„Szeretném hinni, hogy szeretetre méltó vagyok” – interjú a ma hetvenéves Gyarmati Andreával

– Tényleg Gyarmati Andrea írja Gyarmati Andrea edzéstervét?
– Csudákat írja – kitalálja az uszodába menet. Vannak persze jól bevált sablonok, mint például a tízszer négyszer kétszáz ötször, ezeket egy uszodai ember érti. Az enyémek már nem ennyire bonyolultak, de ha nem találom ki, mit ússzak aznap, akkor nincs is értelme az egésznek.

– Úgy nem lehet nekivágni egy edzésnek, hogy, mondjuk, úszom kétezer métert?
– Nem, azt unom, ha nem döntöm el előre, mit kell úszni, sikítva jönnék ki a medencéből háromszáz méter után. Ha megvan, miből áll a bemelegítés, mi következik utána, akkor azt leúszom rendesen, de az, hogy én bemenjek a medencébe és csak úgy uszikáljak, na, az nem. Hares (Hargitay András – a szerk.) mondta, hogy ő az időt figyeli – én úgy nem tudnék úszni.

– És mennyi a napi penzuma? Egyáltalán naponta úszik?
– Egy ideje már napi kondizás van. Ilyenkor már hatványozottan igaz, ami versenyzőkoromban úgy szólt: ha leállsz három hétre, háromszor három hét kell ahhoz, hogy visszaérj oda kondícióban, ahol voltál. Minél idősebb az ember, annál többet kell edzenie ahhoz, hogy jól nézzen ki, ez alapszabály. Szerintem az a legnagyobb marhaság, amikor azt mondják egy idősnek, vigyázz magadra, mozogj minél kevesebbet.

– Van olyan, hogy Gyarmati Andrea öt napig nem sportol?
– Nincs.

– Azért nincs, mert a feje tudja, hogy mennie kell, vagy mert hozzászokott, hogy menni kell?
– Valószínűleg van ennek egy „fejbeli” része is, hiszen tudom, hogy jót tesz, ha megyek – és nem csak az egészségemnek, a közérzetemnek is. Olyan persze van, hogy nincs kedvem, hogy reggel az jut eszembe, mi a francnak keljek fel azért, hogy sportoljak, ám aztán mindig ugyanaz van a mozgással: húsz perc után elkezd jó lenni, utána pedig már nagyon jó. És azt követően még sokáig nagyon jó. Ha meg nem megyek, az egész napom nem jó. 

A GYEREKGYÓGYÁSZAT ÉLETE EGYIK JÓ DÖNTÉSE VOLT

– Sohasem pihen?
– Doktor Gyarmati erre azt mondja, ha az én időmben diagnosztizálták volna az ADHD-t, én minden bizonnyal az lettem volna. Állandóan csinálok valamit, és ha éppen semmit sem csinálok, akkor is csinálhatnékom van.

– Mindenki másban hisz, ha egyáltalán hisz valamiben, mi pedig mégiscsak azért beszélgetünk ezúttal, mert kerek évfordulóhoz érkezett: mit gondol, miért alakult úgy az élete, ahogyan alakult?
– Úgy gondolom, van egy sorsunk, és biztos, hogy van Jóisten, csak éppen nem foglalkozik Gyarmati Anduka napi problémáival. Volt sok-sok jó döntésem, és voltak olyan szituációk is, amelyekbe belesodródtam, de aztán azokból jó dolgok sültek ki. Visszanézni lehet, de azt boncolgatni, mi történt volna, ha másfelé megyek, nincs értelme. Hiszen amikor döntesz, az adott körülmények között megpróbálod a legjobb elhatározást hozni, más kérdés, hogy arról a későbbiek folyamán akár az is kiderülhet, hogy a legrosszabb választás volt…

– Igen, ám ezekből a döntéseinkből, vagy éppen hibáinkból tanulhatunk.
– Mindenképpen. És vannak olyan pontok is az életünkben, amiket évekkel később már bánunk. Amit én mindig is sajnálni fogok, és voltaképpen sajnálom azóta, hogy a hajó elment, hogy azt a négy gyermeket, akit terveztük Máté édesapjával, nem szültem meg. De például az, hogy a gyerekgyógyászatot választottam, biztos, hogy a legjobb döntéseim egyike volt. És persze Máté, a fiam is az. Csak kár, hogy nincsenek testvérei – neki is, nekem is kár.

– Azt nem bánja, hogy nem futott neki a harmadik olimpiájának, Montrealnak?
– Azért nem bánom, mert Máté 1975-ben jelentkezett, hogy meg szeretne születni. De a mai fejemmel biztos, hogy rögtön szültem volna a hetvenkettes olimpia után, és visszatértem volna. Ugyanakkor akkortájt az, hogy én huszonegy évesen visszavonultam, nem volt nagy szenzáció – hozzáteszem: a legnehezebb időben felállni valahonnan. Szerelemből, kapcsolatból, sportból, munkából.

– Önnek segíthetett a szerelem a döntés meghozatalában.
– És az, hogy elfáradtam. Nem hittem már abban, hogy sikerülhet. Márpedig ha nem hiszel abban, hogy te leszel a legjobb, akkor nem érdemes csinálni, hiszen akkor már nem azzal a tűzzel, azzal az elhivatottsággal csinálod. Sokan mondták München után, hogy az is baj volt, hogy az újságírók terhet tettek a vállamra, de ez butaság: én imádtam a felelősséget, imádtam, hogy esélyes vagyok. Szerintem nem esélyesnek lenni teher, hanem esélytelennek. Én nem akarok a száznegyvenezredik lenni – semmiben! Élveztem, hogy esélyes vagyok, hogy népszerű vagyok, hogy szeretnek, hogy megszólítanak, megölelnek. Ez a mai napig így van amúgy: én ebben az országban annyi szeretetet kapok, és ezt a sportnak köszönhetem, hiszen onnan ismernek. Az írásaimat is ezért olvassák, különben honnan tudnák, hogy a hetedik kerületben van egy gyermekorvos, aki egyébként ír is.

A DOBOGÓ FELSŐ FOKA EGYRE CSAK EMELKEDIK…

– Mikortól lett abból a müncheni ezüstből és bronzból siker az ön számára?
– Az ezüsttel nem volt baj, hiszen száz háton nyertem – a száz pillangóval volt gond, mert ott számítottam esélyesnek. Vagy ahogy az egyik kis páciensem mondta: a lepkeúszással volt a baj. Sajnos, voltak gondjaim Münchenben, el kellett volna indulnom száz gyorson is, de beteg voltam, így nem tehettem. A betegséggel amúgy nem kell foglalkozni, mert ha nyertél, nincs miről beszélni, ha meg nem, nincs mire hivatkozni.

– Vagyis minden úgy volt jó, ahogy volt?
– Ha visszamehetnék az időben, azért azt a száz pillangót csak megnyerném…! Nem vagyok rá büszke, ám sportemberileg talán érthető: a terrortámadásról értesülve eszembe jutott, mi lenne, ha lefújnák az egész versenyt, és újrakezdenénk mindent? Másfelől viszont, ez volt az egyetlen módja annak, hogy kilógjak a családomból, így én lettem a legfeltűnőbb – ebben a családban nem nyerni, na, addig az ismeretlen volt.

– Bántotta bárki is önt emiatt?
– Soha. Szeretném azt hinni, azért szeretnek az emberek, mert szeretetre méltó vagyok. De az is biztos, hogy minden másként alakult volna, ha nyerek, egy teljesen más életet éltem volna.

– Meddig foglalkoztatta, hogy nem lett olimpiai bajnok?
– Sokáig volt egy visszatérő álmom: megnyerem a száz pillangó olimpiai döntőjét, látom is, hogy benyúlok a célba elsőként, majd jön az eredményhirdetés, bemondják, hogy én győztem, és amikor fel kellene lépnem a dobogó tetejére, elkezd nőni, én meg nem tudok felállni rá. Hogy ezt megfejtsük, nem kell Sigmund Freudnak lenni… Nem mondanám, hogy rémálom volt, csak rossz álom, aztán egyszer csak eltűnt, és már nem álmodtam erről.

– A családban téma volt a müncheni szereplése?
– Nem, és talán ez volt az egyik baj, meg kellett volna beszélni mindazt, ami az olimpián történt.

– Meddig maradt úszó? Vagy egy versenysportoló évekkel, évtizedekkel később is megmarad úszónak?
– Mindez nem tartozott és tartozik az identitásomhoz. Nem úgy mutatkozom be, hogy úszó vagyok. De ha visszakérdeznek, hogy én vagyok az úszó, azt válaszolom, hogy persze, hogy az.

– És mikortól lett ön Gyarmati Andrea, nem pedig Székely Éva és Gyarmati Dezső lánya?
– Nagyon hamar ők lettek az én szüleim, hamar Gyarmati Andrea lettem. Persze, ha megkérdezik, én vagyok-e Székely Éva lánya, nagyon büszkén felelem, hogy igen. De azért ehhez azt is hozzátenném, hogy a „székelyévaságban” az is benne volt, hogy ő volt Gyarmati Andu edzője.

– A szülei válásába belehalt kicsit?
– Nem volt érthető a válásuk, hiszen sohasem volt köztük hangos szó – ez a két ember élete végéig szerette egymást. És persze éppen úgy a falra másztak néha egymástól, mint ahogyan az olykor egy rendes házasságban is előfordulhat. Egyszerűen nem értettem, mi történt. Hiába mondta anyukám, hogy apu egy másik nénit szeret és el fog költözni, én azt érzékeltem, hogy szereti anyámat is. Ahogyan szerintem anyu is imádta az apámat egészen a haláláig.

– Melyikükből van önben több?
– Azt hiszem, apuból: lazább, megbocsátóbb volt, mint anyu.

– Hogyan viseli az idő múlását?
– Ha azt kérdezné, hány évesnek érzem magam, azt mondanám, valahol negyven alatt megálltam. De azért látom, érzem az idő múlását: korábban sohasem foglalkoztam azzal, mi lesz később, mostanság azonban már érzékelem, hogy szabott az időm, nincs már annyi előttem, mint mögöttem. Még hetven évet nem fogok élni…

EGY IDŐGÉPPEL 1970-BE REPÜLNE VISSZA

– Mindez azt is jelenti, hogy „kipakolt” az életéből minden feleslegeset?
– Jaj, dehogyis, szó sincs róla! Nem építettem le semmilyen kapcsolatomat, mert azt vallom, mindenből lehet minőségit csinálni.

– Például abból is, hogy a hetedik kerületben gyerekorvos. Biztosan lett volna lehetősége mást csinálni, mégis maradt Erzsébetvárosban. Mit szeret a munkájában?
– Szeretem, hogy tudok segíteni, hogy képes vagyok segíteni. Anyai nagyapám tanította: nem az a gazdag, akinek sok van, hanem az, aki sokat ad. Egész életemben motivált, hogy adjak, adjak és adjak. Nem csak tárgyakat, bár azt is szoktam, de szeretek főzni is, az is a gondoskodás egyik módja. Jó segíteni, hatékonynak lenni, s ebben a kerületben ezt meg tudom élni.

– Igaz az a legenda, hogy már végzett orvosként alaposan megizzasztott két orvostanhallgatót egy gyakorlati vizsgán?
– Az ortopédklinikán dolgoztam, és jöttek gyakorlatra a hallgatók, köztük Verrasztó Zoltán és Sós Csaba, én meg mondtam nekik, nem lesz kivételezés, lesznek szívesek rendesen megtanulni az anyagot, mert ha hozzám kerülnek a vizsgán, biztosan nem kivételezem velük. Aztán a vizsga előtt szóltam a csoportom tagjainak, hogy vegyék komolyan a tanulást, nekik meg külön is jeleztem, nagyon készüljenek. Eljött a vizsga napja, kimentem velük a Füvészkertbe és fagyiztunk, nem kérdeztem senkitől semmit. Aki ugyanis ötödéves korában nem tudja, mit kell megtanulni, mi a fontos, s mi nem, annak ezt nem én fogom megmutatni. Kicsit szórakoztam Zolival és Csabával.

– Tegyük fel, hogy lehetősége van visszamenni a múltba, melyik évbe repülne vissza?
– Egyértelműen 1970-be.

– Miért?
– Ott minden a helyén volt, minden téren és minden úgy történt, ahogyan kellett. A barcelonai Európa-bajnokságon nyertem két arany- és két ezüstérmet, megúsztam minden időt, amit elterveztem. Rendben mentek a dolgaim az iskolában, szerelmes voltam Máté édesapjába, Hesz Mihályba, már tudtuk, hogy hamarosan összeházasodunk, már megbeszéltük, hogy lesz négy gyermekünk – csak előtte még ugyanabban az évben mindketten olimpiát nyerünk.

 (A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. május 18-i lapszámában fog megjelenni.)