Régi idők hírnöke – Hosszú Kávé Móré Imrével

– Érettségi tabló?
– A XV. Kerületi Közgazdasági Középiskolában végzett osztályunké, 1951-ből. Egy sem él már a társaim közül. De nézzék a másik falon a csapatképet! Ez volt az MTK-ifi 1950 augusztusában, az Elektromos-pályán sorakozunk éppen, a Vasas-ifi elleni meccs előtt. Itt vannak alatta a nevek is: Zoller, Móré, Hegyi, Bogár, Láng, Gaál, Szimcsák I., Vass, Molnár, Wagner és Fecske, a kapus. A Fecske Pista… Sohasem felejtem, olyan akrobatikus volt, hogy ha felugrott, ollózva meg tudta rúgni a felső lécet is. Nincs már meg ő sem, a többiek sem. Furcsa ez nekem. Ha kimegyek az MTK-pályára, mindenki szeretettel köszönt, Imre bácsiznak, kedvesen beszélnek hozzám, a díszpáholyban fogadnak, Zakor Sándor klubvezető külön köszönt, és ez jól is esik. Csak, tudja, az azért hiányzik néha, hogy a korosztályomból felemlegethessem valakivel a régi időket, a közös kalandokat a Margitszigeten, a Városligetben vagy az MTK Bajza utcai székházában, ahol olyan családias hangulatban teltek a hétköznapok.

– Keveseknek adatik meg, hogy kilencvennegyedik évükben szellemileg és testileg frissen meccsre járjanak, teljes életet éljenek.
– Meg is köszönöm a Jóistennek. Imával fekszem le és imával kelek. A hit meghatározó volt a mindennapjaimban, a meccsek előtt is rendszerint imádkoztam. Mentem is becsülettel, jobbhalfként szinte felszántottam a pályát, mégis elkerültek a sérülések.

– Kivételes szerencse.
– Isteni kegyelem! Ahogyan az is az volt, hogy 1956 októberében, amikor felvonultunk a parlament elé, a sortűzben engem nem ért találat. A centikkel mellettem álló falubelimet, Bali Imrét agyonlőtték, én mondtam búcsúbeszédet a sírjánál a cecei temetőben. Az ávósok kerestek is, úgy kellett tejeskocsival kiszöktetni a faluból, Dunaföldvár felé kerülve jutottam vissza Budapestre. Néhány napig bujkálnom kellett, nem tudtam hazamenni a Damjanich utcai otthonomba.

– Ha már Cece: a krónikák szerint szülőfalujában a csapatot 1922-ben Csrepka István szabó és Juhász Mihály trafikos mellett édesapja, idősb Móré Imre alapította. Milyen emlékek maradtak fenn a község futballéletének őskorszakából?
– Például, hogy Illyés Gyula, a jeles író, édesapám egyik legjobb barátja is ki-kinézett a falusi meccsekre. Ő maga nem futballozott, inkább a szüreti vigasságok és a vadászatok érdekelték. Jómagam az úgynevezett mezítlábas kölyökbajnokságban játszottam először a Cece színeiben az 1940–1941-es idényben. Édesapám kölcsönadta a kerékpárját az idegenbeli meccsekre, ami kiváltság volt, két embert el tudtam vinni vele, egy ült a vázon, egy a csomagtartón. A többiek mentek gyalog. Amelyik falu részt vett a mezítlábasban, kapott egy igazi bőrlabdát. Nálunk, Cecén a kisbíró őrizte a községházán, csak az edzésekre és a meccsekre vette elő és adta oda nekünk, utána gondosan visszazárta. Sárbogárddal, Sárszentmiklóssal, Vajtával, Alappal játszottunk a bajnokságban, szigorúan mezítláb. A parasztgyerekek jellemzően csőrrel rúgtak a labdába, én mutattam meg nekik, hogyan kell belsővel eltalálni. Göröngyös, keményre taposott pályákon zajlottak a meccsek. Mindig a hazai fél adta a játékvezetőt, nálunk Stumper Mátyás cipészmester fújta a sípot. Ha a labda megpöttyent, már szaladtunk is játszani, megbecsültük a lehetőséget. De szép is volt! A felnőttek között 1944-ben, tizenhárom évesen kaptam helyet, gondolhatja, milyen megtiszteltetésnek számított.

– Miként lett öt évre rá az MTK játékosa?
– Akkor már túl voltam a Székesfehérvári TC-nél töltött időszakon. Budapesten, az iskolában hallottam, hogy toborzót hirdet az MTK. A megadott időpontban jelentkeztem a Hungária körúton, ott álltam tornacipőben, klottgatyában vagy negyven másik próbálkozó között. Bodola Gyula csoportjába osztottak be, ő döntött úgy, hogy maradhatok. Dudus bácsit a szívembe zártam, türelmes, nyugodt, jó ember volt. Kocsmát működtetett a Bosnyák téren, de nem éjszakázott, tíz órakor már indult haza. Ebben nem hasonlított a nagydumás Sándor Csikarra vagy az örökké viccelődő Gellér Sanyira, mellettük nehéz volt szóhoz jutni. Egy alkalommal az első csapatban is helyet kaptam ifistaként, vidéki hírverő meccs volt, utána minden játékos hazavihetett egy demizson bort, de az enyémet elvették Lantos Miskáék, mondván, fiatal vagyok még ahhoz. Az MTK baráti légkörére jellemző, hogy amikor emigrálásom után, 1957 júniusában Bukovi Márton szövetségi kapitány vezetésével Svédországban játszott a válogatott, Hidegkuti Nándor vállalta, hogy a kintről hazaküldött gyógyszereket eljuttatja édesanyámnak. Állta a szavát, személyesen utazott el emiatt Cecére.

– Bodola, Sándor Csikar, Hidegkuti – a legtöbbeknek a magyar futball távoli legendája, önnek személyes ismerős.
– Képzelje, olyan is volt, hogy Lyka Antal, a Fradi régi csillaga meghívott az otthonába, együtt hallgattuk a magyar válogatott mérkőzésének rádiótudósítását. Toncsi bácsi nagyon kedvelt, a Budapesti Építőknél volt az edzőm, az MTK után ugyanis felnőtt szinten a Testvériség és a Kőbányai Sörgyár után ott játszottam.

– Az 1950-es évek elején nemcsak futballistaként, de hivatásos modellként is ismerték. Miként került a férfiak körében akkoriban ritka szakmába?
– Elmentem nézelődni a Ruhaipari Tervező Vállalat kiállítására, ott megszólítottak a szervezők, kérdezték: „Fiatalember, nem jönnél el hozzánk az irodába?” Elmentem a Rákóczi téri központba, fel kellett próbálnom ruhákat, sétálgatni bennük, mire azt mondták: „Te modellnek születtél!” Szerepeltem különféle hirdetésekben, például Odol-fogkrémreklámban. Sok csinos kolléganővel dolgoztam együtt, iszogattunk, táncoltunk, de nem akartam visszaélni a munkatársi helyzettel, szexuális kapcsolatom egyikkel sem volt. Ehhez az elvhez tartottam magam később is, amikor Svédországban edzettem a Södertälje női futballcsapatát.

– Kisfalumból a nagyvilágba című életrajzi könyvéből kiderül, mindig népszerű volt a nők körében. Majdani feleségével, a német Christa Böttcherrel egy 1961-es melbourne-i repülőúton fűzték szorosabbra friss kapcsolatukat: ausztrál földön már menyasszonyaként segítette le a gépről. Pedig az induláshoz önt még egy másik hölgy kísérte ki…
– Volt egy nagyon jó barátnőm, Ulla Britt Nilsson, stewardessként dolgozott. Eljött velem Bremenhavenbe, a hajókikötőbe, úgy volt, hogy majd utánam utazik Ausztráliába. A kikötői étteremben egy asztalhoz sodródtunk Christával és a szüleivel, így ismerkedtünk meg velük. Miután Ulla Britt látta, hogy szemezek Christával, meg is jegyezte: „Na, nem fogsz unatkozni az úton!” Igaza lett. A Jóisten melegszívű, kedves és szép társsal ajándékozott meg, a melbourne-i magyar református templomban még azon az őszön összeházasodtunk. Két fiunk született, Imre és Niclas Péter, Svédországban élnek a családjukkal. Christát 2009-ben veszítettem el, nagyon megsirattam. Később visszaköltöztem Magyarországra, Budapesten élek, de sokat járok Pápára, Hévízre is. Kérem, írja bele a cikkbe, hogy nagyon hálás vagyok a páromnak, Brückner Editnek, aki bearanyozza mindennapjaimat!

– Az 1956-os ősz határvonal az életében. Miként élte át a forradalom napjait?
– Nehéz volt. A Kilián laktanyában kaptuk meg a fegyvereket, a Fradi-pályánál a töltényeket. Teherautó jött értünk, tűzharcba először Budán, a Széna térnél keveredtünk. Ott voltam a Sztálin-szobor ledöntésénél, láttam az EMKE-nél a sajtópalotáról levert vörös csillagot, a színház alatti könyvesboltból utcára hányt és elégetett kommunista könyveket. Mi, jogi egyetemisták a műegyetemistákhoz csatlakoztunk, központunk a Vörösmarty téren működött, éjjel is kint voltunk.

– Miként jutott ki nyugatra?
– November végén a Déli pályaudvaron csatlakoztam egy ismerős házaspárhoz, Szombathely környékére igyekeztek, készültek az esküvőjükre. Géppisztolyos katonák ellenőrizték az utasokat a szerelvényen, nekik azt mondtuk, hogy én leszek az esküvői tanújuk. A határon már a magyar határőrök segítettek átjutni, megmutatták, hol érdemes kimenni, csak a nálunk lévő magyar forintokat kérték el. Ausztriából kerültem aztán a Vöröskereszt révén Svédországba. Egy évre eltiltott a magyar futballszövetség, csak a harmadosztályban játszhattam. Később két évet futballoztam Belgiumban, aztán 1961-től Ausztráliában, a Soccer Club Melbourne-ben és a Canberra Juventusban.

– Utóbb Svédországban trénerként bontakozott ki, elnyerte a legmagasabb állami sportkitüntetést. Az 1970-es évek második felében, Karlskogánál a csapatában futballozott Sven-Göran Eriksson, a tavaly elhunyt kitűnő svéd edző, akivel évtizedeken át ápolt barátságot. Jó tanítvány volt?
– Megbízható jobbhátvéd, egyébként testnevelő tanár, aki folyton tanulni akart, már játékosként jegyzeteket készített. Mindig kérdezte, mester, ez miért van így, az miért van úgy, szeretett volna mindent megérteni. Istenem, Svennis… Egy héttel a halála előtt még szót váltottunk telefonon, halála éjszakáján pedig vele álmodtam. Folyékonyan beszélt magyarul.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. március 22-i lapszámában jelent meg.)