Csak Napóleon volt a mieinknél rangosabb vendég – az Aranycsapat legfontosabb időszaka, 3. rész

Május utolsó napján érkezett meg a csapat Bázelbe. A pályaudvaron nagy volt a tömeg, a világbajnokság esélyeséhez méltó volt a fogadtatás. Újságírók, fotósok, kérdések özöne, kattogtak a gépek, „jó negyedórát tartott, amíg bejutottunk az útlevélhivatalba, pedig alig néhány méternyire volt attól a helytől, ahol leszálltunk” – írta Feleki László a Népsportban.

A csapat nem indult azonnal tovább szálláshelyére, a nem egészen 70 kilométerre lévő Solothurnba. Ha már Bázelben volt, megnézte a St. Jakob Stadiont, ahol június 20-án várt rá az NSZK elleni csoport­meccs.  „Futópályája nincs a stadionnak, belső területe téglalap alakú, csak labdarúgásra készült. Füve dús, jó magas, májusi búzának is megfelelne a magassága” – derült ki, Bozsik József meg is jegyezte, reméli, hogy rendesen megnyírják, különben mi lesz a lapos passzokkal.

Azért politika is van a világon, ennek jegyében számolt be a Népsport arról, hogy amikor a fiúk egy bázeli kávéházban uzsonnáztak, a pincérnő magyarul odaszólt nekik, hogy „Aztán, nehogy itt maradjanak néhányan…”      Megjegyzése nem volt hatástalan. „Nézze, néni! – válaszolta Czibor Zoltán a fiatal nőnek. – Még ha olyan magas pozíciót ajánlanának is itt nekünk, mint amilyet maga tölt be, akkor is inkább dolgozunk otthon… Mi szerény emberek vagyunk…” A hölgy elsomfordált, az eset tanulsága pedig: „A kinti magyarok eleinte dicsekszenek, hogy milyen jól megy nekik, de később, amikor egy-egy szép magyar nótát meghallanak, elsírják magukat.”

Solothurnban a Hotel Krone volt a csapat otthona. Patinás szálloda, 1418-ban fogadott először vendégeket, leghíresebb közülük Bonaparte Napóleon, aki 1797 novemberé­ben átutazóban járt a városban, de végül csak egy pohár vízre állt meg a hotelben. Sőt, az előkészületeket és a lovak etetését sem fizette ki – a költségekről kiállított, bekeretezett számlát a csapat tagjai is megnézhették az előcsarnokban.

Minden kívánságát lesték a magyar küldöttség tagjainak, ám Sebes Gusztáv szövetségi kapitány legjobban annak örült, hogy a másodosztályú Solothurn FC pályájának jó a talaja. A helyiek tátott szájjal figyelték a mieinket, elcsodálkoztak azon, mekkorákat lőnek, „ilyen hatalmas lövésekhez itt nincsenek hozzászokva”. Mindenesetre igyekeztünk hozzászoktatni őket a helyi csapat elleni edzőmeccsen (17:1), amelyre csak összejöttek négyezren, ami a város lélekszámához (1950: 16 700) képest igencsak szép szám.

Az edzések mellett kirándulgattak is a mieink, a Időharangtoronyból (Zeitglockenturm) megcsodálták a várost, s jártak a fegyvertárban is (Museum Altes Zeughaus), ahol Lóránt Gyula megjegyezte Hidegkuti Nándornak:      „Olyan ez az egész, mint a Vörös Lobogó csatársora… Csupa ósdi fegyverek vannak itt…” A válasz gondolható. És az is, hogy nagyon várták Kurucz Antal mesterszakács érkezését, mert „a szállodában egészen jól főznek, csak nem eléggé zsírosan”. A legendás séf késett néhány napot, nagyobb baj volt, hogy a csapat után küldött felszerelés is. Kevés volt a mez, naponta mosatni kellett, s akadt, aki a jól kitaposott cipőjét várta otthonról.

Solothurn élete igencsak felbolydult a mieink érkeztével. Az még csak hagyján, hogy egymást követték az újságírók, a fotósok, a filmesek (főleg brazilok) a csapat körül, de az iskolában a gyerekek sem figyeltek az órákon, inkább a magyar futballisták aláírásait cserélgették egymással. A borbély, aki a fiúkat borotválta, mindegyiküknek elmondta, hogy csak mi nyerhetjük meg a világbajnokságot, hiszen az a társaság, amelyik az angolokat, 6:3-ra és 7:1-re verte meg… Ide kívánkozik Feleki fanyar megjegyzése: „Megmondom őszintén, ebből azt a következtetést vontam le, hogy az angol csapatnak még mindig nagy a tekintélye…”

Megtisztelő feladata volt a csapatnak, hogy a Young Boys elleni edzőmeccsel felavathatta Bernben az új Wankdorf Stadiont. Nem véletlenül választottak bennünket, kellett a pénz. Felemelt helyárakkal is telt ház volt, 62 ezer néző, más kérdés, hogy a helyiek 26 ezret jelentettek be hivatalosan – az adózás miatt. Simán nyertünk (9:0), a végén dübörgő taps. Csak Sebes nem volt igazán elégedett: „Az volt a cél, hogy a csapat könnyedén mozogjon, s az I. félidőben egyesek túlságosan is betartották ezt az utasítást. Helytelen (…) az is, hogy a játékosok általában Bozsikot keresik az átadásokkal, s nem veszik észre, hogy más esetleg jobb helyzetben van. Bozsiknak nagyobb gondot kell fordítania a keresztlabdákra. Elöl nem voltak eléggé folyamatosak és célszerűek a helycserék.”

Közben igencsak melegre fordult az idő, gyakran mentek ki inni a játékosok, egyszer Czibor a partvonalnál pohárral a kezében szerelt le egy svájcit. Az esetet lefújta a bíró, „mindenesetre olyan megjegyzések hangzottak el, hogy a magyarok nemcsak a labdát kezelik nagyszerűen, hanem a poharat is…”   A hirtelen jött melegedést egyébként a főnszél, azaz a hegyekből a völgyekbe áramló meleg levegő okozta. Sokan nem tudnak aludni ilyenkor, ám a magyar futballistáknak nem volt ilyen gondjuk, őket még a szálloda előtti tér szökőkútjának állandó csobogása sem zavarta.

A Young Boys-meccs után újra kirándulás következett, a Weissensteinre (1395 méter) kapaszkodott föl a társaság. Oberdorfig (655 méter) vonaton mentek, onnan drótkötélpályán a csúcsig.

Utána már csak egy edzőmeccse volt a válogatottnak a rajtig, ám a Servette elleni fellépés előtt edzést tarthatott a már látott, de ki nem próbált bázeli St. Jakob Stadionban, amelyben később az NSZK elleni csoporttalálkozója volt. Ezúttal már a fű magasságával sem volt gond, az pedig kiderült, hogy a június 20-i mérkőzés iránt akkora az érdeklődés, hogy nyolc ország televíziója közvetíti: Anglia, Franciaország, NSZK, Svájc, Olaszország, Belgium, Hollandia, Dánia.

A Servette is nagyon készült ellenünk. A genfi Stade des Charmilles dolgozói nagy örömünkre szintén jól lenyírták a füvet, ami azért volt érdekes, mert „a szép svájci pályáknak általában egy hibájuk van, nagyon magas rajtuk a fű”.  Meszeltek, takarítottak, az eredményjelző táblát pedig előkészítették arra az esetre, ha kétszámjegyű lesz a góljaink száma.

Nos, nem lett annyi, 8:2-re nyertünk. Ami jó volt, mert a beszámoló szerint ez volt a legerősebb együttes, amelyikkel játszottunk, az már kevésbé, hogy megint csak a szünet (3:1) után lendült bele igazán a csapat. „Ekkor ismét azt a játékot mutatta, amely méltó a magyar válogatott hírnevéhez. Hozzájárult az eredményességhez az is, hogy a mieink gyors, adogató játéka végül is felőrölte a Servette védelmét, amelynek tagjai a második félidőben fokozatosan kifáradtak, s visszaestek. Válogatottunk második félidőbeli játéka nagyjából biztató és megnyugtató a rövidesen kezdődő vb szempontjából” – áll a tudósításban, amihez Mándi Gyula, Sebes jobbkeze csak ennyit tett hozzá: „Még sok a tennivalónk.”

Ezzel együtt mindenki előre kikiáltotta Magyarországot világbajnoknak. Ennek jegyében írhatta Feleki László: „Ha persze az ember a szíve szerint fejezné ki magát, akkor valahogyan így fogalmazná meg a dolgot: »Nagyon kiegyensúlyozott ez a mezőny, nehéz lenne megmondani, hogy ki lesz a második mögöttünk…«” 

(A következő részben: És akkor Liebrich és Posipal helyet cserélt…)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. június 8-i lapszámában jelent meg.)