„Kicsit furcsa, hogy nem talált meg semmilyen feladat” – interjú Rudolf Gergellyel

– Lassan itt az ideje lecserélni a nyári gumit télire!
– Bizony, nagyon ajánlott – nevetett Rudolf Gergely, korábbi 28-szoros válogatott futballista, az M4 Sport szakértője. – Apósom, Berecz Péter a tulajdonosa a Marso gumiabroncskereskedő-hálózatnak, harmincöt éve kezdte el építeni, és ma már nemcsak Magyarországon piacvezető, hanem a határon túl is jelen van: Szerbiában, Romániában több helyen is. Logisztikai területen dolgoztam, amikor abbahagytam a futballt, és a gumiabroncs újrahasznosításából írtam a szakdolgozatomat is.

– Szakdolgozatot?
– Régi vágyam volt diplomát szerezni, a szüleim is ezt szerették volna, de magamnak is bizonyítani akartam, hogy sikerrel elvégzek egy egyetemet. A futballpályafutás végén nagyon érdekelt a sportvezetés, és el is végeztem a gazdaság és menedzsment szakot.

Született: 1985. március 9., Nyíregyháza Klubjai: Nyíregyháza Spartacus (1994–1999), AS Nancy (francia, 1999–2007), DVSC (2007–2010), Genoa CFC (olasz, 2010–2012), AS Bari (2011, kölcsönben), Pana­thinaikosz (görög, 2011–2012, kölcsönben), DVTK (2012–2013), Győri ETO FC (2013–2015), Videoton FC (2015–2016), Nyíregyháza Spartacus (2016–2018), Balmazújváros (2018) Válogatottság/gól: 28/10 (2008–2014)

– Mégsem dolgozik a futballban...
– Ilyen nehéz kérdések lesznek? Nézze, én nem szeretnék senkivel veszekedni, nem akarom senkire ráerőltetni a véleményemet, de ha arra gondolok, hány évig voltam külföldön, mennyi tapasztalatot szereztem, akkor kicsit furcsa, hogy eddig nem talált meg semmilyen feladat. És ezzel nem vagyok egyedül, az én korosztályomban Juhász Roland, Huszti Szabolcs, Szabics Imre, Király Gábor összeadva évtizedeket töltött külföldön, és ha néhányan rövid ideig kaptak is feladatot, igazából nincs szerepünk a labdarúgásban. Szívesen segítenék, de én a középszert nem szeretem, s mivel úgy érzékeltem, nem lehetne úgy dolgozni, ahogy én szeretnék, inkább más irányba indultam el. Szokták mondani, hogy ez egy nagyon speciális közeg, és régen is azt éreztem, hogy itthon sokkal nehezebb futballozni, mint külföldön.

Debrecenbe nem mehetett, Nancyba eljutott

– Ezt hogy érti?
– Ha egy topbajnokságban szereplő klub szerződtet, pontosan tudod, mit várnak tőled, és fizikai, taktikai, mentális szempontból erre fel is készítenek. Itthon sokkal inkább azt éreztem, hogy segítség nélkül kell eredményesnek lenned és tiéd minden felelősség, menj ki a pályára és oldd meg a dolgodat. Nem kérdeztek, meg is tartottam magamnak a meglátásaimat, mert itthon csak fúrásnak vennék, ha elmondom, amit látok. Épp a napokban beszélgettem Michaël Chrétiennel, aki Nancyban a szobatársam, a legjobb barátom volt, korábbi marokkói válogatott: most sportvezetőként dolgozik Franciaországban – rengeteg ilyen kapcsolatom van nekem és szerintem a többi korábbi légiósnak is, de ezeket nem hasznosítjuk a magyar futball számára.

– Ezért foglalkozik gumiabroncsokkal?
– Már nem, de rengeteget tanultam belőle; jó ideje már a saját vállalkozásaimat viszem. Az ingatlan a fő profilunk, lakásokat, házakat veszünk, felújítunk, eladunk, egyre többet építünk. A feleségem, Rudolf-Berecz Zsófia építész, ő megtervezi a házakat, én pedig a kivitelezésért felelek, egy nagyon jó barátomnál megfelelő áron tudom beszerezni az építőanyagot. Kötetlen a munkaidő, sokat vagyok úton, igazán nekem való ez a szervezői feladat. Minőségi szakembereket találtam, akiket próbálok nagyon megbecsülni, mert úgy gondolom, az a jó üzlet, amikor mindenki jól jár. Ha kizárólag a saját hasznomra figyelek, abból nem lesz meg a következő megbízás, s akkor előbb-utóbb elfogynak mellőlem a megbízható kollégák.

– Mindenki járjon jól? Ez a labdarúgásban is fontos lehetne… A labdarúgó-pályafutását felidézve a kezdetekkel kapcsolatban a legfontosabb kérdés: hogyan került ki gyerekként Franciaországba?
– Ezt Bölöni Lászlónak köszönhetem. Nyíregyházán kezdtem el futballozni, tizenhárom évesen kerültem be a korosztályos válogatottba, és Laci bácsi határozta el, hogy két magyar játékost kivisz Nancyba az akadémiára. Érdekes volt, mert akkoriban a debreceni Olasz Focisuli volt a keleti régióban a tehetségek fő gyűjtőhelye, de édesapám azt mondta, én ne menjek sehova, maradjak szépen otthon és tanuljak a futball mellett. Aztán jött ez a francia lehetőség, ám rögtön azt gondoltam: ha Debrecenbe nem engedtek el, ebből sem lesz semmi… De Bölöni László meghívta édesapámat, megmutatta a körülményeket, hogy mire számíthatok, és ma már, szülőként nagyra értékelem, hogy apu felülbírálta korábbi álláspontját, és azt mondta: vágjunk bele, nézzük meg, mi lesz belőle. Akkor fejeztem be az általános iskolát, és a nyolcadik osztály befejezése után, 1999-ben mentem ki Nancyba.

– Nem lehetett könnyű, óriási változás egy gyereknek.
– Rettentő nehéz volt! Dancs Rolanddal mentünk ki, és eleinte egy szót sem értettem abból, ami körülöttem zajlik. Nyilvánvaló volt, hogy a kommunikáció mennyire fontos, ezért elhatároztam: minden nap harminc szót meg kell tanulnom franciául. Tulajdonképpen az első év arra ment el, hogy megszokjam a körülményeket. Úgy gondolom, ha már ezer szót tud az ember, valamennyire képes boldogulni. Hatalmas volt a konkurencia, hiszen Franciaországban óriási a merítés, rengeteg jó játékos van, a korábbi gyarmatokról pedig özönlenek a tehetségek: Marokkóból, Algériából, Elefántcsontpartról, Kamerunból, Szenegálból jöttek a srácok, hogy szerződést kapjanak. Egyszer azt mondták, napi száz önéletrajz érkezik a klubhoz, szóval van kiből válogatni. Én a korosztályos válogatottban kiemelkedően technikásnak számítottam, Nancyban rájöttem, hogy legfeljebb átlagos vagyok, itthon gyorsnak mondtak, ott nem én értem be elsőként a célba, szóval rengeteget kellett dolgozni, hogy kiérdemeljem a játéklehetőséget. Ráadásul gyerekként kikerültünk a megszokott családi közegből, és bár a mobiltelefon már létezett, internetezni még nem lehetett vele, nagyon drága volt beszélgetni az otthoniakkal. Sokat számított, hogy Bölöni Laci bácsi beengedett az irodájában minket, és használhattuk a vonalas telefonját. Nyolc éven át voltam ott, be is mutatkoztam a Nancy felnőttcsapatában, de tudtam, váltanom kell, ha folyamatosan a pályán akarok lenni.

Szeretett futballozni a régi Puskás-stadionban

– Ekkor tért haza.
– Herczeg András korábban volt az utánpótlásedzőm, a DVSC akkoriban sorra nyerte a bajnoki címeket, nemzetközi kupában szerepelt, Nyíregyháza is közel volt, jó választásnak tűnt – és utólag visszanézve mondhatom, az is volt. A csapat tele volt válogatott játékosokkal, akik remek közösséget alkottak: Czvitkovics Péter, Leandro de Almeida, Szakály Péter, Szélesi Zoltán, Varga József – mindenkit felsorolhatnék, jó közösség volt, nagyszerű futballistákkal.

– Aki átélte, aligha felejti el a 2009 őszén sikerrel megvívott kvalifikációt és a Bajnokok Ligája-csoportkört, még úgy is, hogy Budapesten kellett játszani a hazai mérkőzéseket.
– Én szerettem a régi Puskás-stadionban pályára lépni. Megesett, hogy negyvenkétezer szurkoló jött ki, azt éreztük, hogy az egész ország mögöttünk áll, és ez rengeteg erőt adott. A Levszki ellen harcoltuk ki a továbbjutást, Szófiában is győztünk kettő-egyre, Budapesten Varga Józsi rúgta az első gólt, én a másodikat, bejutottunk a csoportkörbe, de nekem nagy hiányérzetem volt.

– Miért?
– Dombi Tiborral engem sorsoltak ki doppingvizsgálatra, és miközben az egész csapat a közönséggel ünnepelte a sikert, mi egy szobában ültünk. Még arra is emlékszem, hogy a Levszki kapusával. Ő is próbált mintát produkálni, és azt magyarázta, négy gólt kapott tőlünk, abból három az év legszebb találata lehetett volna.

– Nem volt véletlen, hogy a remek teljesítményre külföldön is felfigyeltek, és ismét légiósnak állt. Hogy emlékszik vissza erre az időszakra?
– Nem volt könnyű, mert sokszor később tudtam meg, hogy hozzám egyszerűen nem jutottak el a megfelelő információk. Amikor a Fiorentina ellen gólt szereztem, Zwack Sándortól kaptam ajándékba egy ötliteres Unicumot, „Szeretettel a gólszerzőnek” felirattal. Gondoltam, ha majd gyermekem születik, felbontom, és bár azóta a fiaim világra jöttek, ma is megvan az üveg. Sanyi bácsit hívtam fel, tud-e valamit arról, hogy a Fiorentina szerződtetne, de neki sem sikerült kiderítenie. Hívott az Ajax, de csak fél évre akart szerződtetni, miközben Luis Suárez, aki később a Liverpoolban és a Barcelonában is futballozott, valamint a szerb Marko Pantelics szerepelt a csatársorban – nem sokat játszottam volna ott. És mert közben a Genoa négyéves szerződést kínált, végül oda írtam alá. Később mondta valaki, hogy a Liverpool fizetett volna értem. Megdöbbentem: a Liverpool? Semmit sem tudtam róla. És most sem értem, ilyen információk miért nem jutottak el hozzám. Amikor Szoboszlai Dominik pályafutását figyelem, eszembe jut: talán őt olyan munkatársak segítik, akik az ő érdekeit tartják szem előtt.

– Azt hiszem, értem, mire gondol.
– Nagyon jól éreztem magam Olaszországban, pedig akkor a Genoának százhárom igazolt játékosa volt. Mégis olyan jó futballisták közé kerültem, hogy sokat fejlődtem, nagyon szerettem ott játszani. Akkoriban ott focizott az olasz válogatott Luca Toni, az argentin Rodrigo Palacio, aki tőlünk az Interbe ment, vb-döntőn játszott, Raffaele Palladino, aki ma a Fiorentina edzője, Ciro Immobile későbbi olasz gólkirály, Kaha Kaladze, ő előtte majdnem tíz évig a Milanban játszott, Miguel Veloso, aki ötvennél többször volt portugál válogatott, Rafinha a Schalkéból jött, utána nyolc évig a Bayern Münchenben játszott – szenzációs egyéniségek voltak. Gian Piero Gasperini volt az edzőnk, ő hosszú évek óta az Atalanta szakvezetője, és bár eleinte nem tervezett velem, mégsem engedett el kölcsönbe. Emlékszem, sérülésből tértem vissza, amikor a Palermo ellen új hadrendben futballoztunk, és betett a kezdőcsapatba, de nem ment a játék, le is cserélt. Nem felejtem el, hogy a meccs után azt nyilatkozta, ez az ő hibája, mert új volt a rendszer és előtte nem is voltam játékban, nem hibáztathat azért, mert gyengén teljesítettem – ez akkor nagyon furcsa volt nekem, de nyilván sokat jelentett.

A 30. születésnapján csődölt be a főtámogató

– Mennyire volt nehéz a kommunikáció?
– Sokkal könnyebb volt, mint amikor Nancyba mentem, mert amint megtudtam, hogy érdeklődnek Olaszországból, azonnal elkezdtem tanulni a nyelvet. Vicces volt, hogy amikor az Udinese ellen játszottunk, megszólítottak az újságírók, s a csapattársam, Bosko Jankovics mesélte később: az ellenfélnél számon kérték a szerb játékosokat, hogy nézzék ezt a magyar fiút, csak most érkezett Genovába, és sokkal jobban beszél olaszul, mint ők, akik évek óta ott futballoznak…

– Bariba, majd Athénba, a Panathinaikoszhoz került kölcsönbe.
– Bevallom, Athénba nem szívesen mentem, azt a kölcsönadást rám erőltették. Pedig hatalmas klubhoz kerültem, és a görögök nagyon szeretik a futballt, de súlyos pénzügyi gondokkal küszködött a Panathinaikosz. Úgy gondolom, pszichés okai voltak, hogy állandóan megsérültem. Egyszerűen nem akartam ott lenni.

– Ekkor tért haza Diósgyőrbe, ahol emlékeim szerint adós maradt a jó teljesítménnyel.
– Nos, az valóban nem volt jó lépés. Mint mondtam, előtte egyik sérülésből estem a másikba, pedig korábban jól ment a játék a válogatottban is, de úgy érkeztem Miskolcra, hogy nem tudtam alapozni, nem voltam jó állapotban. A korábbi genovai erőnléti edzőmet kértem, írjon nekem egy edzésprogramot, hogy utolérjem magam. Ám ott nagyon egyedül éreztem magam, és valahogy minden szerencsétlenül alakult. Ha nem ment jól a csapatnak, én voltam a bűnbak, nem volt jó az az időszak.

– Sokkal jobban ment a játék Győrben.
– Valóban, ott teljesen más helyzet volt. A bajnoki címvédőhöz szerződtem, és a feleségemmel nagyon szerettünk ott élni, szívesen letelepedtünk volna, függetlenül attól, hogy a nyíregyházi rokonok nagyon messze lettek volna. Az ETO-ban szuper volt a társaság: Lipták Zoltán, Pátkai Máté, Koltai Tamás, Priskin Tamás, Pogacsics Krisztián, Windecker József – az első naptól kezdve remekül éreztem magam az öltözőben. Szerettem Pintér Attilával is dolgozni, aztán jött Horváth Ferenc, aki kimondottan játékospárti volt, talán túlságosan is. De nagyszerűek voltak az edzései, szerettem azt a futballt, amit Feri akart játszatni a csapattal, és nem csak azért, mert nekem nagy szabadságot adott a támadásokban. Aztán jött 2015. március 9-e.

– Hihetetlen, mennyire pontosan emlékszik a dátumra.
– Nem olyan különleges bravúr: aznap volt a harmincadik születésnapom. De a futball szempontjából nem volt ok az örömre, mert aznap jelentett csődöt a klubot támogató cégcsoport. Ha nincs az a válság, szerintem még évekig az ETO játékosa maradtam volna. Egy rövid ideig a Videotonban futballoztam, de aztán a feleségem terhes lett az ikreinkkel, és úgy döntöttünk, hazatérünk. Ezután még két évet futballoztam Nyíregyházán, néhány meccset játszottam Balmazújvárosban, majd befejeztem a futballt. 

– Mit lehet tudni a fiairól?
– Az volt a kikötésünk: valamit muszáj sportolniuk, de ők döntik el, mit szeretnének. Atletizáltak mindketten, Henrik kipróbálta az asztaliteniszt, de nemrég áttért a teniszre, Richárd futballozik, a Spartacus U9-es csapatának tagja, és talán nem csak az apai elfogultság mondatja velem, hogy kifejezetten ügyes. Annak kimondottan örülök, hogy szerintem remekül bánnak a kissrácokkal az edzők. Szerintem Ricsi nemcsak ügyes, hanem kitartó is, de azt biztos nem erőltetem, hogy élsportolók legyenek. Ha van hozzá tehetségük és elszántságuk, minden segítséget megkapnak tőlünk – talán azt is, amit annak idején én nem kaptam meg.

– Van hiányérzete a karrierjével kapcsolatban?
– Boldog ember vagyok, és semmin sem változtatnék. Nem felejtettem el, honnan indultam, ide is akartam visszatérni, futballozhattam a válogatottban, sok éven át külföldön játszhattam, és visszatekintve azt látom: a csalódások, a kudarcok is sokat formáltak, alakítottak, neveltek rajtam. Megtanultam franciául, olaszul, beszélek angolul – összességében elégedett vagyok azzal amit elértem.

– Mostanában televíziós szakértőként láthatjuk a képernyőn.
– Nagyon megtisztelő az M4 Sport felkérése. Nyilván a fővárostól való távolság meghatározó, de folyamatosan kapcsolatban vagyok a szerkesztőkkel, és ha tudok, szívesen megyek. Ebben a szerepben is a lehető legjobb teljesítményt szeretném nyújtani, felkészülök a csapatokból, a játékosokból, átnézem a statisztikákat, nagyon élvezem ezt a szerepet. Örülök, hogy így valamennyire benne maradtam a futballban.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. november 9-i lapszámában jelent meg)