„Egy hétre jöttek, hét eggyel mentek” – 70 éves az angolok elleni 7:1

„Magyarországon nem az a fő kérdés, hogy mi lesz a magyar–angol mérkőzés eredménye, hanem az, hogy ki láthatja” – írta a Népsport 1954. május 23-án, a Magyarország–Anglia találkozó előtt.

Nem volt ez kincstári optimizmus, hiszen az Évszázad mérkőzésén (1953. november 25., London, 6:3) világraszóló sikert arató Aranycsapat újabb győzelmét senki sem kérdőjelezhette meg, az pedig természetes, hogy mindenki ott akart lenni a Népstadionban. Még úgy is, hogy a belépőket nem árusították, hanem szétosztották.

A hétköznapi drukkernek egyetlen esélye a totó volt, a Népsport május 3-án közölte, hogy a 19. és a 20. fogadási héten 200-200 jegyet sorsolnak ki a beküldött szelvények tulajdonosai között. Ez ugyebár 400 belépő, a többit „a munkában kitűnt dolgozók” kapták a szakszervezeteken keresztül. Megjegyzendő, hogy a Népstadion üléseit átszámozták, már csak 43 centiméter jutott egy-egy drukkerre, „sokan felajánlották, hogy nyolc-tíz kilót leadnak, ha jegyhez juthatnak”. Hiába, az Aranycsapatra mindenki kíváncsi volt. Például Pécsen, ahol 19 ezren maradtak hoppon a város válogatottja elleni edzőmeccsen, mert Páldi Ede játékvezető a 31. percben kénytelen volt lefújni – felhőszakadás miatt.

Az angolok nagyon készülődtek. Szokatlan módon előbb három, majd négy napon át „összeszoktató edzésen” randevúztak a budapesti jelöltek, s már május 14-én útra keltek, mert Belgrádban tartottak ellenünk főpróbát, Jugoszlávia ellen. Nem éppen sikereset, hiszen Rajko Mitics góljával a hazai csapat nyert, ám ez nemigen érdekelte őket, mint mondták, nekik a budapesti meccs a fontos. Úgy érezték, biztosan visszavágnak majd a 6:3-as vereségért, hiszen az volt az általános vélemény, hogy „akkor úgy játszott a magyar csapat, hogy annál jobban már nem is lehet. Így pedig nem tud egy csapat minden héten játszani”. Charles Buchan, a New Chronicle rovatvezetője ehhez hozzátette: „Egy dolog bizonyos: az angolok többet tanultak a 6:3-as mérkőzésen, mint a magyarok… Ez az előnyünk.”

Mi Amszterdamban tartottunk főpróbát a város válogatottja ellen (4:1). Mándi Gyula, Sebes Gusztáv jobbkeze enyhén szólva sem volt elégedett. „Elsősorban a támadójátékot kell megjavítanunk. Másodsorban nagyobb gondot kell fordítani a csaparészek közti összhangra. (…) Harmadszor jó néhány kerettag gyorsaságát és állóképességét is fokozni kellene” – mondta. Nem mellesleg jót tettünk a hollandoknak a vendégjátékunkkal, hiszen a bevétel elegendő volt arra, hogy a szövetség kifizesse a stadion felújítására felvett hitel utolsó részletét.

Az angol válogatott már a meccs előtti hétfőn megérkezett, másnap Balatonlellére utazott, ott készült, pénteken tért vissza Budapestre. Remekül érezték magukat, még hajókirándulásra is hivatalosak voltak, ám végül csak a vezetők ringatóztak a Balaton hullámain. Önbizalomban nem volt náluk hiány, főként, hogy az Évszázad mérkőzésén szereplő csapatból csak négy játékos, Gil Merrick, Billy Wright, Jimmy Dickinson és Jackie Sewell kapott bizalmat Walter Winterbottom szövetségi kapitánytól, aki egyébként a legvisszafogottabb volt az angol küldöttségből, nem osztotta a többiek optimizmusát.

Nálunk is az óvatosság volt az úr. Sebes látta a belgrádi meccset, és meggyőződése volt, hogy az angolok tartalékoltak a budapesti mérkőzésre. Puskás Ferenc panaszkodott, hogy kissé fáradtak, aztán hozzátette: „Nem, nem kell megijedni, nincs semmi baj. Csak kicsit sok négy éve veretlennek lenni” – mondta, majd megmagyarázta: „Ha egy csapat négy-öt mérkőzésen keresztül veretlen, az nagy önbizalmat ad. Nyolc-tíz mérkőzés után már az önbizalomhoz bizonyos szurkolás is járul. »Jaj, csak ezt a mérkőzést is…« Már van mit veszteni. Most képzeljük el ezt egészen nagy mértékben.” Kitért arra is, hogy a magyar közönség – sikerek ide vagy oda – nem könnyű eset. Egyrészt a nézők arra várnak, hogy az együttes hozza tűzbe őket, másrészt hamar kipécéznek egy-egy játékost, s aztán a meccs végéig bekiabálásokkal sértegetik. A végkicsengés azonban pozitív: „Én remélem, hogy vasárnap este megint tollukhoz nyúlhatnak a költők…”, mint az Évszázad mérkőzése után annyian.

Az összecsapás előtt egyébként már találkoztak egymással a magyar és az angol játékosok. Zöld gyepen, de nem futballpályán. G. P. Labouchere angol követ adott – a beszámolók szerint jó hangulatú – fogadást rezidenciája kertjében a két csapat tiszteletére.

A meccs napján, vasárnap a Népsport vezércikkben biztat, a politikai hátteret (sztálinvárosi építők, tatabányai bányászok, ózdi olvasztárok, pártvezetés) hagyjuk, maradjunk a lényegnél: „Az is emeli ennek a mérkőzésnek a fontosságát, hogy közvetlenül a labdarúgó vb előtt kerül lejátszásra.” A lap óvja a válogatottat az elbizakodottságtól, reméli, hogy Bozsik József (a londoni meccs legjobbja) meggyógyult a mandulaműtétje után, s azt kéri, hogy „akik ott lesznek vasárnap délután a Népstadionban, ne fukarkodjanak érzelmeik tolmácsolásával”.

Nem fukarkodtak, miért is fukarkodtak volna, amikor fél óra elteltével már 3:0 volt – ide. A második gól egyébként különleges volt, hiszen Puskás jobbal lőtte, örült is neki nagyon. A szünetben politikai közjáték volt, hogy „Hegyi Gyula az OTSB elnöke a díszpáholyból házitelefonon hívja fel a magyarok öltözőjét, gratulál a kiváló játékhoz és további lelkes harcra biztatja a fiúkat. Tolmácsolja Farkas Mihálynak, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége titkárának elismerését és üdvözletét is.” Feltehetően inkább téma volt a fiúk között, hogy „Hű, de meleg van…!”, mindenesetre a tartalékok közül Gellér Sándor, Palotás Péter és Tóth Mihály törülközőjével legyezte felhevült társait.

A második félidő néhány perccel később kezdődött, mert a közönség szűnni nem akaró tapssal fogadta a magyar játékosokat, Giorgio Bernardi játékvezető pedig udvariasan megvárta, amíg elül a lelkesedés.

A válogatott ugyanakkor lanyhábban kezdett, mint ahogy az első félidőt befejezte, ám aztán folytatódott a tűzijáték. Sebes kapitány különösen az ötödik gólunkat lövő, másodszor válogatott Tóth II Józseffel volt elégedett: „Derék fiú a Jóska. Nemcsak pompás labdarúgó, hanem a legjobb szellemű játékosok egyike. A munkahelyén is kiváló.” A jobbszélső a csepeli, akkor Rákosi Mátyás nevét viselő vas- és fémművek alkalmazásában állt.

Az angolok 6:0 után lőtték a becsületgóljukat, már amennyiben nagyobb becsülete van az 1:7-nek, mint a 0:6-nak. Főként, hogy teljesen egyoldalú volt a játék, a magyar futballisták élvezték a játékot, „fölényesen gurigázva adogatják egymáshoz a labdát, cselezgetnek és mutatós húzásokkal ragadtatják tapsra a nézőket”, akik a lefújás után sokáig nem engedték le őket a pályáról.

A meccs miatt kivételesen 6 oldalon megjelenő Népsport találó összegzése: „Nehéz lenne megállapítani, hogy az általános vélemény szerint az angolok okoztak-e csalódást, vagy pedig a magyar csapat játszott egészen tüneményesen. Véleményünk szerint, az igazság az utóbbi feltevéshez áll közelebb.”

Ám a pesti humor is a lényeget fejezte ki: „Egy hétre jöttek, hét eggyel mentek.”

(A következő részben: Luxembourgból Solothurnba)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. május 18-i lapszámában jelent meg.)