– A Móri Városi Televízió stúdiójában ülünk, amely lassan negyven éve a munkahelye. Hogyan lett televíziós?
– Bármilyen furcsa, együtt kezdődött a játékvezetői karrieremmel. 1985-ben, 19 évesen már beverekedtem magam a móri felnőttcsapatba, de a tizenhármas szám nem hozott szerencsét, mert a 13. megyei I. osztályú meccsemen a 13. percben sípcsonttörést szenvedtem, és úgy gondoltam, ez a sérülés az egész életemet derékba töri. De minden rosszban van valami jó, így lettem bíró. A móri körzeti bajnokság még létezett, én pedig itt tettem le a vizsgát, begipszelt lábbal, mankóval. Akkor még nem féléves tanfolyam után vizsgáztam, mondták az idősebb kollégák, hogy Tomikám, gyere, tölts ki néhány tesztet, aztán majd elmész meccset vezetni. Így is lett, rögtön a Csákberény–Bakonycsernye felnőttrangadóra küldtek ki, ráadásul egyedül, ha akkor megcsapnak, talán most nem ülnénk itt.
– Most kissé elkanyarodtunk a televíziózástól…
– Igen, mert az ezzel párhuzamosan lett az életem része. Mór 1984-ben kapott városi rangot, Magyarország századik városa lett. Azonnal megalakult a Móri Városi Televízió is, és megkérdezték tőlem, nem akarok-e sportműsort csinálni, én meg rávágtam, hogy miért ne?! Gyorsan elvégeztem egy-két iskolát, és sportszerkesztő lettem, de csináltam mindent – kommentátor, riporter, operatőr, vágó, zenei szerkesztő –, ami éppen kellett. Ilyen helyen mindenhez kell érteni.
– Korábban is voltak olyan ambíciói, hogy a média világában helyezkedjen el?
– Eszembe sem jutott! De játékvezető sem szerettem volna lenni, focistának készültem, és mások azt mondták, nem is voltam ügyetlen.
No de a játékvezetés következik abból, hogy játékos volt, a televíziózás meg nem egyértelműen. A beszélőkémmel talán sohasem volt gond, apámtól örököltem, aki jegyzőként dolgozott a hivatalban. Gyerekként vitt magával mindenhova, állandóan társaságban, emberek között voltunk. Nekem is van egy ötéves kislányom, 53 évesen lettem apuka, és én is hordom magammal, próbálom átadni, amit én az édesapámtól kaptam.
– A labdarúgók szavazatai alapján négyszer, a Nemzeti Sport osztályzatai szerint kétszer volt az év játékvezetője. Minek köszönhető, hogy a játékosok ennyire kedvelték?
– Talán erre vagyok a legbüszkébb, és ne haragudjon, hogy nem az újságírók ítéletét sorolom előre. A labdarúgókkal voltam együtt a pályán, egyszerre huszonkét játékossal kommunikáltam, mindegyik más személyiség, akivel meg kell találni a közös hangot. Akadtak olyanok, akiknél elég volt egy pillantás, másokkal el kellett beszélgetnem, de talán sikerült még a legrenitensebb, legnehezebben kezelhető futballistával is szót értenem.
– Említhet példákat?
– Nem hiszem, hogy megsértődnének. Például Pintér Attilával nem volt könnyű, ahogyan Urbán Flórival sem. Volt, hogy azt mondtam neki: „Flóri, most nyugodj meg, meccs után megiszunk két fröccsöt!” Visszakérdezett: „Nem lehetne hármat?” Én meg mondtam, hogy lehet, és ennyiben maradtunk. Mindig a hangadót kellett megnyerni a csapaton belül, mert később ő csitította a többieket a rázós helyzetekben. Ezt alacsonyabb osztályokban is alkalmaztam. Egyszer Ivánon kellett vezetnem, már amikor útba igazítást kértem a faluban, tudtam, nem lesz könnyű dolgom. Aztán az igazolások ellenőrzésénél volt egy kis zömök srác, „Kanu” volt a beceneve, mondtam neki, hogy hallottam róla, milyen jó kis játékos. „Tényleg, szporikám?” – kérdezett vissza kissé pöszén, jellegzetes hanglejtéssel, de a többiek látták, hogy Kanuval egy hullámhosszon vagyunk és máris könnyebb dolgom volt.
– A játékvezetői bizottságban nem néztek emiatt furcsán önre?
– Dehogynem, nem kedvelték ezt a stílust. Emiatt kellett befejeznem a játékvezetést, az akkori főnökség – neveket nem mondanék – nem szerette, hogy túl jóban vagyok a játékosokkal, a csapatvezetőkkel. De miért kellett volna egymásra haragudni?! Sokkal jobban elfogadták így a tévedéseimet is, mintha duzzogva, erélyesen parancsolgattam volna a pályán. 2009-ben, 43 évesen kellett búcsúznom, két esztendővel korábban, mint amit a korhatár megengedett volna. November 7. valamikor piros betűs nap volt, nekem fekete lett, igaz, volt egy nagy hibám a Pápa–FTC meccsen. Ki kellett volna állítanom egy ferencvárosi játékost és tizenegyest adni a hazaiaknak; nem fújtam be, ugyanez az ember pedig megszerezte a Fradi győztes gólját… Az akkori pápai vezérnél nem voltam népszerű, bőszen csalózott engem, de most éppen ő van hűvösön. Sikerült elintéznie, hogy az legyen a búcsúmeccsem.
– A közvetlenség a televíziós munkájában is nagy segítség?
– Igen, és a mindennapokban is sokat köszönhetek neki. Tizennyolc évig önkormányzati képviselő voltam, és továbbra is az oktatási, kulturális és sportbizottságban ténykedem – immár külsősként. Ebben a minőségemben is rengeteg intézmény, civil szervezet, sportegyesület képviselőivel tartom a kapcsolatot és bárkinek szívesen segítek, mindig igyekszem megoldást találni a problémákra, az esetek legnagyobb részében sikerül is.
– Nem nehéz egy idő után mindig megújulni, motivációt találni egy kisvárosi televíziónál?
– Nincs két egyforma focimeccs vagy rendezvény, mindig lehet találkozni új emberekkel. Szeretek gyerekek közé menni, imádom a diáksporteseményeket, most szervezzük a „Mozogjon, Mór!” elnevezésű rendezvényt, amelynek köszönhetően számtalan sportágban mozgatjuk meg a várost immár tizennyolc éve. S ez csak egy esemény a sok közül, sohasem unatkozom. Az életemben minden a sport körül forog, legyen szó a televíziózásról, az önkormányzati tevékenységemről vagy éppen a játékvezetésről.
– Szokott pihenni is?
– Általában elég sűrű a programom, hétvégenként futballmérkőzésre járok, immár játékvezető-ellenőrként, egyébként meg rengeteg meghívásom van falunapokra, jótékonysági tornákra, gálamérkőzésekre, hogy vezessem le őket. Gyakran közreműködöm a legendás színészek–újságírók rangadókon is. Annak idején szegény Puhl Sanyi kérdezte: „Mindent elvállalsz?” Én meg azt mondtam neki, csak oda megyek, ahova hívnak. Nem ajánlgatom magam, de ha megkeresnek, örömmel kelek útra.
– És immár a családja is elkíséri ezekre a mérkőzésekre.
– Így van, a kislányom, Arany Virág is már abban a korban van, hogy szeret utazni, én meg igyekszem összehangolni a dolgaimat azzal, hogy kirándulunk, jól érezzük magunkat együtt.
– Van kedvenc televíziós anyaga, interjúja az elmúlt negyven évből?
– Több is. Első helyre kívánkozik, amikor fiatal szerkesztőként Puskás Öcsi bácsival és Czibor Zoltánnal beszélgethettem, amikor megtisztelte jelenlétével a móri sportbált. Érdekes, de később bármikor vezettem a Honvédnál, Öcsi bácsi meglátogatott a játékvezetői öltözőben, nem felejtette el az első találkozásunkat. Számos olimpiai és világbajnokkal beszélgettem, barátságok alakultak ki, hosszasan sorolhatnám a neveket. Többen közülük a rendezvényeinkre is eljöttek Mórra, megtisztelték a közösségünket. S nem csak sportolókról tudnék beszámolni, az élet számos területéről vannak remek emberi kapcsolataim.
– Sohasem gondolt arra, hogy elköltözik Mórról, és egy nagyobb városban, akár Budapesten próbál szerencsét?
– Nem, minden ideköt. Itt születtem, itt vannak a barátaim, ismerek minden fűszálat a városban. Mórnak kiváló a fekvése, közel van
a fővároshoz, a Balatonhoz, a városi élet pezseg, a történelme gazdag és rengeteg kulturális eseményünk van.
– Kiegyensúlyozott, vidám, boldog embernek tűnik…
– Az is vagyok! Nagyon jól érzem magam a bőrömben, semmit sem csinálnék másként.
– Akkor az a bizonyos tizenhármas szám mégsem volt szerencsétlen…
– Csak abban a pillanatban tűnt annak, amikor a mentőautóban feküdtem, aztán tényleg pozitív irányba fordította az életemet. A kort persze érzem, kicsit recseg itt, ropog ott, de amíg hívnak, megyek – legyen szó játékvezetésről vagy bármilyen más jellegű rendezvényről. Az elmúlt évtizedekben a kapcsolati tőkém lett a legnagyobb, ez forintban nem kifejezhető érték, mindemellett sok barátság alakult ki. Kevés ennél fontosabb dolog van az életben. Hosszú távra tervezek, most vagyok 58, a kislányomat fel kell nevelni, és szeretnék nagypapa is lenni – úgyhogy 88 éves koromban várom újra, hogy elkészítsük a második interjút!
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. december 21-i lapszámában jelent meg.)