Népsport: Kolonics György álmában is győzött

Örök csepeli volt, holott kisgyerekként még a Bp. Spartacusban kezdett. Kicsinek számított a tornyok között, kapóra jött neki a Honvédból ugyancsak a termete miatt eltanácsolt Horváth Csaba társasága – Barcelona után Ludasi Róbert faragott belőlük világverő, tökéletes egységet.

A négyesek tagjaként már az 1991-es világbajnokságon, majd élete első olimpiáján, Barcelonában is ott lehetett. Épphogy elmúlt húszéves, szimpatikus fiú, akinek nem nyomta a vállát a magyar sport akkori óriásaihoz hasonlóan az esélyesség, a hatalmas otthoni várakozás terhe. És Pálizs Attilával párban egy ötödik és egy hetedik helyezéssel a zsákban jött haza a katalán fővárosból. Mivel a Helsinki utáni második legeredményesebb olimpiáról beszélünk, nyugodtan kijelenthető: a kutya sem foglalkozott velük.

A következő ciklus első vb-jén, Koppenhágában 1993. augusztus 28-án két arany- és egy ezüstérmet szerzett, amire vagányul ezt nyilatkozta:      „Azt álmodtam, hogy két aranyat és egy ezüstöt nyerek, de elvesztem az érmeimet...”      Különben is:      „Indiánnal, azaz Horváth Csabával még soha nem kaptunk ki egy versenyen sem, amelyen együtt indultunk. Összekaptam hát magam, hogy rajtam most se múljon.”
Kettejük párosa a következő öt évben megnyerte, amit megnyerhetett. Annyira passzoltak egymáshoz, Ludasi Róbert annyira összecsiszolta őket, hogy ha nem is mindent, de szinte mindent begyűjtöttek, ami begyűjthető volt. Az 1995-ös duisburgi vb-ről – egy évvel Atlanta előtt – például mindketten felülmúlhatatlan öt (!) aranyéremmel tértek haza.

Nem véletlen, hogy toronymagas favoritként utaztak el az 1996-os játékokra, ahol 1000 méteren be kellett érniük a bronzzal, 500-on viszont embertelen finis után 36 (!) ezredmásodperc előnnyel futottak be a moldovai Reneischi, Juravschi (anno szovjetként, Szöul bajnokaiként még Renyejszkij, Zsuravszkij) duó előtt. (Holott Duisburg után szóvá tették a nem éppen ideális feltételeket az olimpiai felkészülés kezdetén, aztán igazából semmi sem változott – de Ludasiék nagyvonalú emberek lévén, ezt Atlanta után már nem hánytorgatták fel...)

Amikor 1999-ben a párosnak nem sikerült kijutnia a világbajnokságra (a hazai válogatón még a dobogóról is lecsúsztak, ekkor mondta a mester, Ludasi Róbert:      „  Hat           éve egy ezüst a legrosszabb eredményük a vébéken, egyszer nekik is lehet egy rosszabb évadjuk  ...”),      Horváth Csabával úgy döntöttek, külön folytatják pályafutásukat. Kolonics ráfeküdt az egyesre. Ekkor nyilván kineveti azt, aki olimpiai aranyról beszél neki, ha akadt ilyen egyáltalán.

Sydney-ben az 500-as döntők napján embertelen időjárás uralkodott, a NOB korifeusai már azon tanakodtak, hogy hétfőn, azaz a záróünnepség után megrendezhetők-e a versenyek. Délutánra azonban csendesedett az orkánerejű, és a favoritnak tűnő Kammerer, Storcz kajak páros mellett Pulai és Novák, valamint C–1 500-on Kolonics György is felállhatott a dobogó tetejére. Újra. Egyesben is.

Amint a partra lépett, félszeg mosollyal, már-már a fejét csóválva csak ennyit mondott a Magyar Televízió kamerájába:      „Mákom volt ezzel a széllel, azt kell mondjam, de azt a helyzetet kell megoldani, amelyben éppen vagyunk...”      Pontosan tudta ugyanis, hogy alkatilag neki mennyire feküdt a szinte irreális, a reggeli viharosból délutánra még épp „evezhetővé” szelídülő ausztrál időjárás – mint ahogyan például a favorit Vereckei Ákosnak ezen is úszhatott el az (arany)érme kajak egyesben.

Az utólag is kissé valószínűtlen sydney-i sikerére néhány nappal később így emlékezett:      „Érdekes módon szinte az egész verseny kiesett az emlékezetemből, részletekre nemigen emlékszem. Van olyan vb-döntő, amelyik az első métertől az utolsóig élénken él bennem, de ennek a finálénak a képei csak... homályosan maradtak meg. Igazából csak arra figyeltem, hogy úgy érjek be, megdögöltem. Négyszáz méternél már alig bírtam fogni a lapátomat, annyira begörcsölt a kezem. A korábban begyakorolt taktikám azonban bevált, nem kezdtem eszelősen erősen, és a körülményekhez képest sikerült jó második kétszázötven métert produkálnom. Amikor leelőztem az egy nappal korábban olimpiai bajnoki címet szerzett Dittmert, éreztem, hogy nem lehet gond. Forgolódni azért nem tudtam, hisz féltem, hogy épp a finis során borulok be. Mint említettem, csak a célban pillantottam körbe, s láttam, hogy mindenki mögöttem van. Őrültem, de a sikert még azóta sem tudtam feldolgozni.”

Mindössze nyolc éve maradt rá. Athénban már új párjával, Kozmann Györggyel volt jó 1000 méteren egy újabb olimpiai bronzéremre, Peking előtt pedig, majdnem 36 évesen, friss Európa-bajnokként talán újra az arany lebegett a szeme előtt..., ám 2008. július 15-én, 24 nappal a pekingi olimpia nyitóünnepsége előtt, kevéssel reggel 9 óra után a csepeli kajakosok vízitelepén bekövetkezett a máig felfoghatatlan, szörnyű tragédia.

Ma sem könnyű felidézni a halála után megjelent sorokat...

„Nagyjából egy óra telt el a foglalkozásból, amikor a Kolonics, Kozmann páros nekivágott az ötszáz méternek. Ludasi Róbert mögöttük haladt motorcsónakkal, és büszkén figyelte, ahogy szélsebesen siklanak a cél felé. »Ez az, gyerekek...!«

Valami ilyesmit mondhatott, amikor történt valami. A képzeletbeli célszalagon áthaladó duó ötven méterrel odébb hátrafordult, mi több, Kolonics György odaszólt az edzőjének: »Robi, gyere ide gyorsan, nagyon szédülök...« A tréner pillanatokkal később odaparkolt a kenu mellé, s azt mondta a sportolónak, hogy vegyen mély levegőt, pihenjen meg, és üljön át a motorcsónakba. Ám Kolonics György erre már nem volt képes. Mire a kenuból a csónakba került, elveszítette az eszméletét. Az edző, aki addig múló rosszullétre gyanakodott, hirtelen kiabálni kezdett, szinte üvöltve kérte a parton állókat, hogy azonnal hívjanak mentőt. Addig ő és Kozmann György megkezdték az újraélesztést. Előbb a motorcsónakban, majd a stégen. A mentő valahonnan Budáról érkezett, 37 perccel később. Igaz, addigra befutott egy másik hasonló jármű is. Kolonics György egy pillanatra sem nyerte vissza eszméletét, az orvosok további negyven percig küzdöttek az életéért. Voltak olyan pillanatok, amikor gyengén ugyan, de tapintható volt a pulzus – aztán a szíve végleg leállt...”

Pekingben az addigi társ, Kozmann György az ifjú Kiss Tamással az oldalán a magyar küldöttség legfelemelőbb eredményét érte el az 500-on szerzett bronzéremmel – a célban az égre, Kolonics Gyurira tekintve.