„Mi van abban? Azt is megnyerjük!” – az Aranycsapat legfontosabb időszaka, 6. rész

Nem sok idejük volt a magyar válogatott tagjainak, hogy a braziloktól – főleg a lefújás után, az öltözőfolyosón – elszenvedett kisebb-nagyobb sérüléseiket kúrálják, három napra rá már következett Uruguay. Kreisz László doktor elfelejthette az érkezés utáni békés napokat, amikor főként a bár zongorájánál ülve régi slágerekkel szórakoztatta a küldöttséget. A fiúk szerint megérte sebeket kapni – mert nem zenélhetett a doktor.  

Újabb előrehozott finálé – ez volt az általános vélemény az Uruguay elleni elődöntő előtt, joggal, hiszen ellenfelünk négy esztendővel korábban, 1950-ben a házigazda brazilok legyőzésével (2:1) világbajnok lett. Most nem volt sok gondja, amíg bejutott a legjobb négy közé, a csoportban Csehszlovákiát (2:0) és Skóciát (7:0) intézte el, a negyeddöntőben pedig hiába fogadkozott ellene Anglia, nem bírt vele lépést tartani, Uruguay nyert 4:2-re. Feleki László tudósítása szerint „az angolok jobban játszottak, mint Budapesten, a vereséget most elsősorban Gil Merrick számlájára írhatják”. Az angol kapus Obdulio Varela távoli lövésénél elaludt, Juan Schiaffino labdájára pedig rosszul vetődött.

Magyarország–Uruguay 4:2 (1:0, 2:2, 2:2) 1954. június 30. Lausanne, vb-elődöntő Stade Olympique de la Pontaise, 50 ezer néző. Vezette:   Griffiths (walesi) Magyarország: Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai II, Kocsis, Palotás, Hidegkuti, Czibor. Szövetségi kapitány:  Sebes Gusztáv Uruguay: Máspoli – Andrade, Santamaría, Martínez – Carballo, Cruz – Souto, Ambrois, Schiaffino, Hohberg, Borges. Szövetségi kapitány:  Juan López Gólszerző: Czibor (13.), Hidegkuti (47.), Kocsis (110., 117.), illetve Hohberg (76., 86.)

A magyar csapat a meccs napján korán kelt a Krone Hotelben, már kilenc órakor vonatra ült, és háromnegyed 12-kor érkezett meg Lausanne-ba, s a Genfi-tó partján egy szállodában ütött tanyát a meccsig. A taktikai értekezletet még ebéd előtt megtartotta Sebes Gusztáv, a szövetségi kapitány Kalocsay Géza tapasztalatait ismertette, a Bp. Vasas Izzó edzője volt megbízva az uruguayiak megfigyelésével.

Az összeállítás megváltozott, Tóth II József végleg kidőlt a brazilok ellen, Budai II László lett a jobbszélső, Tóth Mihály kimaradt, Czibor Zoltán újra a bal szélre került. Váratlan volt, hogy Palotás Péter Hidegkuti Nándor posztján került be a csapatba, hátravont középcsatár lett, Hidegkuti meg balösszekötő. A húzás főként az „Öregnek” jött be, hiszen gólt szerzett, gólpasszokat adott, remekül futballozott.

A 18 órai kezdés előtt egy órával elkezdett esni az eső, aztán hol abbamaradt, hol újra eleredt, ez csak annyiban volt befolyással a mérkőzésre, hogy a lefújás előtti percekben már kifejezetten sötét volt, a köd, a pára miatt nem lehetett ellátni a Genfi-tóig. Kellett persze ehhez a hosszabbítás is, ugyanis 120 perc alatt jutott be a magyar válogatott a fináléba.

Ismét hamar vezetést szerzett a csapat, a 13. percben Czibor „lapos, ugrálós labdája” csapta be Roque Máspoli kapust (1:0), aztán hullámzó lett a játék, az iram csak a szünet előtt pörgött fel kissé.

A szünetben a csúszós talajra panaszkodtak a játékosok, Sebes óvatosságra intette őket, azt kérte, hogy gyorsan adják tovább a labdát, mert az uruguayi védők szívesen és jól csúsznak be.

A folytatás azonnal magyar gólt hozott, Budai II megnyerte a párharcát William Martínezzel szemben, beadása után pedig Hidegkuti két méterről előrevetődve fejelt a kapuba (2:0). Megnyugtató volt az előny, kicsit el is kényelmesedtek a fiúk. Még így is fölényben játszottak, ám az uruguayi­ak ellenakciói rendre veszélyesek voltak. Olyannyira, hogy a 76. percben Juan Hohberg észrevette, hogy Grosics Gyula kiindul a kapujából, ellőtte mellette a labdát (2:1), és máris izgalmassá vált a folytatás. A 86. percben főként, mert Grosics ismét kifutott, nem érte el a labdát, Lóránt Gyula ugyan berohant helyére a kapuba, de ez nem zavarta meg Hohberget (2:2). 

Következett a hosszabbítás, amelyben megmutatta a magyar csapat, hogy mit tud, fantasztikusan futballozott, feledtette, hogy 2:0, de 2:1 után is az eredményt őrizgette. Kocsis Sándor két remekbe szabott fejessel tett pontot a meccs végére, mind a kétszer Hidegkutitól kapott hajszálpontos labdát.

„Elsősorban óriási küzdőképességével, lelkesedésével, győzni akarásával nyerte meg eddigi legnehezebb mérkőzését a magyar válogatott. (…) A hosszabbításban kidomborodott a magyar csapat nagyobb tudása, jobb erőnléte és nagyobb akaratereje. (…) A csapatban megvan a megfelelő tudás ahhoz, hogy a pillanatnyi visszaeséseket át tudja vészelni” – állt a Népsportban, és az is, hogy Uruguay futballistái, noha címvédőként rengeteget vesztettek tekintélyükből a vereséggel, roppant sportszerűek voltak, sorra gratuláltak a mieinknek. Feleki Lászlónak az egyik uruguayi vezető, Juan Carlos Viapiana örök igazsággal szolgált, utalva persze a magyar–brazil utáni botrányra is:      „Szépen győzni nem nehéz, szépen elviselni a vereséget, az a nehéz.”

A mi oldalunkon boldogságban úszott mindenki, Hegyi Gyula, a sporthivatal vezetője szerint „fiaink eddig is nagyszerűen harcoltak, de ezúttal olyan labdarúgást mutattak be, amely egyenesen hőskölteménynek nevezhető”.      Buzánszky Jenő élete legnehezebb mérkőzésének nevezte a meccset, mert „Az uruguayiak nagyon tudnak futballozni, mi azonban még náluk is jobban tudunk.”

Feleki szerkesztő úr némileg visszafogottabb volt, feltűnt neki, hogy Bozsiknak több rossz passza volt, mint szokott, igaz, később kiderült, hogy egy összecsapásnál meghúzódott a combja. Palotás jobbára csak védekezett, ez baj volt, ugyanakkor Grosicsot felmentette a rossz kifutások felelőssége alól, Hidegkutit és Kocsist pedig természetesen az egekbe emelte, teljes joggal. Kocsisnál kiemelte, hogy nem csupán gólerős, harcos is volt, még „dancsolt” (szabálytalankodott) is, pedig ez nemigen szokása. És hiába volt, maradt feledhetetlen a hosszabbítás kétszer tizenöt perce, feltette a kérdést: „El lehetett volna-e kerülni ezt a lenyűgöző félórát, amely egy életre szóló élményt szerzett annyi embernek?”

Szerinte igen, hiszen „a magyar csapaton látszott, hogy az utolsó negyedórában szeretné megtartani kétgólos előnyét. Igyekeztek tartani a labdát, mint a kosárlabdázók, s ha nem is szándékosan, de húzták az időt.”  Hozzátette még, hogy Sebes világbajnokságra szánt alapcsapatából két fontos láncszem hiányzott, az egyik természetesen Puskás Ferenc, a másik a Budai II Lászlónál jobb formát mutató Tóth II József.

Itthon is nagy volt a boldogság, meg persze a reménykedés. Jellemző rá a következő, Népsport által tálalt vicc:

„Két háziasszony beszélget a KÖZÉRT-ben a magyar–uruguayi mérkőzést követő reggelen.
– Mit szól hozzá szomszédasszony? A rádió még egyszer közvetíti a tegnapi mérkőzést.
– Na és? Mi van abban? Azt is megnyerjük.”

Miközben az olaszok kétszeres világbajnok (1934, 1938) kapitánya, Vittorio Pozzo is áradozott  („Ilyen gyönyörű mérkőzést még nem láttam!”), a Népsport vezércikkében igyekezett valós képet festeni: 

„Ha a döntőre gondolunk, ne arra a nyugatnémet csapatra gondoljunk, amelyet mi 8:3-ra vertünk meg, hanem arra, amelyik 2:0-ra legyőzte a jugoszlávokat és 6:1-re a világbajnokság egyik nagy esélyesét, az osztrák csapatot. És gondoljunk arra, hogy minden sajtóvélemény ellenére nem a magyar–brazil, és nem a magyar–uruguayi mérkőzés volt a világbajnoki döntő, hanem az NSZK elleni – lesz!” 

Igen, az NSZK az elődöntőben kiütötte Ausztriát (6:1), ami váratlan volt, főként az ötgólos különbség. Mondta is Zakariás József: „Ez volt a világbajnoki küzdelem eddigi kimagaslóan legnagyobb meglepetése. Azt hiszem, ekkora meglepetésből egy is elegendő egy világbajnokságon!”

Aztán lett még egy, a döntő, amelyről akkor csak annyit lehetett tudni, hogy az angol William Ling lesz a játékvezetője, az egyik partjelzője pedig a walesi Mervyn Griffiths.

Mint a 8:3-as mérkőzésen.

(A következő részben: Sebes a saját eszén is túljárt)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. június 22-i lapszámában jelent meg.)