„Összenőtt” a bajnok és a riporter – Egerszegi Krisztina és Török László találkozása

„Nem volt egy káprázatos anyag, Kriszta leginkább csak egyszavas válaszokat adott” – meséli már a jelenben Török László, akivel éppen Egerszegi Krisztinára várunk az őszi délutánon. – „És természetesen csókolommal köszönt… Mondtam neki, hogy tegezzen, úgy egyszerűbb lesz, de azt mondta, ez lehetetlen. És akkor én megkötöttem életem legjobb üzletét: azt mondtam Krisztának, mégiscsak próbálja meg, hátha egyszer nagy úszó lesz, s akkor sokkal egyszerűbb lesz, hogy amikor odamegyek hozzá, nem azt mondom neki, »Kedves Kriszta, mondjon nekem néhány szót!«, hanem egyszerűen csak megpaskolom a vállát, és úgy kezdem: »Drága, itt vagyok, mesélj!«”

Épp itt tart a legendás riporter az első találkozás felelevenítésében, amikor a „drága”, vagyis Egerszegi Krisztina és férje leparkolnak az autójukkal néhány méterre tőlünk. 

Nehéz visszaadni szavakkal a derűt, amely ennek a két embernek az arcát ékesíti, amikor meglátják egymást. Amikor közelednek egymás felé – és egymás nyakába borulnak. 

Ötszörös olimpiai bajnokunk nemigen nyilvánult meg az elmúlt évtizedekben, a konkrét nyilatkozatot ezúttal is kihagyja, azért talán nem haragszik meg ránk, ha eláruljuk, ahogyan korábban is bármilyen ünnepség, évforduló alkalmával, ezúttal is majdhogynem értetlenül konstatálja, hogy az emberek még emlékeznek a győzelmeire (pedig de, az a bizonyos szöuli meg aztán tényleg feledhetetlen!), mi pedig ezt nem vesszük zokon, mert amellett, hogy elfogadtuk már, így szeretjük Egerszegi Krisztinát. 

Hogy Török László és Egerszegi Krisztina milyen érzésekkel van egymás iránt, azt ez a találkozás is mutatja: amellett, hogy dől belőlük a szó (igen, Krisztából is!), többször meg­ölelik egymást – bizonyos szempontból összenőttek ők, ketten, s ezt a sportszeretők is érzékelik, talán ezért is végzett az élen a Csodák csodája szavazásán az a szöuli nagy diadal. 

„Krisztával találkozni mindig egy csoda. Egyrészt mert gyönyörű nő, másrészt pedig olyan emlékek törnek fel belőlem, hogy…” – csuklik el egy pillanatra Török László hangja. – „Nagyon sok közös élmény köt minket össze, de egyet szeretnék leszögezni: ez Kriszta győzelme. Kriszta győzelme volt a szöuli elsőség, és övé a szavazás első helye is. Nekem megtiszteltetés volt, hogy közvetíthettem a sikereiről. És az is, hogy az első, kicsit akadozós interjúnk után már minden ment simán: gond nélkül tegezett, és rengeteget beszélgettünk. Nem interjút készítettem vele, hanem locsogtunk. Például körömlakkokról, de az is megtörtént, hogy megkérdezte, hogyan tetszik az új frizurája, s miután én azt találtam mondani, hogy nekem kicsit komolynak tűnik a fekete szín, rám rivallt, miket beszélek, a haja nem fekete, hanem vadszilva!” 

Ilyen és ehhez hasonló történetek elevenednek fel ezen a szerdai találkozáson is, no meg persze a múlt mellett teret nyer a jelen is, Török László kifaggatja Egerszegi Krisztinát a gyerekeiről, a szüleiről („Akkortájt még nem volt mobil, a vezetékes vonalon mindig Kriszta apukáját kellett hívni, csak az ő engedélyével készülhetett minden riport és interjú, de nekem ez nem jelentett nehézséget, idővel kifejezetten jóban lettem a szülőkkel is”) – a búcsúzáskor kifejezetten kéri a bajnoknőt, hogy a szüleinek adja át jókívánságait. 

Az ölelés talán még hosszabb, mint az első volt, a mosoly a két ember arcán továbbra is ott van. Kriszta a kocsiból integet, Török kolléga pedig mellőlem, amikor pedig eltűnik az autó a szemünk előtt, egy csodaszép gondolattal köszön el: 

„Nagyon jó nagy győzelmeket közvetíteni. Mint ahogyan a szeretjük a bejglit, a rántott halat és a forralt bort is. Karácsonykor. Ha egész évben ezt ennénk és innánk, az már sok lenne… Az olimpia volt az ünnep, és a riporter boldog volt, ha megadatott neki egy-egy nagy siker közvetítése. De mellette ott vannak a hétköznapok, amelyeken ugyanúgy helyt kell állni – a sportolónak és nekem, az újságírónak is.”