Magyar pakk – Bobory Balázs publicisztikája

Talán sohasem volt olyan kegyelmi állapot a magyar jégkorongsportban, mint most. Erre éppen a múlt hétvégi, miskolci Magyar Kupa négyes döntője mutatott rá, amelyet a magyar-erdélyi koprodukciós bajnokság, azaz az Erste Liga címvédője, a Ferencváros nyert meg, megelőzve „importegyütteseinket”, a csaknem 13 éve az EBEL-ben gyűrődő Fehérvárt, illetve a szlovák Tipsport Ligában második idényét taposó MAC Újbudát és DVTK Jegesmedvéket.

Talán mondani sem kell, hogy szomszédaink sorozatait mennyivel magasabban rangsorolják a magyar központú bajnokságnál, mennyivel több az elismertsége, vonzereje, marketingértéke, és ami a legfontosabb, szakmailag is nagyobb kihívás. Hiába edződik azonban a Fehérvár, a MAC és a DVTK is nívósabb bajnokságban, hiába találkoznak játékosai gyakran sportági klasszisokkal, hiába szokták meg a nagyobb tempót, a gyorsabb gondolkodást igénylő mérkőzéseket, ebből a múlt szombaton és vasárnap vajmi kevés látszott, mert az Erste Liga reprezentánsa, a Ferencváros megmutatta, felnőtt a feladathoz. Ezzel azt is jelezte, hogy a hazai színvonal valamelyest közeledik az osztrák és a szlovák versengéshez. Ráadásul most nem a „vak tyúk talált szemet”, mivel a Fradi két nap alatt két nála magasabban rangsorolt ellenfelet győzött le a kupadiadalig, és dőreség lenne Fortunát vagy a sorsot emlegetni 120 perc nettó játékidő után, amelynek első felében a MAC, a másodikban, azaz a fináléban a címvédő Fehérvár sem tudott mit kezdeni a zöld-fehérekkel.

S bár az újkori hokitörténelem során még mindig csak kétszer jártunk a világbajnoki rendszer legmagasabb csoportjában, az elitben (legutóbb 2016-ban), egy ilyen meglepetés azt mutatja, fejlődik a magyar hoki. Az elmúlt hetven évben leginkább az volt jellemző, hogy egy válogatottra való minőségi jégkorongozó sem kergette a pakkot a magyar bajnokságban, de legalább az aktuális szövetségi kapitánynak nem sokat fájt a feje a keretkijelölésnél. 1964 és 1995 között mindössze kétszer fordult elő, hogy nem a folyamatosan egymás vérét szívó két nagy fővárosi rivális, a Ferencváros vagy az Újpest nyerte meg a bajnokságot: 1981-ben a Budapestről néhány évvel korábban Székesfehérvárra költöző Volán, 1990-ben a klasszis szovjet légiósokat foglalkoztató Jászberényi Lehel ült fel a trónra, és ez is mutatja, mennyire belterjes volt a sportág. Én máig imádom hallgatni a nagy öregek anekdotáit a Kisstadion fedetlen jegéről, a lelátói hógolyózásról, meg a valamivel több mint négy hónapos hokiidényről – sokkal tovább nem volt jég –, de valljuk be, az az időszak pont arra volt jó, hogy néhány tíz szenvedélyes őrült életben tartotta Magyarországon a sportágat, és sikerült addig vegetálni, amíg ezekből a fanatikusokból többen ráleltek a fejlődés útjára, és azon vasakarattal végig is meneteltek.

Nem lehet elég gyakran hangsúlyozni, hogy idősebb Ocskay Gábor Székesfehérváron, Kercsó Árpád Dunaújvárosban robbantott ki a nyolcvanas évek második felétől forradalmat az utánpótlás-nevelésben. Ők voltak azok, akik kiemelkedően tehetséges korosztályaikkal egymás ellen ádáz harcot vívtak, és ők adtak elegendő muníciót néhány fiatalnak ahhoz, hogy felemeljék, más szintre segítsék a magyar jégkorongozást. S bár mindkét városban hosszú évek szisztematikus munkája érett be, a közvéleménybe a semmiből robbant be a kilencvenes évek első felében a Volánban ifjabb Ocskay Gábor, Palkovics Krisztián és Zalavári Miklós, a Dunaferrben meg Ladányi Balázs, Tokaji Viktor vagy éppen Erdősi Péter, és a válogatott egyre jobb eredményei láttán egy ország rajongott a béka feneke alól kikászálódó jégkorongozókért.

A hasonlat nem erős. Magyarországon 1993-ban adták át a direkt erre a célra épített első fedett jégcsarnokot Székesfehérváron – amelyen pénz híján még jó ideig átsűvített a szél a nyitott oldalfalakon –, így gondolhatják, mekkora versenyhátrányban voltunk akkor akár csak a harmadik vonalbeli ellenfelekkel szemben is. S bár a kilencvenes évek közepén előfordult olyan idény, hogy öt csapat még nagyjából ugyanolyan eséllyel küzdött a bajnoki elődöntőbe kerülésért – FTC, UTE, Volán, Dunaferr, Lehel –, a vadkapitalizmus beköszönte és a magyar sportfinanszírozás elsorvasztása azt jelentette, hogy szép lassan két- (Volán, Dunaferr), aztán egyszereplőssé (Volán) vált a magyar bajnokság, egészen 2007-ig, amikor a fehérváriak a fejlődés érdekében 19-re lapot kértek, s a mostoha gazdasági helyzetben is elköszöntek a honi bajnokságtól, és az osztrák bázisú EBEL-be távoztak. Egy évvel később sok kétkedő elismerte, ha a fehérváriak nem teszik meg azt a lépést, talán szapporói csoda sincs, és a magyar válogatott az újkori hokitörténelem során először nem jut fel az elitbe. Bármilyen furcsa, az akkori sikerkovács szövetségi kapitánynak, Pat Cortinának még mindig nem volt sokkal nagyobb merítési lehetősége, mint tíz-húsz évvel korábban dolgozó elődeinek, de volt már legalább kétsornyi kiemelkedő minőségű játékosa, mellette maximalista iparos-
brigád, amelynek tagjai reflektorfénybe tolták a sportágat. Ennek is köszönhető, hogy hamarosan a korábban mostohasorban tengődő jégkorongot is a látványsportok közé sorolták, és néhány műhelyben, immár fedett csarnokokban, megfelelő gyakorlópályákon, soha nem látott infrastrukturális fejlesztések után megkezdődhetett a minőségi utánpótlás-nevelés.

A Volán a 2000-es években megelőzte a korát bátorságával, folyamatos útkeresésével, amivel a lámpást vitte a kezében, s mára több követője van, de helyzeti előnyét kezdi elveszíteni – jelzésértékű, hogy a klub tegnap megvált Hannu Järvenpää finn vezetőedzőtől. Egri István Miskolcon lankadatlan munkával építette fel a jelenleg Szlovákiában középcsapatnak számító Jegesmedvéket, míg a MAC nagyon erős utánpótlásbázist kialakítva és arra alapozva harcol északi szomszédainknál. Közben a magyar bázisú bajnokság magyar csapatainál is konszolidálódott a helyzet, a Ferencváros már az ősszel megmutatta a Kontinentális Kupában, hogy szintet lépett, a kupadöntőben ezt meg is erősítette. S ne feledjük, az Erste Ligában még ott van a Debrecen, a Dunaújváros és az Újpest, amely imitt-amott képes elkapni ezt a Fradit is, az importcsapatok farmegyütteseiben meg több tucat tizenéves vagy húszas esztendőinek elején járó jégkorongozó próbálkozik átlépni az utolsó küszöböt, amelynek másik oldalán külföldi liga és a válogatottság vár.

Ha valahol, akkor a jégkorongban kiválóan sikerült az elmúlt tíz évben a tömegesítés, a szövetségi edzők időnként hatvan játékossal tartják meg a válogatott edzőtáborait, felméréseit, és tényleg óriási a harc a legjobbak közé kerülésért. Az akadémiák és a műhelyek ontják magukból a megfelelő alapképzettségű, korcsolyázótudású és bottechnikájú fiatalokat, akik között az akaraterő és a kitartás, esetenként a nem tanulható tulajdonságok vagy éppen a szerencse dönt, hogy ki tud egyre feljebb lépni. A felnőttválogatott szövetségi kapitánya lénye-gében minden évben csak azért izgul, hogy külföldön szereplő klasszisaink közül – Hári János, Galló Vilmos, Bartalis István, Sebők Balázs – végre egyszer mindenki egészséges legyen egy világbajnokság során, mert a sok jó játékos között is kellenek azok, akik bármikor képesek eldönteni egy mérkőzést, s mint a többi csapatsportágban, mi, magyarok ezen a téren talán valamivel vékonyabban állunk közvetlen riválisainknál.

Szóval a Fradi kupagyőzelme hosszú távon csak jót tehet a sportágnak, mert a még jelenleg tehetősebb együtteseket ráébresztheti, hogy tilos hátradőlni, mindig csak egy út van: előre. Az Erste Liga-csapatoknak meg példa lehet, hogy alulról is meg lehet érkezni, csak megfelelő munkamennyiség, jó humánpolitika meg stabil szakmai és gazdasági környezet kell.

A magyar jégkorong elé egyébként úgyis az áprilisi, másodosztályú világbajnokság tart tükröt. Bízzunk benne, hogy ezúttal nem torz valóságot látunk.