Nyitva a francia szupermarket – Moncz Attila publicisztikája

A pályán manapság nem igazán fenyeget a veszély, hogy a Manchester United legyőzi a Real Madridot (a következő idényben például biztosan nem találkoznak egymással, lévén a főtáblán megszűnt az átjárás az Európa-liga – itt indul az MU – és a Bajnokok Ligája között), ugyanakkor gazdasági téren kiegyenlítettebbek az erőviszonyok. A minap a Real például közzétette, hogy első futballklubként jutott az egymilliárd eurós éves forgalmi határ fölé, ugyanakkor a nem befutott sztárjelöltek igazolásánál sokkal jobban megnézi, kire mennyit szór el. Nem úgy az MU, amely a Premier League döbbenetes televíziós szerződésének köszönhetően sokkal nagyobb összeggel tervezhet, és ha úgy adódik, a többi angol csapathoz hasonlóan erőből lenyomhatja külföldi riválisait. Különösen, ha egy átigazolásnál az eladó klub egyetlen szempont, az összeg alapján dönt. Mint Leny Yoro esetében a Lille. Hiába egyezett meg a Real a vélhetően idővel a világklasszisok közé emelkedő középhátvéddel, hiába tűnt kecsegtetőnek a francia csapat számára a 30 millió eurós ajánlat, ha a United egy 60 millió eurós (52 millió fontos) licittel egy nap alatt „megtorpedózta” az üzletet.

A Lille, illetve a francia csapatok jelentős részének üzleti modellje ugyanis a játékoseladásra épül, mert másra nem is nagyon tud. Hiszen amíg a Premier League a hazai közvetítési jogokért csak a brit társaságoktól évi több mint 1.6 milliárd fontot szed be, addig a Ligue1-nél már annak is örülnek, hogy az utolsó pillanatban összetákolt DAZN, beIN Sports üzletből 420 millió érkezik. Azt meg hagyjuk is, mekkora a differencia a nemzetközi értékesítésből származó bevételeknél… De a meccsnapi bevételek között is nagy az eltérés, a 2023-as adatok alapján a top 15 európai csapat között hét angol (Arsenal, Chelsea, Liverpool, Manchester City, Manchester United, Tottenham, West Ham) és csak két francia (Marseille, PSG) szerepelt. Mivel a folyamat nem tegnap, de nem is tegnapelőtt kezdődött el, a francia együttesek stratégiaváltása mára már egyértelmű – és túlnyomórészt sikeres.

Merthogy immár elmondható, a Ligue1 a Premier League első számú beszállítója. A 2004–2005-ös és a 2013–2014-es idény között a Premier League már akkor is gazdag csapatai a La Ligában költötték el a legtöbb pénzt, és a spanyol bajnokság akkor még 27 százalékkal magasabb árbevételt könyvelhetett el az angol élvonalbeli transzferekből. A következő tízéves periódusban (ami majd az idén nyári piaccal ér véget) viszont már a francia első osztály a listavezető a maga 1.81 milliárd fontos bevételével. Szoros a verseny, ezt nehéz lenne tagadni, hiszen a La Liga 1.76 milliárdnál tart, de a német Bundesliga sem szégyenkezhet a maga 1.72 milliárdjával (ha pedig szigorúan csak a tavalyi nyarat nézzük, nyert is, köszönhetően elsősorban a Josko Gvardiol, Christopher Nkunku, Szoboszlai Dominik hármas egyenként több mint 60 millió fontos vételárának), de az ezen évtized alatt mindjárt kétmilliárd fontos „angol” átigazolási bevétel fölé jutó francia elsőséget nem lehet megkérdőjelezni. (A negyedik nagy bajnokságban, az olasz Serie A-ban eddig csak 1.48 milliárdot szórtak el a PL-sapatok.) És mi lett volna, ha Kylian Mbappét valamelyik angol klub a szerződése lejárta előtt kivásárolja párizsi szerződéséből…?!

Természetesen akadtak melléfogások, amelyek közül ár-érték arányban az élre mindenképpen a 2019-ben 72 millió fontért a Lille-ből az Arsenalba igazoló Nicolas Pépé transzfere kívánkozik, de összességében a Franciaországból érkező játékos inkább garancia a minőségre, mint a fejre állásra. Voltak persze előfutárok, a játékosok közül gondolhatunk Manchester és a kungfu királyára, Éric Cantonára vagy a Newcastle-ban és a Tottenhamben varázsló (az Aston Villát és az Evertont inkább hagyjuk…) David Ginolára, a csapatok közül pedig az Arsenalra. A veretlenül megnyert 2004-es bajnoki cím során a legerősebb „ágyús” kezdőben három francia (Thierry Henry, Robert Pires, Patrick Vieira) is szerepelt, de az Arsene Wenger-korszakban a Csatornán túlról szerződtetett csaknem háromtucatnyi játékos miatt gyakran L’Arsenalnak is becézték a gárdát.

Őket tekinthetjük a mai „dömping” előfutárainak, így például annak, hogy az előző kilenc átigazolási időszakból négyben a francia bajnokságból érkeztek a legtöbben a Premier League-be, vagy annak, hogy két éve a 22 franciaországi kiszemeltre 312 milliót költöttek az angol csapatok, ami több volt, mint a komplett Ligue1 nyári átigazolási kiadása. De talán az is sokat elárul, hogy a legutóbbi 20 átigazolási időszakból 19-ben legalább 10 játékos váltott a franciából az angol élvonalba.

Nyugodtan mondhatjuk (ha már egyszer név nélkül egy Premier League-es játékosmegfigyelő is így nyilatkozott a The Athleticnek), az Európa első számú tehetséggyárából kikerülők elsősorban a fizikai és atletikus képességek miatt szívesen látott vendégek a Premier League-ben, ahol aztán még magasabb szintű edzői munka mellett fejlődhetnek tovább. Ugyanakkor az sem elhanyagolható szempont, hogy nagy többségük már a húszas évei elejére normális tétmeccsen megfelelő mennyiségű játékpercet szedett össze.

Az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) éves jelentése, a The European Club Footballing Landscape szerint a 2021–2022-es idényben a Ligue1-ben az összes játékperc 39 százaléka 23 éves vagy annál is fiatalabb futballistáktól származik. Ezzel a számmal egyedül a holland Eredivisie képes lépést tartani, amelyben a percek 47 százalékát kapták meg a 24 év alattiak. (És persze ott is költenek becsülettel az angolok, a 2022–2023-as idényben például az Antony, Lisandro Martínez, Cody Gakpo, Noni Madueke négyes vezetésével 240 millió fontnyi „áru” költözött át a túloldalra.) A Premier League-ben ugyanez az érték 26 százalék, a La Ligában 20, Magyarországon – igaz, a legfeljebb 21 évesek tekintetében – 12. Utóbbi okának megtalálása nem ennek a cikknek a feladata, de érdekes vitatéma lehet. Még érdekesebb lenne a „másik oldal” indokairól vitatkozni…

A franciák viszont vita helyett dolgoznak és haladnak az üzleti modelljükkel. A Lille például az elmúlt öt idényben 250 millió font feletti összegért adott el játékosokat a Premier League-be, Yoro előtt többek között olyan futballistákat, mint Sven Botman (Newcastle, 37 millió euró), Amadou Onana (Everton, 39.87) vagy Carlos Baleba (Brighton, 20). De még mielőtt azt hinnénk, a lille-i sztori egyedülálló, rögzítsük, hogy 2019 óta a Lyon is 200 millió feletti bevételnél jár, már ami az angolokkal való üzletelést jelenti. (A klubcsúcs Tanguy Ndombélé 62 millió euróval.) Ami szintén figyelemre méltó, hogy nem csupán pénzben, de „darabra” is a francia bajnokság vezet immár a Premier League-gel való üzletelés terén: 2004 nyarától e hét elejéig 260 játékos igazolt a francia első osztályból a PL-be, amivel a Ligue1 megelőzi a spanyol (245), az olasz (192) és a német (171) első osztályt. Ami pedig meglepő, hogy egy-egy átlagos Ligue1–Premier League transzfer értéke közelíti a tízmillió eurót. És még így is ez az útvonal a leginkább költséghatékony megoldás a bennfentesek szerint az angol élvonal számára.

Ráadásul már olyan jelek is vannak, hogy a jövőben szorosabb lehet az együttműködés a francia és az angol együttesek között, igaz, jelentős alá-fölérendeltségi viszonyban. A Chelsea tulajdonosi köre már Strasbourgban is megszerezte az „utolsó szó jogát”, a Liverpool nagyjai a Bordeaux-t próbálták megszerezni (ott megszakadtak a tárgyalások, a Girondins pedig nagy lendülettel halad a süllyesztő felé), de alighanem ezek még csak az első kezdeményezések ezen a téren. Ha jön a folytatás, a Ligue1-ből könnyen a Premier League leányvállalata lehet.

 A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!