„Remélem, Debrecen az Eb-n is szerencsét hoz” – Füzi-Tóvizi Petra szerint valami „átkattant” a női kézilabda-válogatottnál

– Sokszor eszébe jut még a svédek ellen drámai módon elbukott olimpiai negyeddöntő?
– Utána még hetekig szörnyű volt visszagondolni a rendes játékidő legvégére. A hajrában kiállítottak, utána már nem tértem vissza a pályára, de mivel a történteken úgysem lehet változtatni, nem emésztettem magam azon, vajon én mit tettem volna abban a helyzetben. Így is eléggé fájó volt a meccs nekem, azonban ahogy telt az idő, kezdtem jobban értékelni, amit a csapattal elértünk, és most már csak a pozitív oldalával foglalkozom. Rendkívül hálás vagyok, hogy ott lehettem és megtapasztalhattam az olimpiát körülvevő semmihez sem fogható hangulatot. Ez volt az egyetlen világverseny, amelyen bármeddig maradtam volna, annyira magával ragadott.

– Párizsban ráadásul az egyik erőssége volt a csapatnak, mindkét kapu előtt megbízhatóan teljesített. Élvezte a nagyfokú bizalmat?
– Valóban éreztem, hogy számolnak velem. Nekem mindig nagy lökést ad, ha hasznos tagja tudok lenni a csapatnak. Igyekeztem úgy végigcsinálni az olimpia előtti időszakot, hogy ne is legyen más választása a kapitánynak, mint hogy beválogat a végső keretbe. Különedzésekre is jártam, valamint kiemelten figyeltem az étkezésre és a mentális felkészülésre. A klubnál és a válogatottnál is dolgozunk pszichológussal, szerencsére semmi olyan probléma nem adódott az életemben, amely megzavarhatott volna. A Bajnokok Ligája-szereplés is sokat segített abban, hogy magabiztosan várhassam a játékokat.

– Pluszmotivációt jelentett, hogy Tokió előtt az utolsó keretszűkítésnél dőlt el, hogy végül nem utazhat?
– Nem volt könnyű, amikor az olimpiát megjáró játékosok csatlakoztak a közös munkához, és az élményeikről meséltek… Örökre megmarad bennem, hogy az utolsó pillanatban lecsúsztam róla, de nem tört meg, ami akkor történt, csak még jobban hajtott előre. Onnantól kétszer olyan keményen kezdtem el edzeni, és még nagyobb vágyam volt, hogy a következőn már én is ott lehessek. Egyébként is szeretem Párizst, ráadásul a családom is el tudott jönni szurkolni nekem. Így már nem is olyan fájdalmas, hogy három évvel ezelőtt kimaradtam a keretből.

JÁTÉK HELYETT A FALRA KELLETT DOBÁLNIA A LABDÁT

– Nagy utat járt be az olimpiai szereplésig, elég csak, ha azt vesszük, hogy kezdetben nemigen látszott, hogy a kézilabdapályán találja majd meg a helyét.
– Valóban elég messziről indultam. Kisgyerekként szeleburdi és figyelmetlen voltam, valamint a technikám is szörnyű volt. Állandóan „dugdostak” a pályán, azt nézték, hol okozhatom a legkevesebb galibát. Így kerültem beállóba, mert ott nem sokszor kellett a labdával ügyeskednem. Rengetegszer előfordult, hogy amíg a többiek játszottak, nekem az edzőm, Márián Blanka kinézett a falon egy repedést, és azt kellett százszor eltalálnom a labdával, csak utána csatlakozhattam a csapathoz. Nem haragudtam érte, mert tudtam, ezzel is csak a javamat akarja. Sok buktatón kellett túljutnom, ha nem lettem volna kitartó, és nem élveztem volna annyira az öltözői hangulatot, most valószínűleg nem tartanék itt. Azonban ha valamibe belefogok, szeretem be is fejezni, egyszer sem éreztem, hogy elment volna a kedvem a kézilabdázástól.

– Mekkora szerepe volt a főiskolai vb-győztes édesapjának abban, hogy szintén kézilabdázó lett?
– A szüleim csak azt szerették volna, hogy valamit sportoljak és érezzem jól magam közben. Úszással kezdtem, majd több másik sportágat is kipróbáltam, de a kézilabdában annyira jó volt a társaság, hogy már csak emiatt is szívesen maradtam. Nem tereltek tudatosan a sportág felé, de biztos hatással volt rám, hogy apu miatt kis túlzással a Hódosban nőttem fel, rengeteg olyan kép készült, amelyeken a többi kézis palántával bujkálunk a háttérben. Mire kézilabdázóként jöttem a csarnokba, már minden zegzugát ismertem. Öten vagyunk testvérek, három lány és két fiú, én vagyok a legidősebb. A többiek is a kézilabdánál kötöttek ki, az idősebbik öcsém az Egerrel az NB I-ben játszik, a fiatalabbik Balatonfüreden az akadémián tanul, a két húgom pedig szintén DVSC-s.

– Mindig kapható egy kis bolondozásra?
– Akkor érzem magam jól, ha önmagamat adhatom – szeretem, ha vidám a hangulat körülöttem. A többiek elfogadnak ilyennek, cserébe remélem, tudok egy kis mosolyt csalni az arcukra. Gyakran töröm azon a fejem, milyen mókát tudnék kieszelni, amelyből aztán emlékezetes történetek kerekednek. Ilyen eset volt, amikor az egyik világversenyen Mikuláskor Kovacsics Anikóék szobája elé húztam egy hatalmas bokrot, és ráírtam, hogy ez az ő virgácsuk. Szinte ki sem tudtak lépni az ajtón a növénytől. Szerencsére akadnak rendre társaim is a csínytevésekben, Klujber Katrin például úgy öltözött be Télapónak, hogy szétszakított egy párnahuzatot, és az lett a szakálla. Persze ismerem a határokat, tudom, ha munka van, fontos a fegyelem, ám az edzések is gördülékenyebbek, ha jókedvvel végezzük őket.

– A 2018-as debreceni junior-vb-t megnyerő válogatott tagjai egyből a figyelem középpontjába kerültek. A saját bőrén is tapasztalta a hirtelen megnövekedő érdeklődést?
– Az biztos, hogy az aranyérem nagy eredmény volt nekünk, mert korábban nem tudtunk a dobogóra állni, de nem csak emiatt figyeltek fel ránk sokan. Előtte nemigen volt hasonló televízióközvetítés utánpótlásversenyekről. Aztán alig ért véget a torna, egyből jött a meghívó a felnőttválogatotthoz – szinte el sem tudtam hinni. Szerencsére nem volt gond a beilleszkedéssel, a lányok hamar befogadtak és mindenben segítettek nekem. Egyébként nem jelentett problémát, hogy hirtelen ismertté váltam, a mai napig szívesen beszélgetek bárkivel az utcán. Egy rosszul sikerült mérkőzés után azért nehezemre esik kiállni a sajtó képviselői elé, ám ez is a feladataink közé tartozik. Mivel társasági ember vagyok, sokszor előfordul, hogy amint elkezdünk beszélgetni, megjön a kedvem hozzá.

– Hogyan vette az utánpótlásszint és a felnőttmezőny közötti mindig kritikus lépcsőfokot?
– Először akkor éreztem a nagy ugrást, amikor Debrecenben mindössze tizenhat évesen a juniorból felkerültem a felnőttekhez. Egy szempillantás alatt sokkal gyorsabb lett a játék, jóval nagyobb sebességgel jöttek a passzok is felém. Az elején csak pislogtam, le sem tudtam reagálni egy-egy bejátszást, azon gondolkodtam, mit keresek itt. Nem volt könnyű türelmesnek maradni, ám amint jöttek az első sikerélmények, azt éreztem, kezdem felvenni a fonalat. A felnőttválogatottnál a kényszer is szülte, hogy a korosztályomból többen hamar meghívót kaptunk, Kim Rasmussen azonban külön is odafigyelt ránk. Nem éreztem akkora nyomást, csak azt várták el tőlünk, amit tudunk. Optimális esetben egy fiatal játékos nem kap egyből olyan kiemelt szerepet, hogy neki kelljen döntenie a kulcspillanatokban, hanem fokozatosan építik fel. Azzal egyetértek, hogy könnyebb lett volna, ha mindig akad olyan rutinos kulcsjátékos, aki mutatja nekünk az utat, ez azonban különböző okok miatt sokszor nem volt lehetséges.

LENNE MIT ELTANULNIA A FÉRJÉTŐL

– Voltaképpen papírforma, hogy a férjét, Füzi Dánielt is a kézilabdázásnak köszönheti?
– Erre még nem is gondoltam, de tényleg igaz, hogy Danival a juniorválogatott összetartásain ismerkedtem meg Balatonbogláron. Amikor összejöttünk, még Egerben játszott, így könnyebb volt a logisztika, és még hét közben is tudtunk találkozni. Mostanában főleg hétvégenként tudjuk megoldani, de azért folyamatosan nézzük, kinek mikor van még pihenőnapja.  

– Könnyebbséget jelent, hogy ugyanazon a poszton szerepelnek?
– Persze, mert így jobban bele tudjuk magunkat képzelni egymás helyzetébe. Mindig jó szándékkal mondjuk el egymásnak a véleményünket, ezzel sokat tudunk segíteni. Elfogadom tőle a kritikát, kiváló játékosnak tartom, és felnézek rá. Már pontosan tudja, mikor kell hozzám szólnia, és mikor jobb, ha egyedül hagy a gondolataimmal. Gyakran nézünk együtt meccset, és figyeljük a posztunk legjobbjait, akiktől tanulhatunk. Neki már gyerekként is megvoltak a kedvenc játékosai, akiket követett, nekem nem voltak hasonló példaképeim.

– Van a játékának olyan eleme, amelyet eltanulna a párjától?
– A húzott, pörgetett lövést szívesen elsajátítanám. A koronavírus-járvány alatt gyakran lejártunk dobálgatni, és próbálta nekem megtanítani a technikát, de már ott elbuktam, hogy a csuklómat sem tudtam olyan szögben tartani, ahogyan mutatta.

– Hogyan tervezik a közös jövőjüket?
– Korábban úgy képzeltem, hogy már fiatalon édesanya leszek. Nem könnyű egy női játékosnak eldöntenie, mikor áll meg és vállal gyereket, semmi sem garantálja, hogy vissza tudja magát küzdeni ugyanarra a szintre. Bár egyre több példát látunk rá, hogy az anyaság és az élsport összeegyeztethető, a párommal egyelőre abban egyeztünk meg, hogy még a kézilabdás karriert helyezzük előtérbe. Szerencsére még nem vagyok semmiről lekésve, és Dani is mindenben támogat.

– A tanulással sem lehet könnyű összehangolni a sportkarrierjét.
– Apa gyerekkoromban mindig hangsúlyozta nekem, hogy a tanulás az elsődleges, és csak utána jön a kézilabdázás. Akkor persze annyira házsártosnak tűnt, nagyon untam, hogy folyton ezzel jött nekem, de felnőtt fejjel beláttam, igaza volt. A Debreceni Egyetem testnevelő-gyógytestnevelő, egészségfejlesztő tanári szakára járok, próbálok folyamatosan haladni. Valóban nem könnyű összeegyeztetni a kettőt, az olimpia miatt az előző félévemet passziválnom is kellett.

VALAMI „ÁTKATTANT” A VÁLOGATOTTNÁL

– Mekkora lökést adott, hogy az elmúlt idényben a DVSC-vel a BL-ben is kipróbálhatta magát?
– Az olimpiai szereplés mellett ez volt a másik régi vágyam. Minden héten a sportág elitjével, a legjobb csapatokkal küzdhettünk meg. Nekem tetszett a szerda-szombat ritmus, azért kellett hozzá némi idő, hogy belerázódjunk. Nem akartunk pofozógépek lenni, és bár volt néhány rosszabbul sikerült meccsünk, összességében megálltuk a helyünket. Azért harcolunk, hogy mindez ne egyszeri alkalom maradjon, addig is a mostani idényben az Európa-ligában szeretnénk minél tovább jutni. Titkon a négyes döntőbe jutást tűztem ki célként magunk elé, első lépésként azonban még a selejtezőt kell sikerrel vennünk.

– A közelmúltban újabb két évvel hosszabbított a Lokival. Mi szólt a maradás mellett?
– Nálam ez érzelmi kérdés is volt. Nehéz elképzelni magam egy másik csapatban vagy másik városban. Sok minden Debrecenhez köt, itt nevelkedtem, itt élek, rengeteg élményt szereztem már az eddigi pályafutásom során is a csapattal, érzem, hogy megbecsülnek. Végigvettem a lehetőségeket és mindent megfontolva a hosszabbítás mellett döntöttem. Ha Danival egyszer úgy határozunk, hogy szeretnénk folyamatosan együtt élni, akkor el kell gondolkodnunk a lehetőségeken, de most még mindketten úgy vagyunk vele, hogy a karrierünkben nem szeretnénk lejjebb adni.

– Várja már a decemberi, részben hazai rendezésű Európa-bajnokságot?
– Napi szinten téma közöttünk a lányokkal a torna. Nagy elvárásokkal tekintek az Eb elé, Debrecen eddig csak szerencsét hozott nekem. Bízom a debreceni hangulatban, a csapat is imádja a Főnix-csarnokot, az biztos, hogy külön kis szurkolótáborom lesz. Nekem mindig különleges érzés duplán hazai pályán válogatott mezben pályára lépni. A csoportkörben újra találkozunk a svédekkel, remélem, pozitív lökést ad, hogy idén egyszer már legyőztük őket Debrecenben a tavaszi olimpiai selejtezőn. Párizsban is közel álltunk az újabb sikerhez.

– Tudnak erőt meríteni az olimpián elért hatodik helyhez vezető útból?
– Sokat léptünk előre abban, hogy elhisszük, a papíron jobb csapatokat is meg tudjuk szorongatni, vagy éppen le tudjuk győzni. Nehéz ezt megfogalmazni, de valami „átkattant” bennünk, esélyesebbnek érezzük magunkat. Ezzel együtt számunkra nincs könnyű mérkőzés egy világversenyen, mindenki ellen teljes erőbedobással kell játszanunk. Nem sztárok alkotják a válogatottunkat, mi egymásból tudunk erőt meríteni és építkezni. Mérkőzésről mérkőzésre kell haladnunk, titkon bízom benne, hogy felülmúljuk a 2018-as Európa-bajnokságon elért hetedik helyet, és hazai környezetben eljutunk a legjobb hatig. Ott meg már bármi megtörténhet.

Az elmúlt évben kötött házasságot Tóvizi Petra és Füzi Dániel, azóta a DVSC kiválósága is a dupla vezetéknevű női játékosaink táborát gyarapítja. A Ferencváros 28 éves beállója elmondta, a koronavírus-járvány miatti kényszerű összezártság alatt vált végképp biztossá számára, hogy Petra élete párja. „Régimódi típus vagyok, ha azt érzem a párom társaságában, amit mindig is kerestem, akkor nem félek kimondani, hogy nekem ő az igazi” – jelentette ki Dani. Hozzátette, általában heti egyszer tudnak találkozni, Budapesten és Debrecenben is van lakásuk, és ha tehetik, eljárnak egymás mérkőzéseire. Dani is arról beszélt, könnyebbéget jelent, hogy azonos poszton szerepelnek, mert így hasonlóan látják a játékot. „Nagy támaszt nyújt Petra, mert jól megérti, éppen mikor mi bánt. Elmondta, hogy én vagyok az egyik példaképe, ám ez fordítva is igaz. Amekkora fejlődést mutatott az elmúlt években, és amit megtett érte, igazán becsülendő. Főleg a védekezésbeli harcossága imponál, úgy harap, hogy az elképesztő. Ezenkívül két térddel csúszik minden szabad labdáért, és a legtöbb az övé is lesz. Be kell vallanom, jobban izgulok a meccsein, mint a sajátjaimon. Nekem sokkal fontosabb, hogy ő miként teljesít a pályán, és hogy neki szurkoljak.” Szurkolói feladatból nem volt hiány a nyáron sem, Dani természetesen ott volt Párizsban is a kedvese mellett. „Nem is tudom szavakba önteni, milyen érzés volt az olimpián látni    – folytatta.   – Az egész családnak hatalmas büszkeséget és boldogságot jelentett. Integethettem neki a megnyitón, amikor a hajón utazott, aztán a brazilok elleni meccsen is kinn voltam. Körülöttünk sok brazil szurkoló foglalt helyet, azonban megnyertük a hangpárbajt, amihez az is kellett, hogy magunk mellé állítsuk a franciákat. Simon Petra gólja után a végén rendesen elhallgattak a dél-amerikaiak…” Dani elárulta azt is, hogy már a gyerekvállalás sem lenne ellenére, azonban abban állapodtak meg Petrával, hogy egyelőre még a kézilabdás karrierjét helyezik előtérbe, főleg amíg hasonló formát mutat. A büszke férj ugyanis szeretne Los Angelesben is szurkolni a párjának.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. október 12-i lapszámában jelent meg.)