jelenével, tárgyi kultúrájával is. Mindazzal, ami minket körbevesz, legyen az társadalom, nemzet, faluközösség vagy focicsapat, hiszen mind hozzájárul saját magunk és működésünk megértéséhez. A szemléletváltás a magyar néprajzban már tetten érhető, részben a ma dokumentációját szolgáló MaDok programnak köszönhetően, a Néprajzi Múzeumban foglalkoztak például a biciklizés vagy a gördeszkázás témájával, de a Múzeumok Éjszakáján tavaly a Hátsó füves révén a falusi labdarúgás is terítékre került. Ideje szertefoszlatni a tévképzetet, hogy a múzeumok a tudás panteonjaiként csupán a nagy értékű kincsek bemutatására szolgálnak. Tavaly a Laczkó 120 című kiállításon Veszprémben a muzeológusmunka izgalmaiba nyújtottunk betekintést, és volt egy sarok, ahol a dörgicsei illegális szemétgödörben talált tárgyak segítségével mutattuk be a helyiek hétköznapjait. Amikor a félredobott nyitott tejeszacskó leszakadt sarkán látod az ottmaradt fognyomot, úgy érezheted, nagyon közel jön hozzád a történelem.

– A futball újszerű értelmezésének példája a Balatonakali SE öltözőépületében rendezett kamarakiállítása, amely a futballcsapatot a falu közösségi életének meghatározó részeként értelmezi, elrugaszkodva a helytörténészek általános megközelítésétől, amely a sport témáját a vaskos településmonográfiák utolsó másfél oldalára száműzi. Ha az elmúlt hatvan-hetven év falusi világát nézzük, mégiscsak a futball volt az egyik fő közösségkovácsoló erő.     
– Inkább, mint a kukoricafosztás, ez nem vitás. A helyes arányokat kell megtalálni, és bátran újragondolni, szakmai frissességgel. Ha belegondolunk, a focihoz egy faluban játékosként, szurkolóként, családtagként rengetegen kötődnek.

– A Veszprém vármegyei III. osztályban szereplő Balatonakali játékosaként 36 évesen is aktív, ráadásul az MLSZ-adatbank tanúsága szerint akár a falu Tottijának is nevezhetnénk, sohasem szerepelt más csapatban.     
– Ez nem igaz, pontosabban csak a felnőttpályafutásomra áll: általános és részben középiskolás éveim alatt a Balatonfüred korosztályos csapatában játszottam, akkor még kapusként. Úgy igazoltak le, mint valami mesében. Az autójukból látták a füredi vezetők, hogy más gyerekek rugdosnak nekem kapura a 71-es út mellett fekvő akali pályán, és odajöttek megkérdezni, nincs-e kedvem náluk játszani.

– Folytatva a párhuzamot a római Capitanóval: mit jelent a vállán a balatonakali csapatkapitányi karszalag?     
– Azt, hogy menni kell végig. Szoktam mondani, ha nem bírsz futni, akkor is próbálj meg még kettőt lépni. Nem én vagyok a legnagyobb hangú, és akadnak csapattársaim, akik nálam jobban átlátják a pályát, de beszélek, irányítok. Igyekszem segíteni a közösséget, a múltkor például kijártam a polgármesternél, hogy akik eljönnek az edzőmeccsre, utána családosan ingyen bemehessenek a strandra.

– Nemrég egy tihanyi háttérbeszélgetésen úgy fogalmazott az országosan tapasztalható csapatmegszűnések kapcsán, hogy a Balaton-felvidéken máshogy nehéz a helyzet. Hogy értsük ezt?     
– Itt nincs olyan gond, hogy hiányzik a pálya, a mez, a labda. Hozzáteszem, szerintem máshol sem ezen múlik már a csapat fennmaradása. A Balaton-partra és a Balaton-felvidékre jellemző a lakosság cserélődése, felértékelődik a régió, sokan beköltöznek, miközben a régiek háttérbe szorulnak, kikopnak. Tehát ilyen értelemben nem elnéptelenedő régió, viszont kérdés, hogy akik idejönnek, azoknak milyen a kötődésük a közösséghez, akarnak-e, tudnak-e beilleszkedni. Az 1960-as, 1970-es évek nyaralókultúrájával hangsúlyosan foglalkozom a Formákon túl projektben, amelynek egyik leegyszerűsítő példája szerint a helyi őslakos lakatos csinálja meg fusimunkában a beköltöző nyaralósnak az új kerítését. A fociban is megfigyelhetők a különbségek és törésvonalak, az identitásépítésnek azonban lehet számos hatékony eszköze, mint amilyen Akaliban az Akalifornia feliratú, vízből kifutó álompárt ábrázoló póló. A csapatszervezés nálunk sem egyszerű, sajnos nem stimmel már az állítás, hogy a megyeháromban még a falu adja a játékosokat.

– Mi az akadály?     
– Nyilván sok helyen lehet hivatkozni az apadó gyerekszámra, a fiatalok hiányára, ami igaz is, de a magyarázat ennél összetettebb. Én inkább az akarathiányban és a kényelmes életmódban látom. Sok srácot tudnék mondani a mi környékünkről is, akik focizhatnának, de nem fociznak. Még érdekli is őket a futball, nézik a tévében, a neten, fogadnak a meccsekre, de az már nem fér bele nekik, hogy az idejüket rászánják. A kispesti szurkolóknak van egy jó drapériájuk: „Akkor is megyek, ha nem akarok.” Szerintem ez tökéletesen elmondja a lényeget. Velem is előfordul, hogy baromira nincs kedvem elindulni Sümegprágára focizgatni november közepén, mégis ott vagyok, mert menni kell. Itt számít igazán a belenevelődés, az, hogy mit örököltél az előző generációtól. Nehéz megfogalmazni, hogy mi is ez. Tisztesség talán? Egyfajta vállalás mindenesetre, és ha az ember komolyan veszi, nem is kevés: ha minden bajnokin ott vagy, az harminc hétvége.

Hátsó füves – Egy eltűnő világ képei címmel nyílik kiállítás 2026-ban a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban a falusi labdarúgás világáról, Törő Balázs közreműködésével. A korábbi sátoraljaújhelyi kiállításra építő anyag kiegészül a regionális gyűjtésből származó tárgyakkal, történetekkel. A néprajzkutató szakértőként segítette az idén publikált Balaton-felvidéki Hátsó füves-riportsorozatot, és kulcsszereplője lesz a Laczkó Dezső Múzeum, a Nemzeti Sport és a Hátsó Füves Alapítvány koprodukciójában készülő, ősszel megjelenő, Bakonyi stoplinyomok című multimédiás sorozatnak.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. augusztus 16-i lapszámában jelent meg.)