„Majd kiderül, mire ad esélyt edzőként az élet” – interjú Szivós Mártonnal

– Horgászott mostanában?
– Nyaranta és egyszer-egyszer tavasszal ülök ki a vízpartra, de az utóbbi időben már nemigen pecázom.

– Akkor saját fogás nem is kerül a karácsonyi asztalra.
– Az ünnepi előkészületeknél én a bevásárlásban segédkezem. Imádok jókat enni, de az ízeket nem szeretném elrontani, ezért az ételek elkészítését a családban inkább a profikra hagyom. A főzés távol áll tőlem – legalábbis egyelőre…

– S milyen hobbi lépett a horgászat helyébe?
– Igyekszem minél több időt tölteni a természetben.

– Egy tősgyökeres pesti, az ötödik kerületben felnőtt srácot mi vonzza a városhatáron túlra?
– Gyerekként sok nyarat töltöttem vidéken, s rendszeresen vakációztam a Balatonnál is. Imádtam azt az életet, és néhány éve újra felerősödött bennem a természet iránti vonzalom. Amikor csak tehetjük, a családdal magunk mögött hagyjuk a nagyváros zajos, zsúfolt, közlekedési dugókkal terhelt világát. Van a Bakonyban egy kis földterületünk, legelő-kaszáló néhány állattal. Letettem az aranykalászos vizsgát, erdészeti, vadgazdálkodási és mezőgazdasági technikusi minősítést is szereztem – nagyon is el tudom képzelni, hogy egyszer majd vidéken éljünk, valahol a természet ölén. Ez az életmód egyre inkább vonz minket.

– Akkor az sem véletlen, hogy kutyákat tart.
– Korábban egy olasz vizslám volt, de Baggio sajnos elpusztult, most két szálkás szőrű tacskó ugrál körbe minket.

– Kirándulnak Erdélybe is?
– Egyelőre csak tervezzük, de rajta van a bakancslistánkon, hiszen csodákat látni arrafelé, ráadásul családi kötelékek is fűznek Székelyföldhöz. Anyai nagypapám Gyergyóditróban született, onnan került át az anyaországba, s az apai nagymamámnak is voltak erdélyi kötődései. Sajnos ma már nem élnek a rokoni szálak, nincs, akivel tarthatnánk a kapcsolatot.

– A napi programja mennyivel lett sűrűbb azáltal, hogy miközben az Endo Plus Service-Honvéd élvonalbeli vízilabdacsapatának vezetőedzője, a mostani idényben – négy év szünet után – újra pólózik is, mégpedig nevelőegyesületében, a jelenleg a másodosztályban versenyző KSI-ben?
– Érdemi változás nem történt, mivel az ősszel mindössze öt mérkőzésen tudtam játszani, ennyiszer sikerült összehangolni a két együttes versenyprogramját. A többi KSI-mérkőzést sajnos ki kellett hagynom, mert ütötték egymást a meccsidőpontok, hiszen a Honvéddal nemcsak az ob I-ben és a Magyar Kupában versenyzünk, az Eurokupában is elindultunk. Emiatt a KSI edzéseire is inkább csak az ősz elején tudtam lenézni, később már nemigen fért bele a napomba.

– A visszatérése kapcsán azt nyilatkozta: a játék szeretete mellett az is motiválja, hogy javítson az erőnlétén. Ezt a célt azért sikerült kipipálnia?
– Valamennyire igen, de tarthatnék előbbre is, ha még többet tudnék játszani. Ez azonban azt feltételezné, hogy több időm van magamra, ami nem reális kívánság az idény kellős közepén. Ezzel együtt megérte belevágni, mert túl a negyvenen is tapasztaltam a tréningek jótékony hatását, sőt most már érzem a hiányukat is.

– Kihívás tartani a tempót a vízben?
– Kár lenne tagadni, hiszen sok a fiatal, mennek, mint a torpedó. Nagyon okosan kell beosztanom az erőmet, hogy amikor a medencében vagyok, ne lógjak ki a mezőnyből.

– Megkapja a kellő tiszteletet?
– Eddig még nem volt semmiféle probléma. Úgy érzem, respektálnak, s velem szembekerülve kevesebbet engednek meg maguknak az ellenfelek, mint más csapattársammal szemben. Igaz, amíg az ob I az ember ember elleni brusztolások terepe, ebben az osztályban inkább játsszák a vízilabdát, kevésbé az erődemonstráció, a bunyó mérkőzések jellemzője.

– A nyolcas sapkát különös tisztelet övezi a magyar vízilabdázásban. Fontos volt, hogy most a KSI-ben is ezt a számot viselje?
– Természetesen örülök neki, hogy megkaptam, de nem kértem; ha foglalt lett volna, más számmal pólóznék. A nyolcas számról alapesetben mindenkinek Benedek Tibor jut eszébe, az ő személye és karrierje tette emblematikussá. Ha jól emlékszem, jómagam még Honvéd-játékosként viseltem először, a válogatottban pedig Tibitől örököltem meg; aztán ő volt a szövetségi kapitány, amikor 2013-ban Barcelonában világbajnokok lettünk. A családban nem volt előzménye, a nagypapám, idősb Szivós István hatos, édesapám, Szivós István pedig kettes számú sapkában vízilabdázott.

– Hisz a számmisztikában?
– Nem mondanám, ezzel együtt aktív játékosként nekem is megvoltak a meccsek előtti rutinjaim. Ennek persze akadtak praktikus okai is, hiszen annak köszönhetően, hogy a vízbe ugrás előtt kezet mostam, kevésbé csúszott a tenyeremben a labda. Az viszont már afféle babonaként is felfogható, hogy a kezdő sípszó előtt mindkét kapufára és a keresztlécre is ráejtettem a labdát, hogy majd éles helyzetben jó helyre, a gólvonal mögé pattanjon.

– A KSI-be történő visszatéréséről Horváth János vezetőedző a vlv.hu oldalnak azt mondta: „Ha Marci beszabadul a gyerekek közé, ő lesz a legnagyobb gyerek egy perc alatt. Az összes csínytevésben az élen jár majd.” Nos, élen jár?
– Bennem van a csibészség, szeretek hülyéskedni, de olyan sok időt sajnos nem tölthettünk együtt, hogy ez kijöjjön belőlem. Azért jelzem: bármikor bekövetkezhet!

– Így volt ez korábban is?
– Előfordult ez-az, ámbár nem csak miattam.

– Az edzői miként tolerálták?
– Ki jobban, ki kevésbé jól… Hozzáteszem, mindig tudtam, hol a határ, mikor van itt az ideje a viccnek, és mikor kell a munkára koncentrálni. Nem léptem át azt a bizonyos vörös vonalat, sohasem voltam tiszteletlen. A hülyéskedés megmaradt a kulturált viselkedés keretei között. A heccelődés mindig is hozzá tartozott az öltöző világához.

– Csapata mentális felkészítéséhez kér olykor tanácsot pszichológus feleségétől?
– Persze, előfordul, hogy kikérem a véleményét arról, hogy egyes szituációkat miképp lehetne kezelni, megközelíteni, értelmezni, vagy bizonyos üzeneteket hogyan lehet még hatékonyabban eljuttatni a játékosokhoz. Zsuzsa érdeklődik a vízilabdázás iránt, ha ideje engedi, kijön a meccseinkre is, kéretlen tanácsokkal azonban sohasem lát el.

– Nemcsak a felesége, négyéves Izabella lánya is fel-felbukkan a lelátón, sőt, amikor 2021-ben korábbi csapattársa, Paján Viktor búcsúmeccset szervezett önnek a Hajós Alfréd Sportuszodába, a kislánya volt az egyik „meglepetésvendég”.
– Azóta látott már edzősködni, és szurkolt nekem a KSI meccsén is.

– Ez már csak azért is örömmel töltheti el, mert egyszer azt nyilatkozta: nagyon sajnálja, hogy nem láthatta élőben pólózni az édesapját, aki olimpiai, világ- és Európa-bajnokként a magyar vízilabdázás egyik ikonja volt.
– Kíváncsi lettem volna rá, milyen volt a „régi idők pólója”, de akkoriban még nemigen filmezték a meccseket, így csak egy-egy jelenetre sikerült rábukkannom a pályafutásából. Azért is jó lett volna a régi meccseket megnézni, mert a múltból is rengeteget lehet tanulni, s e tapasztalatokat kicsit újragondolva fel lehetne használni napjaink vízilabdázásában is.

– A négyéves Izabella mellett nevelő-apja Lucának és Ágostonnak is. A három gyerek közül van-e valakinek köze a vízhez?
– A legszorosabb Lucának, igaz, neki is a víz fagyott változatához, merthogy műkorcsolyázik, Ágoston pedig a futballpályán ázik olykor bőrig. Izabellát babaúszásra nem vittük, most kezdett el óvodásként úszni, pluszban egyszer-egyszer mi is elmegyünk vele az uszodába.

– Ha már labdarúgás: a vízilabdázók között jó néhány ügyes futballista akad, s úgy hírlik, ön is próbálkozott a futballal.
– Ez igaz, bár a karrierem mindössze egy napig tartott. Már vízilabdáztam, amikor lázadó kiskamaszként az az ötletem támadt, hogy kiszállok a pólóból, s helyette irány a zöld gyep! Ám ez igen rövid kitérő lett, mert másnap már megint ott voltam az uszodában. Én magamról egyébként azt mondanám, hogy jól focizom, de valószínűleg annyira azért mégsem lehetek jó, mint amennyire gondolom. (Nevet.)

– A teniszütőt még használja?
– Jó időben előfordul, hogy lemegyek a salakra, de ezek inkább csak alkalmi játékok, rendszeres teniszezésre nem maradt időm.

– A 2020−2021-es idény előtt nevezték ki a Honvéd élére. A medencéből gyakorlatilag átült a kispadra, de ez esetben tudatosan megtervezett váltásról volt szó: hajdani nevelőedzőjétől, Merész Andrástól vette át az ob I-es együttes szakmai irányítását. Immár az ötödik idényét tapossa vezetőedzőként: ott tart-e a Honvéd napjainkban, ahol az ön tervei, elképzelései szerint tartania kellene?
– Amit megálmodtam, addig biztosan nem jutottunk még el, hiszen én az első pillanattól kezdve azt gondoltam, hogy velem szárnyalni kezd a Honvéd, és az igazat megvallva, manapság is ez az álmom. Természetesen minden meccs kezdése előtt úgy ugrunk be a vízbe, hogy igenis van győzelmi esélyünk, van keresnivalónk még a nálunk magasabban jegyzett riválisokkal szemben is; nagyon nem szeretek, nem szeretünk veszíteni. Az álmokat a valós erőviszonyok nyilván felülírják, és ha ezen a szemüvegen át vizsgálom a 2020-ban elkezdődött időszakot, azt mondhatom: folyamatosan úton vagyunk. Mindeközben szép pályaívet írt le a csapatunk, megszilárdítottuk a pozíciónkat az ob I felső régiójában, méltó ellenfelei vagyunk a legerősebb együtteseknek is. Amennyire a lehetőségeink engedik, szerintem a játékosok évről évre fejlődnek, és bízom benne, hogy fejlődöm én magam is.

– Miközben a magyar bajnokságnak nagy a respektje a pólóvilágban, akadnak furcsaságai is. Az ob I alsóházának hat csapata például a mostani idényben összesen nyert 14 meccset, míg az egyébként a legszűkebb európai elithez tartozó éllovas Ferencváros egymaga 13 sikert jegyez. Csalóka az emlékezet, de mintha egykoron nem lettek volna ilyen látványosan nagy különbségek az első osztály szereplői között.
– Minden korszaknak megvoltak a meghatározó klubjai, ugyanakkor az élmezőnyhöz tartozók között élesebb volt a versengés. Mi például a Domino-Honvéddal 2001 és 2005 között sorozatban lettünk bajnokok, közben nyertünk Euroligát – a mai BL elődjének számító kupában egymás után négyszer vívtunk döntőt –, illetve európai Szuperkupát is, ám mindig ott lihegett a nyakunkban egy-két-három olyan hazai vetélytárs, amely ellen nemegyszer alaposan megszenvedtünk a sikerért. Hogy egyetlen példát említsek: a 2001–2002-es bajnokságban az alap- és a középszakaszt is mi nyertük meg, a fináléban mégis összesítésben már 2–0-ra vezetett a Vasas, innen kellett megfordítanunk a párharcot. Egy fiatal pólós akkor fejlődik, ha minél több éles, tétre menő meccsen lehet a vízben – ezt a terhelést mostanság a második helytől lefelé elhelyezkedő csapatok elleni találkozókon kaphatják meg a magyar pontvadászatban.

– Egy idényt ön is eltöltött az európai póló elitalakulatánál, a Pro Reccónál, így testközelből tapasztalhatta, milyen egyeduralkodónak lenni.
– Azért ezt hadd pontosítsam. Én ugyanis a 2005–2006-os bajnokságban légióskodtam Olaszországban, ami még épp a „nagy robbanás” előtti idénye volt a Reccónak. Megnyertük ugyan a bajnokságot és az Olasz Kupát, de nem feltétlenül mi voltunk a favoritok. Az akkori erőviszonyokat hűen tükrözi, hogy a Recco mellett a Posillipo és a Savona is bejutott az Euroliga 2006-os dubrovniki négyes döntőjébe. S ott volt még a hazai riválisok között a Brescia is, tele világklasszissal, de a Cremona vagy az Ortigia ellen sem lehetett biztosra menni. Tény, hogy a következő évben már Európa legjobbja lett a Pro Recco, s aztán mostanáig további hét alkalommal vitte haza a trófeát, ám érdemes megvizsgálni: profitált-e a liguriai klub nyomasztó fölényéből az olasz vízilabdázás… Az én válaszom, hogy hosszú távon biztosan nem. Aligha véletlen, hogy az amerikai profi ligák a klubköltségvetések maximalizálásával és a draftrendszer alkalmazásával határozottan törekszenek az erőviszonyok kiegyenlítésére.

– Gergely István, Steinmetz Barnabás, Hosnyánszky Norbert, Decker Attila, Mátyás Zoltán, Szivós Márton – fölöttébb ütős névsor, úgy meg különösen, hogy a maguk posztján manapság már valamennyien a Honvéd sikeréért dolgoznak. A pólóban a sportágba ilyen erősen beágyazott stábbal nemigen büszkélkedhetnek másutt.
– Ebbe így még nem gondoltam bele, de nagyon örülök, hogy összeállt ez a csapat, mert harmonikusan tudunk együtt dolgozni. Gergely István példaértékű munkát végez a klub elnökeként, ahogy Steinmetz Barna is profin igazgatja a szakosztályt. Mátyás Zoltán a „mindenes” technikai vezetőnk, Hosnyánszky Norbert nemcsak a csapat menedzsere, mellette az utánpótlást is mentorálja, miképpen a kapusedző Decker Attila is foglalkozik a fiatal kapusainkkal is. Jó, hogy a Honvéd kötelékében maradtak, s hogy mindazt a tudást, tapasztalatot, amit az évtizedek során felhalmoztak, átadhatják a fiatal generációknak.

– Korábban, játékosként varratott magára olyan tetoválásokat, amelyek pályafutása egy-egy fontos pillanatára emlékeztetnek. Lenne-e olyan jövőbeni sikere edzőként, amelyet ha elér, újra beül egy tetoválóművész székébe?
– Bizonyosan produkálhatnánk olyan eredményt, amely után rá tudnám magam beszélni. Vízilabdázóként csak az egyik tetkómat inspirálta a siker, kettő az aktuális lelkiállapotomat szimbolizálta. Leónidasz spártai király harci sisakjának az volt az üzenete, hogy noha kimaradtam a 2004-es olimpiai keretből, harcolnom kell tovább, míg a vízilabdázó Menő Manóé éppen az, hogy nem kell görcsösen akarni semmit. Ha nem is voltam tagja a 2008-as pekingi csapatnak sem, még találhattam örömöt a pólóban. A barcelonai vb logója önmagáért beszél: a 2013-as vb-győzelmet örökíti meg. Egy újabb tetoválás apropója lehetne akár egy Honvéddal kiharcolt jeles siker is. Miért is ne? – szívügyem ez a csapat. Pillanatnyilag mégsem tudok olyan konkrét eredményt említeni, ami azonnal megörökítésért kiáltana – majd kiderül, mire lesz lehetőségem, mire ad esélyt edzőként az élet.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. december 21-i lapszámában jelent meg.)