Csak a páston gladiátor – a világ- és Európa-bajnok kardvívó Gémesi Csanádot három fia követheti a sportágban

A gödöllői Batizi-Benkő Vívócsarnokba lépve az ember rögvest négy Gémesit vesz észre a pástokon – a négyből háromnak kard van a kezében. És bármennyire furcsa, éppen a legidősebbében, a csapatban világ- és Európa-bajnok Csanádéban nincs. A nyáron tizedik életévéhez érkező Apor már nagyfiúnak számít, így ő igazi pengét foghat, két öccse, Vid és Samu műanyag kardot tart. És mindhárman végtelen jókedvvel szaladgálnak a teremben – Csanád terelgeti leginkább őket, közben meg felesége, Eszter elárulja nekünk, hogy otthon már el kellett dugnia a fakardokat… Mellette elmondja, hogy Apor már edzésre jár a vívóterembe, Vid az ovis vívás keretein belül hetente egyszer hivatalos oda, a legkisebb, Samu pedig leginkább ott van, ahol az édesanyja.

Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy lássuk a jövőt: idővel mindhárom fiú belekóstol majd a kardvívásba. Nemcsak azért, mert a Gémesi név kötelez (kötelez…?), hanem mert tele vannak energiával.

„Csanád is ilyen aktív volt gyerekkorában és én is, úgyhogy nem akkora meglepetés, hogy a fiaink is azok” – súgja Eszter, de már fut is Samuval a karjában, mert Videt tornázni viszi, így elképedni a hallottakon már csak Gémesi Csanád előtt tudunk.

– El sem akarom hinni, amit imént a felesége, Eszter mondott: hogy mindketten meglehetősen aktív gyerekek voltak. Tényleg az volt?
– Nagyon eleven gyerek voltam, ahová tudtam, felmásztam, amit tudtam, elrúgtam, ahonnan le tudtam ugrani, leugrottam.

– Öt testvére van, mindannyian ilyenek voltak?
– Nem mindannyian, de azért volt olyan testvérem, aki hasonlóan energiaigényes volt – már a szüleim oldaláról nézve.

– Bár a Gémesi névvel talán máshol ki sem köthetett volna, mint a vívóteremben, de hallva, amit mond, azt feltételezem, hogy mozgott eleget máshol is, máshogy is.
– Kicsiként az iskolaudvaron töltöttem a délutánokat, állandóan fociztunk. Ebből egyszer balhé is kerekedett, illetve többször is belefeledkeztem a focizásba, de egy esetre nagyon emlékszem. Tizenegy-tizenkét éves koromban újságot hordtam ki, a helyi heti újságot vittem, megvolt a környék, ahová én jártam, hu­szonnyolc forintba került az újság, és abból húszat kellett leadni. Ezt csináltam az egyik hétvégi délutánon, de útba esett egy focipálya, én meg beálltam a fiúkhoz játszani. Akkor még nem volt mobiltelefon, három-négy órán keresztül fociztam, a szüleim pedig azt sem tudták, hol vagyok – óriási botrány lett belőle.

A KARDVÍVÁS MEGKÖVETELI A GYORS GONDOLKODÁST
– Fel sem vetődött, hogy nem vívni, hanem focizni fog?
– Eszembe sem jutott, hogy versenyszerűen focizzak. Nem tudom, miért nem, mert amúgy jól játszottam.

– Arra kíváncsi lettem volna, mi történik, ha a vívás nem ejti rabul, s azt mondja a szüleinek, nem tetszik önnek a sportág.
– Az egyik unokatestvérem, természetesen szintén Gémesi, tizenhárom-tizennégy évesen azt mondta, elege van a vívásból, s elment focizni. Csak azért említem, hogy lássa, volt rá példa a famíliánkban. De az igaz, hogy a mi kis családunkban, tehát a hat gyerek esetében ilyen nem fordult elő, mert mindenki vívott valameddig.

– Mindenki a kardot választotta?
– A lányok tőröztek, hiszen akkoriban még nem volt női kard, a fiúk meg kardoztak.

– Tőrözni ön is tőrözhetett volna – anélkül, hogy egymásnak ugrasszuk a fegyvernemeket, elárulja, hogy Gémesi Csanádnak a vívás miért éppen a kardvívást takarja?
– Nyilvánvaló, hogy a legdinamikusabb fegyvernem, a legnagyobb sebesség ehhez kell, itt történnek a leggyorsabban az események, és éppen ezért szerintem ez a legkreatívabb. A kardvívás megköveteli a gyors gondolkodást, a gyors reakciót – persze a másik két fegyvernemben sem hátrány, ám ott több idő van felkészülni egy-egy akcióra, tudsz csapdákat állítani, a kardban viszont erre nincs lehetőség. Ott „durr bele” van, s ha az, amit elterveztem, nem sikerül, mert az ellenfél mást csinál, mint amit gondoltam, arra azonnal reagálni kell, itt nem lehet ilyenkor visszafutni a pást végére.

– Olyan vehemenciával, olyan csillogó szemmel beszél a kardvívásról, hogy már kiváltképp nem meglepő, hogy a fiainak is ott a fegyver a kezében – az egyértelmű tehát, hogy ők is a vívóteremben töltik majd idejük egy részét?
– Legalábbis így készülnek, és már kiskoruktól arról beszélnek, hogy jönnek és vívnak. Nincs ebben semmi különös, hiszen látnak a versenyeken, drukkolnak nekem, érzékelik azt is, mekkora harc van a páston, s milyen jó nyerni – nyerni ők is nagyon szeretnek.

– Bele sem merek gondolni, milyen, amikor a négy Gémesi, mondjuk, társasjátékozik… Apa engedi győzni a fiait, hogy ne legyen konfliktus?
– Igen, általában. De néha muszáj nyernem is, mert nem lehet, hogy állandóan csak ők győzzenek, meg kell tanulniuk veszíteni is. Ezt nagyon fontosnak tartom, így aztán nem tagadom, egy-egy játék során azért vannak otthon konfliktusok.

– A felesége elárulta, otthon eldugta az összes fakardot, mert állandóan a gyerekek kezében volt.
– Mindennel harcolnak a fiúk. Kinéztem nekik egy építőjátékok, amely rudakból és golyókból áll, gondoltam, milyen jó kis várat építhetnek belőle. Na, éppen erre nem használják, a negyvencentis műanyag rudakkal is csatáznak.

– Milyen apa Gémesi Csanád?
– Szerintem jó, én legalábbis úgy gondolok magamra, mint jó apára. Ezzel együtt szigorú vagyok.

– Azt nemigen tudom elképzelni, azt viszont, hogy következetes, sokkal inkább.
– Ha felállítunk egy szabályt, amit be kell tartani, én nagyon szigorúan, következetesen be is tartatom a fiúkkal. Igyekszem nem engedni ebből, kell, hogy legyen határ, amin túl már nem mehetnek a srácok.

– Nehéz nem engedni?
– A gyerek feladata, hogy feszegesse a határokat, az enyém, hogy néha kicsit engedjek, hogy érezze, van lehetősége, ugyanakkor még­iscsak próbáljam meg bizonyos kereteken belül tartani őt. Ez nem könnyű, nem is mindig sikerül. Néha azt érzem otthon, hogy mindjárt felrobban a lakás, ilyenkor viszont eszembe jut, hogy például amikor a szüleimnél vannak a gyerekek, édesanyám mindig elmondja, mennyire tüneményesek, milyen szófogadók, hogy elpakolnak maguk után, hogy megköszönik, ha kapnak valamit.

– Vagyis a szüleik által elvetett mag kikelt.
– Úgy tűnik, még ha, ahogy mondtam is, otthon másként működik ez a történet.

– Az, hogy ilyen jó gyerekek, felér egy aranyéremmel, nem?
– Teljes mértékben. Amikor azt hallom vissza, hogy ezek a gyerekek rendben vannak, még némi elégtételt is érzek.

Unokatestvére, Gémesi Gergely vetette fel a dokumentumfilm ötletét, Csanád először gondolkodási időt kért, mondván, nem hinné, hogy az élete mást is érdekelne. „Aztán átgondoltam, hinni kezdtem benne, s utána már élveztem is az egészet” – árulta el Gémesi Csanád. A Küzdelem a végsőkig című dokumentumfilmből megismerjük Gémesi Csanádot, a sportolót, hiszen a kamera elkísérte a versenyekre és az edzésekre, mellette pedig látjuk Gémesi Csanádot, az embert, a családapát is. Az ötletgazda unokatestvér, aki – némi segítséggel ugyan, de – egyedül alkotott, elmondta azt is, hogy egy éve fejezték be a forgatást, mert nem szerette volna, ha Csanád „a filmre tekintettel” vívna. Gergely tudta és tudja, az olimpia a legfontosabb, így inkább az volt a cél, hogy még Párizs előtt összeálljon minden. Összeállt: a film bemutatójára márciusban kerül sor Gödöllőn.

A HÁROM FIÚGYEREKKEL KEREK A CSALÁD
– A legnagyobb, Apor nyáron lesz tízéves, s bár önről tudjuk, hogy korosztályos vívóként is sikeres volt, ami nélkül talán meg sem maradt volna a sportágban, mégis, viszonylag későn ért bele a felnőttmezőnybe, s ez kicsit talán összefüggésbe hozható a családi életével.
– Valószínűleg van is összefüggés a kettő között. De azt, hogy milyen mértékű, nem tudnám megmondani. Utánpótláskorú vívóként meghatározó versenyzője voltam a sportágnak, ezért is gondoltam, hogy ha felkerülök a felnőttek közé, ott is elkezdek vitézkedni. Hát nem így történt. Eszterrel 2011-ben házasodtunk össze, 2012 nyarán azt beszéltük meg, hogy még egy évet beleteszek a vívásba – ha jól sikerül, megyek tovább, ha nem, más úton indulok el. Lehetőségem volt, hiszen akkor végeztem a Corvinuson.

– Sikerült az éve, ezzel át is fordult minden?
– Több összetevős volt. Közrejátszott benne, hogy Pepe, vagyis Navarrete József akkor jött vissza Spanyolországból Gödöllőre, s akkor kezdtünk el együtt dolgozni, hamar meg is találtuk a közös hangot. Emellett persze bennem volt az is, hogy lehet, ez lesz az utolsó szezonom, beleadok mindent, hátha akkor mégsem… Furcsa volt egyébként, mert annak ellenére, hogy újonc voltam a válogatottban, én voltam a legöregebb: a nálam idősebb generáció tagjai már visszavonultak vagy a vívás utáni jövőjüket tervezgették. Szilágyi Áron és Iliász Nikolász mint fiatal, de már felnőttként is tapasztalt vívók alkották a csapatot, hozzájuk csatlakozott a junior-világbajnoki ezüstérmes Szatmári András. Én év közben nyolcaddöntőkig jutottam a világkupaversenyeken, először a nyolcba a budapesti világbajnokságon kerültem.

– Ekkor megbeszélte a feleségével, hogy mégiscsak folytatja?
– Nem kellett megbeszélni, egyértelmű volt a folytatás.

– Akkor biztosan nem gondolta volna, hogy 2024-ben a második olimpiájára fog készülni…
– Nem, ennyire előre nem láttam, örültem, hogy stabil tagja vagyok a válogatottnak, amellyel egyébként a hazai rendezésű vébé előtt a zágrábi Európa-bajnokságon ezüstérmesek lettünk, és ott egyéniben én voltam a legjobb magyar. Ezt a zágrábi sikert nagyon élveztem.

– Onnantól ráérzett az ízére?
– Mentünk tovább, a következő szezon meg úgy kezdődött, hogy az első világkupa-viadalon második lettem. Odaértem a világranglista legjobb tizenhat kardozója közé, így tényleg nem volt kérdés, hogy folytatom-e, sőt, már az olimpia és sok minden más járt az eszemben.

– A sikerekkel párhuzamosan sorban jöttek a gyerekek, s bár ez nagy boldogság, nyilvánvalóan hatalmas felelősség is.
– Már 2013 őszén elkezdtem dolgozni egy alapítványnál, hiszen friss válogatottként nem alapozhattam arra, hogy a vívásból fenntartom majd a családom.

– Egyébként sohasem volt kérdés, hogy Eszterrel nagy családot szeretnének?
– Már a kapcsolatunk legelején szóba került ez köztünk, sőt, már a találkozásunk is olyan volt, hogy minden egy irányba mutatott: egyikünkben sem voltak kétségek, egy-két hónap után egyértelművé vált minden, már akkor nagy családban gondolkoztunk. Úgy érezzük, megvagyunk a három fiúval, kerek a családunk. Egyébként elárulom, azért örülök, ha érdeklődnek irántunk, mert nagyon büszke vagyok a családomra, s arra, ahogy mi öten „működünk”.

– Melyik fiúban látja leginkább önmagát?
– Érdekes kérdés – mindegyikben van valamennyi belőlem. Apornak inkább Gémesi típusú testfelépítése van, tehát nem olyan, mint nekem – én az anyai vonalat hordozom, alacsonyabb vagyok, és talán nem olyan vékony. Alkatilag Vid ütött rám, de ő fejben inkább Eszter, na, Apor esze az enyémre hasonlít. Samu pedig „vegyes” gyerek, ő nagy huncut lesz, az biztos.

ÚRIEMBERKÉNT IS LEHET ÜTNI-VÁGNI A PÁSTON
– Már említette, hogy a fiúk úgy nőttek fel, hogy menni akarnak a terembe. De apai elvárás is, hogy vívjanak?
– Nem.

– Ne mondja, hogy nem fájna a szíve, ha egyik fia sem kardozna!
– Kicsit fájna. De leginkább azért, mert úgy vélem, ebben a sportágban olyat tudok nekik adni, amit máshol, más sportágban nem kapnának meg tőlem.

– El tudja képzelni, hogy az edzőjük lesz?
– Igen.

– Nem riasztja meg őket, milyen az édesapjuk a páston és mellette? Én már sokszor elmondtam, majdhogynem félek öntől a versenyeken, mert olyan, mint egy gladiátor – az arckifejezése mindenképpen.
– Ez részben tudatos, hiszen tisztában vagyok vele, akkor vagyok jó, ha ilyen állapotba hozom magam. Ha érzem és látom magamon, hogy olyan vagyok, mint egy gladiátor, és azt érzik az ellenfeleim, hogy mindjárt „legyilkolom” őket. Ez a győzni akarás – a vívás küzdősport, vagy én nyerek, vagy a másik.

– Furcsa ez, hiszen a vívást sokan nevezik elitsportnak, régen csak az urak vívtak, ehhez képest azt mondják a versenyzők, így ön is, hogy a páston „ütni, verni, gyilkolni” kell.
– Nem feltétlenül van ebben ellentmondás: több olyan vívó van manapság is, aki bemutatja, hogyan lehet úriemberként agyonverni az ellenfelet – Szilágyi Áron a tökéletes példa.

– Ha már őt említi, szoktam mondani, milyen szerencsések vagyunk, hogy ekkora klasszist élőben láthatunk vívni, s nem csak a könyvekben olvashatjuk, milyen nagyszerű sportoló volt.
– Hát ha ez a kívülállóknak, a szurkolóknak ekkora szerencse, akkor mit mondjak én?! Nekem még nagyobb szerencse, hogy együtt vívhatok vele! Egyébként el is szoktam neki mondani – azért nem túl sűrűn, mert tudja ő ezt. A többieknek viszont annál gyakrabban mondom, gyerekek, gondoljatok bele, bármikor lemegyünk a terembe, egy háromszoros olimpiai bajnokkal edzhettünk! Nagyon meg kell becsülnünk, és úgy gondolom, hogy én meg is becsülöm. Sokat tanultam Árontól, nagyon sokat.

– A férfi kardcsapattól mindenki mindig érmet, leginkább aranyat vár. Párizsban is. Rutinosak, tapasztaltak, de emberek. Mit kell tenni ahhoz, hogy az olimpián ne remegjen meg a kezük?
– Tokióban a csapatverseny előtti éjszaka nem aludtam másfél óránál többet. S nem azért, mert rosszul voltam, egész egyszerűen nem tudtam aludni abban a felfokozott idegállapotban. Ám aztán a pástoknál olyan mentális állapotba hoztuk magunkat, hogy ne remegjen a kezünk. Megvannak erre a különböző technikák, ismerjük is saját magunkat, tudjuk, mire van ilyenkor szükségünk – jó esetben ebből jó vívás jön ki.

– Vagyis ha félelmet érzünk, amikor Gémesi Csanádra pillantunk a párizsi olimpián, az már jót jelent?
– Jelenthet. Ha gladiátornak látnak, az már jelentheti azt, hogy jó úton vagyok.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. február 10-i lapszámában jelent meg.)