MacAdam és McAdam – Malonyai Péter publicisztikája

Minden jó, ha a vége jó – a jégkorong-válogatott bolzanói hőstette is összefoglalható a William Shakespeare-remek címével – és itt meg is állhatnék.

Legalábbis ha a produkciót taglalnám, de engem hokisaink esetében jobban izgat a háttér. Persze hogy Galló Vilmos őszinteségére gondolok, a Románia elleni vereség utáni kiszólására. Egyszerűen bohócnak nevezte a szövetségi kapitányt, Don MacAdamot. Aztán – nyilván a későbbiek fényében – már pozitív lett a bohóckodás-bohócolás is, azt emelte ki mindenki, hogy ez is kellett ahhoz, hogy aztán – ez már Alexander Dumas, az idősebbik – egy mindenkiért, mindenki egyért. Igen, A három testőr, bár esetünkben, mint csendben elhangzott, a két utolsó, bravúros győzelemmel végződő meccsen nem a kapitány, hanem Kiss Dávid irányított Szilassy Zoltán hathatós támogatásával. Hozzáértő, helyszínen járt kollégám, Pozsonyi Szilárd megjegyzése találó, szerinte MacAdam potyautasként ért kikötőbe a hajóval.

Nevekkel nem jó viccelni, de valahogy beugrott, hogy volt már az emberiség kultúrtörténetében egy McAdam (az írás más, az ejtés ugyanaz), bizonyos John Loudon (1756–1836), a bristoli kerület útfelügyelőjének köszönhetjük ugyanis a makadám­utat. A leírás szerint a makadám azért volt forradalmi újítás, mert „az út felszínének rendszeres karbantartása esetén az út alapzata sohasem rongálódhat meg”.

A párhuzam csak látszólag erőltetett. Ha a hoki­kapitány törődött volna azzal, hogy megnyerje a játékosokat, ha partnereivé teszi őket, akkor joggal verhetné tiszta szívvel a mellét. A kimagasló siker után így is megteheti, hiszen feltűnő eredménnyel térhet haza Kanadába. Még azt is elmesélheti különleges tettként, hogy sportigazgatóból lett a magyar hokiválogatott első embere, az én (meglehet, túlzó) olvasatomban tulajdonképpen önmagát nevez(het)te ki.

Az már nem túlzás, hogy nem tudta maga mögé állítani a játékosokat, a hokisoknak viszont sikerült maguk mögé állítani őt (végül is). Mert úriemberek a srácok, Galló például később már bánta, hogy kifakadt, nincs mentségem – mondta, és szánta-bánta az indulatát („Etikailag nem volt rendben”). Nálam erre nincs oka, hiszen több mint egy évtizede a svéd és a finn jégkorong alkalmazza, látott már elég korongot.

Éppen ezért zavart a szövetség állásfoglalása. Miközben abban még lehetett igaza, hogy a viszály a csapat belügye, abban már nem, hogy Galló őszintesége nem méltó profi sportolóhoz. Hát… Fene tudja. Mindenesetre az igaz, hogy a nyílt beszéd nem divat, ám esetünkben a Romániától elszenvedett vereség után tompította a közvélemény felháborodását. Az sem mellékszál, hogy némileg beavatva a háttérbe, mindenki még nagyobb elszántsággal drukkolt a fiúknak a helyszínen és a képernyők előtt egyaránt. Ne feledjük, a szövetség lehet akármilyen elhivatott, a kívülálló nem a felkent korifeusokra kíváncsi.

Arra már inkább, mit lép most a szövetség. Hiszen ha Galló nem volt profi, megszellőztette, ami alapvetően belügy, akkor bizony minimum illik kivizsgálni az ügyet. Esetleg azzal a mai, szervezetek (szövetség, klubvezérkar) uralta sportvilágban létező alapelv jegyében, hogy amiről nem beszélünk, az nincs. (Jó lenne, ugye, uraim…!)
Mondják, a sportban félre a demokráciával, az alá- és fölérendeltség az úr, diktatúra van, és kész. Ám abból nem indulhat ki az edző – szűkítem a kört –, hogy a játékos nem számít, engedelmeskedjen, ha nem, ellenség.

Hogy átevezzek a futballra, ott volt az MTK-futballisták sztrájkja 1971 nyarán. Kilenc játékos (Becsei József, Dunai Lajos, Hajdú József, Kiss Tibor, Koritár Lajos, Oborzil Sándor, Sárközi István, Strasszer László és Török József) jelentette be, hogy nem hajlandó együtt dolgozni Palicskó Tiborral. Köszönhetően annak, hogy az edző feleségének (!) volt a legnagyobb hatása a történésekre, még a prémiumok elosztásánál is. Megjegyzendő, jó közösség volt az MTK-é, hiszen a főkolomposnak kikiáltott Dunai Lajos a 19 esztendős Kunszt Jenőt lebeszélte arról, hogy csatlakozzon hozzájuk, mondván, még fiatal, nem tenne jót a pályafutásának a várható szankció.

Mert jött a retorzió, mindenkit eltiltottak hosszabb-rövidebb időre, még úgy is, hogy a klubvezetőség kicsikart egy megbánó levelet a fiúktól. Ám az MLSZ nem kegyelmezett (sztrájk a szocializmusban…?!), legalábbis elsőre. Mert az MTK biztos kiesőnek tűnt, legalábbis 1972 márciusáig, amikortól már mind a kilencen ott voltak újra a pályán. Benn maradt a csapat, Palicskó pedig ment az évad végén, sőt néhány fordulóval a zárás előtt, mert reménye volt egy lengyelországi szerződésre (Górnik Zabrze). A remény hamvába holt, az MLSZ nem engedélyezte, hogy menjen, a kortársak szerint az MTK-játékosok határozott fellépése, de főleg a háttere rontotta az edző reputációját.

Marseille (1969: 1:4 Csehszlovákiával, és nem jutottunk ki a mexikói világbajnokságra) után voltunk, amikor a játékosokra kentek mindent, őket állították pellengérre, nem dolgoznak, nem vállalják a kemény edzéseket – mondták, pedig ez így nem volt teljesen igaz. Az már inkább, hogy az edzők nem tudták megnyerni a játékosokat, ha ellenségnek nem is, ellenfélnek és nem partnernek tekintették őket. Meglátásom szerint a bánásmód talán a legfontosabb a műfajban.

Jó példa rá Varga László (1943–2022) esete. A Vasas volt kapusa ambiciózus, felkészült edző lett, ám sem Salgótarjánban (1979–1980) sem Dunaújvárosban (1980) nem járt sikerrel, mindkét csapat kiesett, Dunaújvárosban ráadásul csak 14 meccs jutott neki a 34-ből. Mondta is, hogy a játékosok fúrták meg, de azt sem tagadta, hogy mindkét helyre előítéletekkel érkezett. „Úgy léptem be minden öltözőbe, hogy én vagyok a főnök, senki előtt nem hajtok fejet!” – mondta, majd így folytatta: „Már a bemutatkozásnál éreznie kell a beosztottnak, hogy a főnökéből árad az önbizalom, s ő csak játékos. Nem félisten. Vagyis keményen kezdeni, s ebből lehet később kicsit engedni.” Kikérte magának még, hogy evéssel, ivással legyen partnere a játékosainak, miközben – a régi edzők vallották – a fehér asztalnál gyakran hamarabb egyezségre lehet jutni, mint akárhány hivatalos, öltözői játékosértekezleten.

Vargának nem volt rá ideje, hogy később engedjen, mennie kellett, s ebben minden bizonnyal benne volt a játékosok keze is. Akikre még a klubnál is kíváncsibbak, mint az edzőre, nem beszélve a „külső” hatalmakról. Amikor például Sikula György volt a Hajdú-Bihar megyei pártbizottság első embere (1973–1988), hétfőnként hivatalosak volt hozzá a futballcsapat tisztségviselői, hogy megmagyarázzák, miért nyertek, ikszeltek vagy kaptak ki. A pártvezérhez bejáratosak voltak a játékosok is, ami ugyebár témánk szempontjából nem közömbös. Háttértámogatása alatt 13 edzőt fogyasztott el a Loki, ám 1964 után csak 1979-ben lett újra NB I-es.

Nem mondom, hogy a játékosok ártatlan báránykák, de lebecsülni őket badarság. Az pedig természetes, hogy van véleményük, létezik hierarchia közöttük is, hangadók mindenütt vannak. Hogy kik, azt nem árt tudnia az edzőnek, az pedig nálam kötelező, hogy elsősorban őket nyerje meg a közös munkához. Az öltöző zárt világ, a vezetőségnek csak információi lehetnek, közvetlen tapasztalatai nem. És korántsem mindegy, ki tájékoztatja őket, s mekkora meggyőző erővel.

Kétségtelen, ahány eset, annyiféle. A hokisoké jól sült el, aligha véletlenül, mert ne feledjük, a jégkorong talán a legőszintébb, legegyenesebb sport a világon. A keménységével együtt. Galló Vilmos is bizonyította, minden tiszteletem az övé.

És persze a csapaté, amelynek tagjai haszonélvezői lettek Galló kiállásának, és feltették rá a koronát.

Hiteles emberek.

Zűrzavaros (sport)világunkban ez igazi érték.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!