70 éves a 70-szeres válogatott legenda, Nyilasi Tibor

Mucha József
„Hát mit mondjak erről az aranyemberről? Amikor felkerült a felnőttkeretbe, már látszott, óriási tehetség, aki az évek során a magyar futball egyik legnagyobbjává nőtte ki magát. Vezéregyéniség, kiváló csapatember. Ami a játéktudását illeti: páratlan irányítókészséggel megáldott karmester volt, remekül fedezte a labdát, szinte nem lehetett tőle elvenni. Nemcsak lábbal, fejjel is gólerősnek bizonyult, nem véletlenül zúgott a kórus az Üllői úton: »Bólints, Tibi!« Számos nagy csatát vívtunk meg együtt, nekem az egyik legnagyobb élményem a KEK-ben a Malmö elleni odavágó, amelyet idegenben 3–1-re megnyertünk, és Nyíl szerezte az első gólunkat. Nem volt nagy gól, kilépett a labdával, de ahogyan magától értetődően, higgadtan belőtte, még ma is előttem van. Megszereztük a vezetést, a mezőny legjobbja volt alig húszévesen – aztán a KEK-döntőig meneteltünk! Ha egy mondatban kellene jellemeznem: elkötelezettsége a Fradihoz példaértékű.”

Garaba Imre
„A Honvédban Nyíl ellen futballoztam, a válogatottban mellette. Utóbbi jobb volt… Ráadásul a bemutatkozásom a Fradi elleni rangadóra esett, Tichy Lajos rám bízta Tibit, aki akkoriban előretoltan játszott. Mindenki azzal jött utána, hogy sikerült lefognom – én nem voltam annyira elégedett, ráadásul a Fradi a végén egyenlített egy egyre. Tibi nem volt jó passzban, lelkileg nehezen heverte ki, hogy a vébé után eltiltották a válogatottságtól. Nem sokkal a rangadó után a Fradi kikapott a Volántól, be is sokallt, leállt egy időre. Általában nem az én feladatom volt az őrzése, de a párharcokra nagyon oda kellett figyelnem: labdabiztos volt, tökéletes technikával játszott, termete miatt nehéz volt hozzáférni, ráadásul kitette a karjait, az »evezőket«, remekül fedezte a labdát. A válogatottban mindig odafigyelt a többiekre, kiállt mellettem, ha kellett, ez jólesett, mert három évvel fiatalabb vagyok nála.”

Esterházy Márton
„Budafokról kerültem a Fradiba 21 évesen úgy, hogy a klub nagy szurkolója voltam, ráadásul Nyílék 1976-ban bajnokságot nyertek. Akkoriban ritkán voltunk egyszerre a pályán, később a válogatottban annál többször. Az egyik legjobb labdarúgó, akivel valaha játszottam. Nagyon jó hatással volt a többiekre, akár edzésen vagy meccsen kiválóan tudott bennünket motiválni. Óriási élményem a Hanappi-stadionban az osztrák–magyar, amelyen a három nullás győzelmünkkel kiharcoltuk a mexikói vébérészvételt. Megérdemelte volna, hogy gólt szerezzen, nem sok választotta el, a beadásomat jól fejelte kapura, de Friedrich Koncilia bravúrral védett, aztán Kiprich Józsi szemfülesen belőtte a második gólját. Igazi vezéregyéniség, csapatkapitány, kapocs volt Mezey György kapitány és a játékosok között. A sors igazságtalansága, hogy nem lehetett velünk Mexikóban. Ha kint van, talán minden másképpen alakul… Boldog születésnapot, Nyílkám!”

Lipcsei Péter
„Rengeteget köszönhetek Nyilasi Tibornak, nem véletlenül tartom második »fateromnak«. Többen is kiszúrták, amikor 1990-ben a Kazincbarcikával a Bozsik-stadionban a Honvéd ellen osztályozót játszottunk, és Nyíl Magyar Zoltán szakosztály-igazgatóval az oldalán ott volt a lelátón. Engem jött megnézni, bár akkor már sínen volt, hogy a zöld-fehérekhez igazolok, noha apu nem örült a Budapestre költözésemnek. Meglepett, hogy az első fordulóban a Megyeri úton beállított az Újpest elleni meccsen, amelyen öt nullára nyertünk. Nyilasi bemutatott ugyan a csapatnak, de aztán a dunavarsányi edzőtáborba mentem, mert az ifiválogatottal készültem a gyulai Eb-re. De jól döntött, ugye? Mindent neki köszönhetek: a bajnoki címet és a Magyar Kupa-sikereket. Nekem Albert Flórián és Ebedli Zoltán mellett Nyíl jelent mindent a zöld-fehéreknél.”

Ifj. Nyilasi Tibor
„Édesapám hetven… Nehéz szavakba foglalni, mit jelent ő nekem. Amikor Bécsbe szerződött, már terhes volt velem anyu, de ugye nem volt mobiltelefon, messenger, ám valahogy megtudta: bármelyik pillanatban érkezhetek. Azt mesélték, csapot-papot, talán egy mérkőzést is otthagyott, kocsiba pattant, és száguldott a Tétényi úti kórház felé, hogy ott legyen, amikor megszületek. Odaért, ez is mutatja, milyen fontos vagyok neki, amit azóta is érzek. Szeretetet, odaadást, figyelmet kapok, és persze rengeteget nevetünk. Hatéves voltam, amikor a Fradi edzője lett, mindennap vitt magával, az öltözőben nőttem fel, szinte a kapu mögött voltam óvodás. Ahogy nőttem, furcsa volt, hogy a nevem hallatán visszakérdeznek: az a Nyilasi, annak a Nyilasinak vagyok a rokona? De aztán megszoktam ezt, és büszke voltam arra, hogy őt mindenhol ismerik, mindenhol szeretik. Nyilván amikor futballoztam gyerekként, mindig megkaptam, apád ezt így csinálta, de tudtam, aligha lehetek olyan a pályán, mint ő volt. Ma egyre többször hallom: az arcod, a szemed, tiszta apád vagy, le sem tagadhatnád – dehogy tagadom, mondom erre mindig, a legbüszkébben vállalom. Azt gondolom, több mint négy évtized is eltelt, de a kapcsolatunk ugyanolyan szoros és szeretetteljes, mint akkor, amikor rohant miattam Bécsből Budapestre.”