Bolzanói hősök – Bobory Balázs publicisztikája

Amikor 2008-ban Szapporóban a magyar jégkorong-válogatott kiharcolta a feljutást az A-csoportba, a televízió képernyője előtt bőgtem, mint egy kisgyerek. Akkor olyan tettet hajtottak végre Palkovics Krisztiánék, amely egy hazai drukkernek felfoghatatlannak, elképzelhetetlennek, hihetetlennek tetszett, és a tehetség mellett egyértelműen az akarat, a szív diadala volt. Pat Cortina volt a szövetségi kapitány, mögötte olyan egység, csapatszellem sorakozott fel, amely megteremtette a lehetőségét a történelmi bravúrnak – feljutott a magyar válogatott az elitbe.

Nem azt mondom, hogy hét évvel később Krakkóban, vagy két esztendeje Ljubljanában kicsi lett volna az öröm, amikor sikerült felfelé szintet lépni, de a körülmények, a játékosállomány ereje és az előzmények után nem is volt teljesen váratlan.

Ezúttal viszont olyan hétnapos kaland van mögöttünk, amelyről nagyon remélem, hogy valamikor könyv készül, és a szereplők elmondják, valójában mi is történt a magyar válogatott berkein belül, és kiderül, miként sikerült ekkora érzelmi hullámzás és morális válság után úgy összeállni, hogy a két legnehezebb ellenfelet győztük le 24 órán belül, és első helyen jutottunk fel az elitligába.

A teljes folyamatot szemlélve abszolút világos volt, hogy valami nincs rendben a csapat körül, nem lehettek véletlenek a lemondások olyan játékosok részéről, akik klubcsapatukban általában remekeltek a mögöttünk álló idényben is. Ráadásul egyfajta generációváltásra is szükség volt, noha nem tudjuk, ezt mennyire szülte a kényszer és mennyire volt tervezve, mindenesetre utólag azt kell mondani, ennél jobban nem is sülhetett volna el.

A bolzanói divízió 1/A-vb-t megelőző felkészülési időszak elején két olyan pofont kaptunk Lengyelországban, hogy szinte haza sem találtunk, aztán itthon megvertük kétszer a stabil A-csoportos norvégokat, a világbajnokság főpróbáján pedig az olaszokat, és nem tudtuk, hogy melyik a csapatunk igazi arca. Aztán kezdődhetett a harc a feljutásért: Japán, majd Dél-Korea ellen is úgy tűnt, rendben van minden, csak aztán az addig pofozógép szerepét betöltő romániai alakulat elleni vereséget követően robbant a bomba.

Ha nem is az terjedt el pletykaszinten Don Mac­Adam szövetségi kapitányról, amit Galló Vilmos rendkívül feldúltan nyilatkozott róla a lesújtó fiaskót követően, mégis sok helyről lehetett hallani, hogy nem éppen magas szintű az a szakmai munka, amelyet a válogatottnál végeztet a 73 éves kanadai mester, és ezért segítői próbálják tompítani a feszültséget, kozmetikázni a hiányosságokat. A vb magyar legjobbja, a kapus Bálizs Bence burkoltan azt fejtegette a Románia elleni összecsapás után, hogy valaki a döntéseivel gátolja az eredményességet, a felkészülést és ekkor már teljesen nyilvánvaló volt, hogy nulla a bizalom

MacAdam és a játékosok között.

Még szerencse, hogy volt egy pihenőnap a sorsdöntő olaszok, illetve szlovénok elleni meccs előtt. A hírek szerint nagyon őszinte, a problémákat alapjaiban kiveséző beszélgetésre került sor, amelynek a vége az lett, hogy a jégkorongozók összekapaszkodtak, a karmesteri pálca kikerült MacAdam kezéből, segítői vették át, ezzel pedig megszületetett az a „csakazértis” hangulat, amely a legjobbak közé vezette a mieinket.

Elsőként a Nemzeti Sport számolt be a fejleményekről, amelyet természetesen a kommunikációs csapdába kerülő Magyar Jégkorong-szövetség cáfolt (nem is tehetett mást), de talán megerősítést nyert akkor, amikor a tűzhöz igazán közel lévő, a meccset közvetítő Sport Tv stúdiójában szakértőként közreműködő Kangyal Balázs annyit mondott a feljutás után, hogy az utolsó két mérkőzés előtti szünnapon „ki kellett dobni a nehezéket”, hogy így sikerüljön a hajrá.

A teljes valóságot tényleg csak körülbelül negyven ember tudja, mi történt az ominózus csütörtöki napon, de az biztos, hogy a csapat olyan lelkiállapotba került, amelynek köszönhetően mindenki feszegetni tudta, vagy át is lépte a határait, senki sem lógott ki a sorból, a sztárok blokkoltak, a fiatalok gólokat lőttek, a kapus meg fogott, mint a zöld festék. A legtöbben olyanokat húztak elő a repertoárjukból, amelyekről korábban nem voltak híresek, a srácok állandóan kisegítették egymást, egyszerűn lerítt az arcukról, hogy mennyire együtt vannak, be akarják bizonyítani, hogy nem morálisan szétesett társaság az övék. Hanem csapat, amely a magyar nemzetet képviseli, és egy világversenyen sohasem került még olyan nehéz helyzetbe, mint most. Ez kovácsolta össze őket, összekapaszkodtak, amikor a legjobban kellett, egymás szemébe néztek, és nekimentek az oroszlánnak, jobban mondva az esélyesebbnek tartott olaszoknak és szlovénoknak is.

És ha egyetlen játékos van, aki mellett nem szabad elmenni szó nélkül, az egészen biztosan Bálizs Bence. A fehérvári születésű 33 éves kapus nem lehetett próféta saját hazájában, azaz nevelőegyesületében, ahol általában másodikként számítottak rá. Kiteljesedéséhez a MAC-nál megkapott bizalom és hét esztendei folyamatos felelősségvállalás kellett, mielőtt Lengyelországban és a mögöttünk álló idényben Norvégiában is klasszis teljesítményt nyújtott, Bolzanóban pedig számtalan alkalommal földöntúli bravúrral mentette meg a válogatottat a góltól, egyszerűen elbizonytalanította az ellenfelet, és a rá jellemző egyenesség, karakánság még a maszkon is átsugárzott, ezzel erőt adott a többieknek. Persze, mondhatjuk, hogy a kapus dolga, hogy védjen, a védő takarítson, a csatár meg lője a gólokat, de lélektanilag nem mindegy, hogy mikor jön egy-egy bravúr, főleg nem az, hogy mennyi, és Bálizs tényleg akkor tette hozzá a legtöbbet, amikor a legforróbb volt a helyzet. Ennyi év után már megérdemelte, hogy hőssé váljon.

Apropó, hős!

A szapporói csodatevők levakarhatatlanul cipelik magukkal a jelzőt, de a krakkói vagy ljubljanai feljutókat már nem illetjük ezzel a titulussal. A bolzanói történések egészét figyelve és megélve én ennek a garnitúrának megszavazom a címkét, mert annyi nehézségen és akadályon kellett átvergődnie, amely nagyon nem mindennapi – sportemberi tartásból, hitből, akaratból kitűnőre vizsgáztak a csapattagok. A szlovénok elleni győzelem után látszott is, mekkora feszültség lakozott a játékosokban, micsoda bizonyítási vágy égett bennük, mindenüket odaadták volna a győzelemért, a feljutásért, de leginkább azért, hogy véglegesen helyreállítsák saját büszkeségüket, önbecsülésüket a tornán történő enyhén szólva is viszontagságos helyzetek után.

Az örömkönnyek pedig ugyanolyan valósak és súlyúak, mint a szapporóiaké volt, s bár nagyon különböző a lélektana a két győzelemnek, az alapja mégis ugyanaz: a magyar ember a jégkorongot az alázatos munkáért, a hitért, a motivációért, az egyenes beszédért, a tartásért, az elhivatottságért szereti. És a társaságnak ebből minden tulajdonságjegye megvolt, s ennek köszönhetően jövőre megint a legjobbak között szerepelhet. Ne felejtsük, először sikerült lifteznünk, azaz a tavalyi A-csoportos kiesés után azonnal visszajutnunk, ez is történelmi tett.

Jómagam ezt a világbajnokságot már hétéves kisfiammal néztem, aki Papp Kristóf góljánál úgy szorította a nyakam örömében, hogy majdnem megfulladtam. Mennyi, de mennyi ilyen kissrác lehetett ebben a pillanatban az országban – még belegondolni is csodálatos. Balázs még csak most tanulja a Himnuszt, ez a csapat pedig megteremtette a lehetőséget, hogy az utolsó meccs után kétszer is elénekeljük a tévé előtt, és ő is érezte, milyen magasztos magyar embernek lenni.

Én pedig azért is hálás vagyok egyre vénebb fejjel, hogy Szapporó után a csodálatos hokisiker láttán ismét könnyek szökhettek a szemembe.

Remélem, sok ilyen alkalom lesz még!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!