„Hazudni tilos” – interjú Sipos Jenővel, az MLSZ szóvivőjével

– „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot” – olvassuk Esterházy Péter megfigyelését Szabó Gabriella portrékötetében az önnel készült interjú előtt. Miért választotta a mondatot mottójául?
– Létezik olyan felfogás, hogy a szóvivőnek nem kell mindent tudnia, elég, ha perfekt módon felel bármire. Ezzel szemben én azt az elvet vallom, hogy a vezető avassa be a szóvivőt a legkisebb részletbe is, mert így tud alaposan felkészülni a nyilatkozatára. Amikor például a Vám- és Pénzügyőrség bűnügyi területén dolgoztam, elvártam a nyomozás vezetőitől, hogy ismertessék előttem az aktuális ügy minden szálát, aztán megbeszéltük, melyik információ publikus, melyik nem tartozik a nyilvánosságra. Ha nem lettem volna tisztában az adott kábítószer-csempészési, műkincslopási vagy áfacsalási esettel, nem tudtam volna megfelelően egyensúlyozni a mondatok között.

– Mit tegyen a szóvivő, ha választania kell, hogy az igazsághoz maradjon hű vagy a munkaadójához?
– Ha valaki vállalja a szóvivői hivatást, azt is tudja, hogy a megbízójához kell lojálisnak lennie. Nekem nem az a feladatom, hogy a saját álláspontomat mondjam el, hanem a szervezetét. Előfordulhat, hogy a személyes véleményem ettől eltér, ezt egymás között meg is beszélhetjük, kifelé azonban egységesnek kell mutatkozni. Azt vallom, hogy hazudni tilos. Ha hazudsz, megfoghatnak, és általában meg is fognak. Ugyanakkor nem szükséges mindig elmondani a teljes igazságot.

– Volt olyan helyzet, hogy lelkiismereti okból inkább nem állt mikrofon elé?
– Volt. A Vám- és Pénzügyőrségnél történt, hogy piacellenőrzés során találtak egy nyolcvan év körüli nénit, aki engedély nélkül árult virágot. Szegényt megbüntették, lefoglalták az áruját, engem pedig megbíztak, hogy ebből csináljak sajtóhírt, bemutatva az illegális árusítás veszélyeit. Ebbe nem voltam hajlandó beleállni. Mondtam, hogy sokkal nagyobb gazemberségek vannak körülöttünk – milliárdos adócsalások, cigarettacsempészések, kábítószerbotrányok –, nehogy már a szerencsétlen nénit mutogassuk, aki szerény nyugdíját szerette volna kiegészíteni. Nem tudtam elfogadni a feladatot. Nem is került nyilvánosság elé a téma, mert Arany Jánossal vallom, „legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, ember lenni mindég, minden körülményben”. 

 – Úgy tudom, a kommunikáció művészetében sátoraljaújhelyi nagyapja volt családi előképe.
– És persze Mohai Gábor unokatestvérem, a népszerű műsorvezető, előadóművész, akire mindig is büszke volt a család. Ami anyai nagyapámat, Imregi Istvánt illeti, rengeteg közös élmény fűz hozzá. Gyerekkori nyaraim nagy részét Gyöngyösön és Sátoraljaújhelyen töltöttem, és jártunk ki együtt a dohánygyár mögötti pályára, a Sátoraljaújhelyi Spartacus meccseire. Nagyapa igazi nevelő volt, sokat tanultam tőle. Mindenki ismerte, tisztelte a városban, jó kedélyű ember volt, aki a fennmaradt anekdota szerint ifjú korában fehér lovon „sétálgatott” a főutcán.

– Az ön élettörténetéről olvasva világosan látszik, hogy a kulcspillanatokban mindig szerepe volt a futballnak. Miként került közel a játékhoz?
– Édesapámtól, Sipos Istvántól örököltem a futball szeretetét. Szombathelyen születtem, mert akkor a városban szolgált vámhivatal-parancsnokként, később Gyöngyösre helyezték át, a helyi csapatban játszott kapusként. Én itt nevelkedtem, a gyöngyösi vámhivatal laktanyaépületében volt szolgálati lakásunk, a zárt udvaron nyáron fociztunk, télen korcsolyáztunk, jégkorongoztunk az István bátyámmal fellocsolt, magunk készítette jégpályán. Gyorskorcsolyában még úttörő olimpiát is nyertem! Kisgyerekként levitt apám a Gyöngyösi Spartacushoz, itt kezdtem el a futballpályafutásomat, és az ificsapat edzője, a testnevelő tanárként dolgozó Szigetvári János miatt kerültem műszaki szakközépiskolába.

– Elrontott vizsgamunkája és későbbi pályamódosítása alapján mondhatjuk: csípőfogóval kellett önből kihúzni a szóvivőt.
– A futballal nem volt gond, tizenhét évesen már a Gyöngyös NB II-es felnőttcsapatában játszottam három-négyezer ember előtt, a műszaki pálya azonban távol állt tőlem. Esztergálni tanultunk, a kéziforgácsolást gyakoroltuk, marógépeken dolgoztunk, nem az én világom volt. A nyári gyakorlat során a kezembe nyomtak egy vasdarabot, hogy csináljak belőle csípőfogót. Napokon keresztül küzdöttem vele, igazítgattam, és a vége az lett, hogy nem ért össze a két szára, nem lehetett összecsukni.

– Miként került a Pénzügyőrhöz?
– Tizennyolc évesen elmentem katonának, Mezőkövesdre soroztak be, a légibázishoz tartozó Honvéd Trencsényi József SE csapatában játszottam. Leszerelés előtt álltam már, amikor volt egy meccsünk 1979-ben a Pénzügyőr ellen, elég jól ment a játék. Utána odajött hozzám Molnár László, az ellenfél technikai vezetője, mondta, hogy te nem vagy ügyetlen gyerek, úgyhogy, ha gondolod, gyere hozzánk Budapestre, a Pénzügyőrbe. 

– A kisvárosi évek után a bűvös, zajos, nyüzsgő nagyvárosba.
– Leszálltam a Keleti pályaudvaron a vonatról, álltam kezemben a sportszatyorral, és azt sem tudtam, merre induljak. A Mátyás utcában működött akkoriban a pénzügyőrség sportközpontja, ott kellett jelentkeznem, egy harmadik emeleti nyolcágyas hálóba nyomtak be, ahol állandó volt a jövés-menés. Az edzések és meccsek hangulatát meghatározta a Pénzügyőrt jellemző családias légkör, a bajnokik után közös csapatvacsorával, amely után a bátrabbak elindultak a városba megnézni az éjszakai Budapestet. A csapat edzője akkoriban Kiss Laci volt, becenevén Mini Menotti, akiért tűzbe mentünk. Szívét-lelkét beletette a munkába, szinte belehalt egy-egy vereségbe. Rendszeresen jártunk Hévízre edzőtáborozni, részt vettünk nyugat-európai finánctornákon, és Laci még azt is kijárta, hogy túrázhassunk Jaltába. Kiváló csapatunk volt Kunszt Jenővel, Koritár Lajossal, Lesti Bélával, „Pasarét királyával” és a többiekkel. De nem hagyhatom ki Bozsik Pétert sem, akivel a mai napig jó barátok vagyunk. Későbbi edzőim, Eipel Ferenc, a Fradi egykori játékosa és Jaskó András is továbbvitték az elődök szakmai és közösségépítő szemléletét.

– És a munka?
– Elvégeztem a vám- és pénzügyőriskolát, közben diplomát is szereztem. Hivatásos állományban voltam a Vám- és Pénzügyőrségnél, és én néhány játékostársammal együtt érdemi munkát is végeztem hivatalokban, rendszeresen járőröztünk pályaudvarokon, kamionterminálokon. Nem felejtem, a vámáruraktárban a nagy tételben lefoglalt Alma szappantól kellemes szappan­illat terjengett, volt a helynek valami különös hangulata. Az idősebb pénzügyőrök a lefoglalt felnőttfilmes kazettákat nézték szakmai kötelességből, minket, fiatalokat meg küldözgettek el, amikor lestünk volna be az ajtón. Később megismerkedtem Szűcs János rendőr nyomozóparancsnokkal, aki felvett maga mellé a bűnügyi osztályra. Egyik bevetés érte a másikat, a krimikből ismert éles helyzeteket, éjszakai rajtaütéseket nap mint nap átéltük a való életben. Volt olyan, hogy a pálya szélén már várt a rendőrautó, a mérkőzésünk után bevágódtam, és indultunk akcióra a lakótelepre.

– Ráadásul a nyomozói munka következményeként utóbb Albert Flórián kinevezte kémnek.
– Pontosabban Jenő-kémnek, jól megnyomva az utolsó szótagot. Flórinak fanyar, csipkelődő humora volt, amelyet rendszeresen megcsillantott, amikor később vasárnap délelőttönként a Népligetben egy futballistatársaságban együtt játszottunk. Megtiszteltetés volt ehhez a körhöz tartozni, hiszen olyan remek emberekkel focizhattam együtt, mint Géczi István, Novák Dezső, Szőke Pista vagy éppen Fenyvesi Máté, de Ebedli Zoli, Rab Tibi, Szokolai Laci és a fiatalabb generáció többi klasszisa is rendre beszállt játszani. A maga nemében az is nagy tisztesség volt, hogy a család kérésére nekem jutott a szomorú feladat, hogy az Óbudai temetőben a koporsó zárása előtt azonosítsam Flórit. Az irodám falán három ember fényképe látható, három emlékezetes találkozás nyomaként: Albert Flóriáné, Peléé és II. János Pál pápáé. Nincsenek már köztünk sajnos. Erre utalt nemrég Varga Sanyi barátom és kollégám, amikor udvariasan megkért: ha lehet, őt inkább ne rakjam ki.

– Harminc éve lépett a szóvivői pályára a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnokságánál, háta mögött a szervezetnél gyűjtött sokéves tapasztalattal, kezében a Komlósi Oktatási Stúdiónál szerzett újságírói papírjával. Miként jellemezné a saját stílusát?
– Mivel a legtöbben engem a rendészeti kommunikációs munkám kapcsán ismertek meg, így visszajelzések alapján inkább a komoly témákhoz kötnek. Általában hírműsorokban szólalok meg, és noha civilként a humor és a könnyedség nem áll távol tőlem, a celebvilág fórumai nem rólam szólnak. Persze a VPOP képviseletében furcsa is lett volna százötven kiló lefoglalt heroinról vagy más bűncselekményekről jópofáskodni.

– Azért az MLSZ-szóvivő élete sem csupa móka és kacagás.
– Olykor nehéz, de szép kihívás mindenesetre. Éppen fűnyírás közben ért 2013-ban Borbély Zoli barátom hívása, mondta, hogy elhagyja az MLSZ-t és engem javasolna utódjának. Kértem egy kis gondolkodási időt. Találkoztam Csányi Sándor elnök úrral és Vági Márton főtitkárral, aztán belevágtam a kalandba.

– Melyik volt a legszorultabb pillanata?
– Néhány éve egy benzinkúton, ahol megálltunk a stáb Nagyszombatból hazafelé tartó buszával, belénk kötött néhány csalódott szurkoló, miután a válogatott kettő-nullára kikapott a szlovákoktól. Borzasztóan feszült volt a hangulat, a felajzott drukkerek fenyegetőztek, még az is szóba került, hogy gyorsan visszafordulunk. Aztán inkább odaléptem hozzájuk, elkezdtem velük emberi hangon beszélgetni, és azt vettem észre, hogy lassan-lassan oldódik a légkör. A végén sört bontottunk, barátilag váltunk el egymástól, a szurkolók meg is jegyezték: „Sipos úr, köszönjük, ez így korrekt volt.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. december 14-i lapszámában jelent meg.)