Csak tiszta szívből – interjú Mohamed Aidával anyák napján

– Mit jelent az anyaság önnek, mit jelent az anyák napja a családjában?     
– Két, egyre nagyobb leánygyerek édesanyjaként mindenképpen örömteli, de…

–  …ha a színfalak mögé nézünk, szintén kétgyerekes anyaként, abban azért megegyezhetünk, hogy vannak nehéz pillanatai is.     
– Nem vitás, hiszen a hétköznapjaink sokszor kifejezetten kaotikusak, ráadásul, ahogy nőnek a gyerekek, egyre inkább sokasodnak a kérdések. Én is azok közé tartoztam, akik úgy gondolták, ha nagyobbak lesznek, biztosan minden sokkal könnyebbé válik, aztán rájöttem, ez nem igaz, amíg kicsik, minden egyszerűbb. Persze, akkor is akadnak nehézségek, és fárasztóak is a hétköznapok – én például éveken keresztül nem aludtam át egyetlen éjszakát sem, ám ahogy egyre nagyobbak lettek, tudatosult bennem, hogy hoppá, sokkal több feladatom van! A nagyobbik lányom speciális törődést, gondoskodást, figyelmet igényel, vagyis esetében az önállóság, illetve a kialakulása nem természetes folyamat.

– Amikor megtudta, hogy Olívia lánya Williams-szindrómában szenved, megijedt?
– Igen. A kezdeti időszak rettenetesen nehéz volt, addig mindenképpen, amíg nem tudtam, mi is ez, hogyan kell kezelnem a helyzetet. Idővel a szomorúságot, a bizonytalanságot felülírta az erő, hiszen mindig meg kell oldani a következő feladatot. És mellette ott volt a kisebbik lányom, Leila is, aki ugyanúgy igényelte a törődést. Minden kornak megvan a maga jellemzője és szépsége, és ez Olívia esetében más és más kihívásokat hozott magával.

– Mindezek után sem volt kérdéses, hogy vállalnak második gyereket is a férjével?     
– El sem tudtam volna képzelni, hogy csak egy gyerekem legyen: egykeként nőttem fel, éreztem a testvér hiányát, azt, hogy jó lehet, ha van valaki melletted, akire számíthatsz.

Született: 1976. március 12., Budapest  Sportága: (tőr)vívás Klubjai: MTK, Törekvés, UTE  Edzői: Solti Antal, Madarász Magdolna Kiemelkedő eredményei: 3x olimpiai 4. (egyéni, 2004; csapat, 1996, 2008), olimpiai 6. (csapat, 2000), vb-2. (egyéni, 1993), 5x vb-3. (egyéni, 2002, 2003, 2006, 2007; csapat, 1994), Európa-bajnok (csapat, 2007), 4x Eb-2. (egyéni, 1992; csapat, 2001, 2002, 2008), 4x Eb-3. (egyéni, 2015; csapat, 1999, 2013, 2024)

Sohasem adja fel a páston és a hétköznapokban sem     

– A férje kanadai, ott is él, a család pedig kétlaki. Ám a hétköznapok szürkesége és nehézsége leginkább önt terheli, hiszen ősztől tavasz végéig Magyarországon élnek – meg lehet ezt egyáltalán szokni?     
– Nehéz, de én döntöttem így. Nincs más választásom, mint megszokni – úgyhogy valamennyire már hozzászoktam ehhez a felálláshoz, amelynek éppen az a legnagyobb nehézsége, hogy a mindennapokban leginkább egyedül viszek mindent – édesanyám segítségével. De nem tudom, milyen a másmilyen élet, mert mi ezt éljük. Megvan ennek is a szépsége, például, amikor együtt van a család, mindent sokkal intenzívebben élünk át, és minden találkozást nagyon várunk. 

–  Amikor a vívókarrierje folytatásán vagy éppen a visszavonuláson gondolkozott, a mérleg egyik serpenyőjében rendre ott volt a külföldi élet lehetősége?     
– Én mindig úgy döntök, hogy mérlegre teszek mindent, és fontos szerepet kapnak a gyerekek is ezekben a kérdésekben. Megnézem, hová és merre tovább – nem tagadom, idén is voltak bennem kérdőjelek, hiszen volt olyan érzésem, hogy a gyerekek, és leginkább Olívia miatt elfogytak a lehetőségeink, hiszen iskolaválasztás előtt álltunk. Van, hogy kilátástalannak érzem a jövőt, olyankor viszont az erőfeszítések nyomán szerencsére megnyílik egy ajtó előttünk.

– Derűsen, mosolyogva beszél a nehéz helyzetekről, bár a szemében könnycsepp csillog. Honnan veszi az erőt a hétköznapok levezényléséhez, a lányai útjának egyengetéséhez, és persze ahhoz, hogy még mindig vívjon?     
– A legjobban az visel meg, ha a gyerekeket éri bármilyen hátrány. Ez Olíviával még inkább így van: enyhén értelmi fogyatékos – nehéz időszakon vagyunk túl, sokat sírtam ezalatt. Nem először küzdöttünk meg azért, hogy integrált környezetben nevelkedhessen, valljuk be, Magyarországon nehéz e tekintetben. De itt is párhuzamot vonhatok a sporttal: a befektetett energia, az átgondolt munka meghozza a gyümölcsét. A páston, a vívásban is jellemző rám, hogy sohasem adom fel – sportolóként ilyen vagyok és „civilben” is. Gyerekkoromban kialakult, hiszen nekem mindig mindenért meg kellett küzdenem, sohasem hullott az ölembe semmi. Vívóként ezt megtanultam, s mivel az anyukám egyedül nevelt, tőle is azt láttam, hogy erősnek kell lenni, ő is mindig megteremtett nekem mindent, amit csak tudott – előttem ez volt a minta.

– Anyák napjára ennél szebb ajándékot nem is adhatna az édesanyjának!     
– Anyukám is ilyen volt, én is így „működöm”: ha problémával szembesülök, sohasem az az első gondolatom, hogy Úristen, hanem az, mit tudok kihozni belőle, hogyan tudom megoldani a helyzetet.

– De van olyan, hogy az ember először úgy érzi, ezt már nem bírja…     
– Igen, van. Hogy én honnak veszem az erőt? A sportból. Van, hogy lemegyek a terembe, és azt érzem, alig élek, enervált vagyok, de úgy működöm, mint az elektromos autó: nekem a vívás adja a töltést. Gyakorta megesik, hogy reggel úgy ébredek, megmozdulni sem bírok, ám amint elkezdek mozogni a vívóteremben, minden megváltozik, érzem, hogy töltődöm – sehol másutt nem találom meg ezt az érzést. Éppen ezért gondolkozom azon, hogyan is legyen a befejezés, mert amikor leálltam hónapokra, sehol sem találtam rá arra az energiára, amit a teremben kapok meg.

–  Ez már-már függőségnek mondható?     
– Biztosan, már-már olyan, mintha drog lenne!

– Rögtön az elején így volt a vívással?     
– Annyi biztos, hogy hamar szerelembe estem a vívással, de akkor még a közösség ereje hatott rám, meg persze az edzőm, Solti Antal személye. 

– Amikor tavaly nyáron elhunyt a mestere, akkor sem érezte úgy, itt a vége, hiszen mellette nőtt fel?     
– Negyven évig dolgoztunk együtt, ez hosszú idő, és nem is lehet pótolni őt – a halála után kerestem a helyem, kérdezgettem magamtól, hogyan tovább, de azt is éreztem, ha nincs cél előttem, elhatalmasodhat rajtam a depresszió. Volt már rá példa: ha volt egy nagy problémám, a vívás mindig segített lelkileg, kikapcsolt, választ adott. A halálát fel kell dolgoznom, meg azt is, hogy szép lassan elbúcsúzom a vívástól. Viszont én korábban sem terveztem, hogy egyik pillanatról a másikra hagyom abba. Idén is csak néhány versenyen indultam, nagyon élveztem őket, és szerettem a felkészülési időszakot is. Új edzőm, Madarász Magdolna, akivel juniorként együtt vívtunk, tovább lelkesített, és örülök neki, hogy Kiss Tibor, aki korábban sokat segített Tóni bácsinak, nekem is segít, ha megkérem rá.

– De nem ez lenne a sport értelme? Persze, fontosak az érmek, a sikerek, de nem az a legfontosabb, hogy a sportoló élvezze, amit csinál?      
– Azt hiszem, én a mai napig azért is megyek le a terembe vívni, mert ott képes vagyok levezetni mindazt a stresszt, amely felgyülemlik bennem a gyereknevelés, a hétköznapok során – egyelőre máshonnan nem tudok ekkora erőt meríteni.

– Ha konditerembe járna vagy jógázna, futna, nem érezné ugyanezt?      
– Nekem nemcsak a sport kell, hanem a vívás is. Persze, ha elmegyek futni, kitűzhetek magam elé célokat, és ez fontos is, de nem kapom meg azt az endorfinmennyiséget, mint a vívásban. Amikor kiderült, hogy Olívia beteg, akkor is ez segített lelkileg. Időre volt szükségem ahhoz, hogy megválaszoljam magamnak, miért is vívok még. Ezért. Rájöttem, hogy nekem ez egyfajta katalizátor.

 Inkább külföldön ismerik el a kitartását

– És nem érzi néha, hogy csodabogárnak tartják?     
– Inkább külföldön érezhetem ezt: egy-egy versenyen sokan jönnek oda hozzám, és csodálattal mondogatják, milyen jó, hogy még köztünk vagy, mennyi erőt adsz nekünk! De előfordult már Magyarországon is, főleg a vívótermen kívül – bevallom, jó érzés, ha másokat inspirálhatok.

– És ön hogy érzi, fiatalítja a sport, hogy még mindig felveszi a vívóruhát, hogy még mindig elutazik egy-egy versenyre?     
– Igen, ahogyan az is, hogy fiatalokkal edzhetek együtt. Előfordul, hogy a nagylányommal egykorú kadétokkal vívok, ilyenkor ha kell, csúszom-mászom. Amúgy gondolkodásban is közelebb visz a gyerekeimhez, és persze ki is kapcsol. Idén már csak néhány versenyt terveztem, inkább közelebbieket. Ez a hétvégi, vancouveri bónusz, hiszen eredetileg Limában rendezték volna meg, ám végül pályafutásom során először Vancouverben van tőrverseny, s amint ez kiderült, a férjem küldte is a repülőjegyet. Az utazásokat egyébként arra használom fel, hogy kicsit újratervezzek, ilyenkor átgondolhatom a lányok nevelését.

– Olyan önnek, mint másnak egy wellness-hétvége?     
– Igen. Néhány napos edzőtábor is lehetőséget ad arra, hogy kiszakadjak a hétköznapokból, kissé magamra figyeljek – korábban is ilyenkor volt időm rá, hogy végiggondoljam, mit csinálhatnék másként, jobban.

– Mindig analizálja magát?     
– Azért van olyan is, hogy csak sodródom… Gyakran beleesem abba a hibába, hogy csak forog velem a mókuskerék. Viszont amikor felülök a repülőre, alkalmam nyílik átgondolni sok mindent, nemegyszer ilyenkor pattannak ki a fejemből a legjobb ötletek, ilyenkor döntöm el, merre menjek tovább, merre tereljem a gyerekeket, miben támogassam őket.

– Szerintem anyaként néha lehetünk önzők. Ön képes az lenni? Ki meri mondani, hogy néha jó egyedül lenni?     
– Igen, ezek az „énidők”, ilyenkor tudok magammal is foglalkozni.

– Vagyis Mohamed Aidával – akiről egyébként mi tudjuk, kicsoda is valójában? Hogy érzi, elismerjük önt?     
– Úgy érzem, külföldön jobban elismerik a teljesítményem. Persze kapok, kaptam itthon is elismerést, de külföldön jobban becsülik a szakmai énemet. Vívóberkekben még az edzői tapasztalataimra is kíváncsiak, pedig nincs túl sok gyakorlatom ezen a téren, ennek ellenére voltak már megkereséseim.

– A mostani Mohamed Aida mit vívna, mondjuk, a kilencvenhatos Aidával?      
– Az biztos, hogy szoros mérkőzés lenne. Változott a vívás, nemcsak dinamikusabb lett, hanem talán egyszerűsödött is valamelyest. Fizikailag mindenképpen erősödtek a versenyzők. Az évek során változott a személyiségem, nem gondoltam túl a dolgokat, ifjoncként meg pláne lazán csináltam mindent – inkább csak csináltam, amit mondtak. Viszont az évek során egyre jobban meg kellett dolgoznom a sikerért, egyre szívósabb, egyre nagyobb harcos lettem. Jó ideje viszont már nagyon is tudom: manapság egy lazább jellem, egy lazábban gondolkodó vívó talán messzebbre juthat, mint az, aki túlkomplikál mindent.

– A lányai tudják, ki az anyukájuk?     
– Nem ez tölti ki a mindennapjaikat, néha rácsodálkoznak, ha idegenek kérdezgetnek. Nemrég a kisebbik azzal jött oda hozzám: „Anya, a Google állandóan feldobja a nevedet. Miért?” Nekem fontos volt, hogy a gyerekeim sportoljanak – ezt határozottan kimondtam, meg is magyaráztam nekik, hogy az életben a sport nagyon sok pluszt adhat. Viszont nem ez lesz az ő útjuk, úgy látom, művészi vonalon teljesedhetnek ki mindketten.

– Az anyukájuk azonban még mindig vív – nőként talán nem számít rosszindulatúnak a kérdésem: érzi az idő múlását a teremben?      
– A sport lényege, hogy az ember feszegeti a határait. Ezek a határok egyre élesebbek, az ilyen kihívásokban az apró sikerek jelentik az igazán nagy örömöt.

– Erre ön jó példa, ha valaki, hát Mohamed Aida nagyon is feszegeti a határokat!     
– Büszke vagyok rá, hogy amikor együtt edzek a fiatalokkal, tudom tartani velük a lépést, sőt, kevesebbet panaszkodom, mint ők. Nem az adott pillanattal van probléma, mert akaraterővel nagyon sok mindent tudok kompenzálni, a másnap, a harmadnap viszont már nehéz… Akkor úgy érzem, mintha fejbe kólintottak volna, olyankor az egész „rendszer” akadozik.

Magyarországon érzi itthon magát

– Egyszer vége lesz?     
– Nem tervezem a búcsút, idegenkedem az egésztől, inkább fokozatosan, csendben köszönnék el. Idén három versenyen indultam, lehet, hogy jövőre csak kettőn fogok. A magyar bajnokságokon ezután is szeretném képviselni a klubomat, az UTE-t, de ahogy említettem, ez a vancouveri vk-viadal sem volt tervben. Ha meg valaha újra Budapesten lenne egy hasonló, százévesen sem hagynám ki! Edzésre is szívesen lejárogatnék, hiszen tudom, a fiataloknak jó edzőpartner vagyok. Én azért juthattam el oda, ahol tartok, mert korábban az MTK-ban a régi motorosokkal készülhettem. Életem egyik legnagyobb élménye volt, amikor a tatai edzőtáborban Kamuti Jenő kötött be velem szemben!

– A vancouveri viadalt viszont nem hagyhatta ki, hiszen ott van a másik életük. Amúgy hol van otthon?     
– Egyértelműen itt, Magyarországon. Kanadában nem mindig találom a helyem.

– Nem vágynak arra, hogy négyen együtt éljenek?     
– Persze jó lenne, ha mindig együtt lenne a család, anyagilag biztosan jobb lenne ott, de a számunkra elérhető dolgok, és főleg a gyerekek ügyeiben nem érzem olyan színesnek a kanadai lehetőségeket. A lányok persze szeretnek ott lenni, ám az is az összképhez tartozik, hogy mi Kanadába mindig nyaralni megyünk, vagyis onnan hiányzik a munka, a kötelesség része az egésznek. Itthon sokszor küzdünk az árral, de most nagy a boldogság, hiszen Olíviát felvették egy integrált zeneiskolába, Leila már az Operaház gyerekkórusában énekel, úgyhogy anyaként most leginkább az a feladatom, hogy őket terelgessem, hozzam-vigyem, nem mondanám, hogy unalmas az életünk.

– Boldog ember?     
– Az vagyok. Attól függetlenül, hogy nem könnyűek a mindennapjaink, hogy áldozatokkal és nehézségekkel jár a kétlakiság. Lehet azt mondani, hogy önző vagyok, elfogadom, de csak azt vagyok hajlandó csinálni, amit tiszta szívből tudok vállalni – az anyagi jólét sem írhatja ezt felül. Sohasem szerettem, ha valaki csinált valamit, utána meg azt mondta, megbánta. Csak abba fogok bele, ami után biztosan nem érzek így, ami örömöt ad, amit nem kényszerből csinálok, hanem tényleg szívből. Tiszta szívből.

Mohamed Aida hét olimpián indult, s amikor arról kérdezzük, melyikhez kötik – eredménytől függetlenül – a legkedvesebb emlékek, gondolkodás nélkül rávágja, Sydney. „Előtte nem sokkal ismertem meg a férjem, az volt a legjobb, hogy együtt készülhettünk egy olimpiára. (A hétszeres olimpikon férje, Laurie Shong öttusázóként és párbajtőrvívóként ott volt a barcelonai, az atlantai és a sydney-i játékokon – a szerző.) Az még a kezdeti időszaka volt a kapcsolatunknak, de nagyon jó volt együtt várni a rajtot. Nagy élmény volt, hogy közös célokért élhettünk, hogy motiváltuk egymást, hogy utána együtt vehettünk részt az olimpián, emellett pedig ott volt a legcsaládiasabb a légkör, a hangulat, az ausztrálok nagyon barátságos emberek, a vendégszeretetüket lépten-nyomon érezhettük.”

Tavaly nyáron hunyt el Solti Antal – az edző, aki mellett Mohamed Aida felnőtt, akivel negyven éven keresztül dolgozott, s aki még mindig mellette van. „Ő volt a pótapám – mondja elérzékenyülve Aida. – Ő, a személye biztosan hozzájárult, hogy még mindig vívok. Lehetett bármilyen nehéz időszakom, ketten abból is képesek voltunk a legjobbak kihozni. Nem volt sok sérülésem, de, mondjuk, teniszkönyököm volt, Tóni bácsi pedig azt mondta, nem baj, akkor majd erősítjük a lábadat. Azt hiszem, a gondolkodásmódom – az anyukámtól látott minta mellett – tőle is ered, hiszen egy nehézség esetén tényleg nem az jut eszembe, hogy megfutamodom, hanem az, hogyan tudom a helyzetből a legtöbbet kihozni. Hányszor hallottam tőle, ha baj volt, hogy nincs gond, mire odaérsz a rajtvonalra, már jó lesz minden, te is jó leszel! A tanításai velem maradtak, ahogyan ő is, még ha fizikai valójában nincs is már mellettem.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. május 3-i lapszámában jelent meg.)