Déja vu, kajakkal – N. Pál József publicisztikája

Kopasz Bálint minapi diadala a szegedi kajak-kenu világbajnokság fénylő pillanata volt, s nemcsak a rég várt győzelem ténye, hanem a futam minősége s a bajnok megejtő személyisége miatt is alighanem. Mert a K–1 1000 méter a „királyi szám” a sportág nagykorúsága óta már – olimpián 1936-ban szerepelt először, világbajnokságokat 1938 óta rendeznek –, ám hiába számítunk nagyhatalomnak, e távon nem sok babér termett nekünk eddig. Reményeink voltak, s lettek csalódásaink, a dobogó tetején ötször állt magyar csupán – Csapó Géza kétszer ('73, '74), Csipes Ferenc ('85), Gyulay Zsolt ('89) és Storcz Botond ('97) egyszer-egyszer –, ám a legutóbbi, huszonkét évvel ezelőtti elsőség óta még éremből is csak egy (Dombvári Bence bronza 2013-ban) jutott nekünk. Olimpián – ami szívünknek kiemelten fontos! – meg '76 (Csapó ezüstje) óta nincs dobogós helyezésünk, többször a döntő sem jött össze, legutóbb Csipesben bíztam egyértelműen, ám kilencedik lett Szöulban, s ennek is harmincegy esztendeje már.

Az olimpiai arany – a virtuálisan legrangosabb érem – egyszer lett a miénk, nyertese, Hesz Mihály '68 óta méltán e sportág legnagyobb honi (és nemzetközi) legendái közé tartozik. Nem véletlenül említem őt, Kopasz Bálintot nézve, hallgatva, olvasgatva róla, valami déjà vu élmény legyintett meg ugyanis. „Mintha láttam, átéltem volna” e jelenséget egyszer már, holott a két pályafutás, emberi sors, versenykörülmény, személyiség – s tán még az alkat is – első pillantásra nagyon különbözik, s nemcsak a közben eltelt fél évszázad miatt.

Miért hozom föl a K–1 1000 méter egyetlen magyar olimpiai bajnokának nevét? Sorsom úgy hozta, hogy 2006 ősze és ez év júniusa közt a Nógrád nevű, a Börzsöny lábánál fekvő, elbűvölően gyönyörű falu lakosa voltam, ahol Hesz Mihály született, élt tizenkét-tizenhárom esztendeig, s ahova ma is gyakran hazatér. Az, hogy – a Zöld és Fehér című Fradi-magazin 2014. májusi számában – írtam róla és hogy (ugyanezen év novemberében, midőn egykori iskolája az ő nevét vette föl) személyesen megismerkedhettünk, nem is fontos talán. Az már inkább, hogy tapasztalhattam: a bajnok a falu legendáriumának eleven része máig, családja históriája beszédtéma néhanap, rokonai élnek ott, kilencvenegyedik évében, 2014 végén elment, öregen is szálfatermetű, hatalmas tenyerű, mindig parasztkötényt viselő édesapjával például különösen jóban lehettem, s Misa bácsi (mindenki így hívta) mesélt is a fiáról, sorsukról rendületlenül.

Hiszem, Hesz Mihály életét, az őt determináló-mozgató sorsmozzanatokat alaposabban megérthettem talán, az meg, hogy döbbenetesen tanulságos a történet, bizonyos. A história intimebb részleteit – noha Hesz nyíltan beszél róla, ha kérdezik – leírni nincs tér itt, de hogy az elszántságnak, az érzelmi-tudati koncentráció képességének azt a példátlanul magas fokát és sűrítettségét, amit vele kapcsolatosan – valószerűtlen szorgalomként többnyire – emlegetnek az emlékezők, az ifjabb kor életrajzi, pszichikai összetevői hordták ki az emberben, állítani merem. Azt a léthelyzetet, amelyben (nála csak négy évvel idősebb edző-barátján, Babella Lászlón és az őt nevelő édesanyján kívül) kizárólag csak magára számíthatott és amelyben a magányra (a magára utaltságra) való hajlam egyedi akarattá nemesedett. Hesz Mihály győzni akart a sorson, szerelemgyerekként, falusiként, magyarként, s csak a kajak létezett neki akkor, semmi más. Állítja: nem volt született tehetsége e sporthoz, de önnön hajlamait tökélyre fejlesztve ért célba.

S most, hogy a Kopasz Bálinttal készített interjúban azt olvasom, Hesz Mihály szerint az algyői vidék magányossága is hozzátesz a fiú sikeréhez, egy pillanatra megállok. Hesz a nógrádi vár tetején a magányos meditálások jellemnevelő hatását emlegette magára nézvést többször is, ezért állítom, hogy a félszázad előtti bajnok Kopaszban reménybeli utódját látja valamiképp, ha nem mondja szóval, akkor is! Lehet, a déjà vu érzetét ez a mondat (is) ébresztette föl?

Hesz a huszonötödiket taposta a győzelmekor, Kopasz Bálint nemrég volt huszonkettő – van már június 20-án Szegeden született olimpiai bajnokunk: Czene Attila! –, nagyon fiatal tehát, mégis tökéletesen „késznek” látom őt. Róla alig tudok valamit, ám a tudatosság, a cseppet sem hivalkodó elszántság, a versenyzési modor, a friss világbajnokról sugárzó tisztaság fölöttébb emlékeztet arra, amit 1968 őszén láttam és átéltem – tizenegy évesen. Az a hajrá, az az utolsó, önkívületben megtett kétszáz méter ott, Mexikóban, a torkot szorító csodálat azóta kísér engem, s lehet, ez köszön vissza most? Most, hogy Kopasz azt mondja, erre az utolsó kétszázra készítette föl elméjét, lelkét, szervezetét, s hogy semmit, de semmit sem hallott, hogy különleges érzés kerítette hatalmába, s csak a célt látta – nos, mintha szóról szóra Hesz Mihályt hallanám. Azt, hogy ő is az utolsó szakaszra készült, éjjel felkelve, lélegzetét a végsőkig visszafojtva igyekezett „robbantani”, csak a mexikói döntőre gondolva álló esztendeig, s hogy minden úgy lett, ahogy eltervezte akkor. S amikor győzött, csak békességet, megnyugvást érzett, semmi mást.

Ezt láttam Kopasz Bálinton is. Békét, megnyugvást, s nem önmagára mutogató büszkeséget. Vélem, e két ember lelke, tartása, élethite, „minősége” ott a mélyben összeér, ha sorsuk, helyzetük, alkatuk nem vetíthető egymásra, akkor is. Hesz magasra nőtt, nagy erőt gyűjtött, az arca is cserzett volt, kemény, ifjú versenyzőnk szinte kicsi a kajakosok között, nincs nyolcvan kiló, angyalarcú, s egyedien szelíd a tekintete. Hesz Mihályt keményen megpróbálta (versenyzői kora után is) az élet, Kopasz Bálint békés, harmonikus családban nőtt föl s él ma is, jó példákat látva maga körül, édesanyja az edzője egyben, ám a majomszeretetnek vagy a hajcsáros kíméletlenségnek nyomát sem látom rajtuk. „Megöleltük egymást [a győzelem után], nem vagyunk beszédesek” – mondta az anya így valahogy, s én tudni vélem, a tartalmas szeretet méltósága ebben rejlik igazán.

Itt a két ember tehát: megette kenyere javát az egyik, pályája elején jár a másik, világ- és olimpiai bajnok az egyik, még „csak” világbajnok, de olimpiai bajnokká is lehet a másik, a sorsa ellenében kalapálta nemesre magát az egyik, a sorsa adta körülményekkel jól sáfárkodva lett nemessé a másik. Így is, meg úgy is megeshetnek a dolgok tehát, a minőségi példa lényege és működésének természete ugyanaz, létünk mélyebb értelme, tartalma fénylik föl itt is, ott is, s áldott, aki e kegyelmi állapot valóságának részese, adja vagy átélheti.

Olimpiai bajnok lesz-e Kopasz Bálint Tokióban, nem tudom, de hogy minden – lelki, tudati, fizikai – adottsága együtt van (és lesz) a nagy diadalhoz, valószínűsíteni merem. E szelíd, ám rendkívül tudatos korábbi piarista diákra Isten mindig odafigyel, írnám, s amire szüksége van, azt érdeméhez mérten meg is kapja tőle rendszerint. Hallom a véleményt: itt ez a srác, aki mintha nem e gőgössé erőszakolt, hazudott kor gyermeke lenne, aki nem „villant”, nem jár bulikba, akinek csak a kajak létezik, aki nem sztárrá, de hőssé lehet, épp azért, mert azzá lenni sem akar mindenáron (hisz – idéztem Szent Pált a múltkor – akarni ezt sem lehet!), s aki, mert van medre az életének, rendre ott tart, ahol éppen tartania kell!

S ez már „szakmai” érv is talán, Novák Mikós szakíró hívta föl rá a figyelmemet. E királyi szám minden eddigi magyar világbajnoka – Csapó Géza, Csipes Ferenc, Gyulay Zsolt, Storcz Botond – olimpia utáni esztendő(k)ben nyert, amikor – értők mondják – „könnyebb” győzni valamivel. A játékokat megelőző év sokkal „sűrűbb” általában. Ez a srác meg most lett világelső – s írom újra –, ott tart tehát, ahol tartania kell.

Békességet, munkakedvet, hitet neked, Kopasz Bálint! Hesz Misa is ilyesmit mondana, s nagyon szurkol érted, jól tudom!