Kalap, kabát – Bodnár Zalán publicisztikája

„Mindkét csapatnak ott a helye a világbajnokságon, nem tudom, hogy a kiemelést szúrták-e el, de nevetséges, hogy egymást kell »kiejtenünk« ahhoz, hogy kijussunk Oroszországba. Rendben, a pótselejtező még esélyt kínál, ám furcsa, hogy a sorrend összeállításakor nem veszik figyelembe Olaszország négy világbajnoki címét.” Sokan kommentálták úgy Carlo Tavecchio, az Olasz Labdarúgó-szövetség elnökének szavait a spanyoloktól elszenvedett vb-selejtezős vereség (0–3) után, hogy csak savanyú a szőlő, pedig az itáliai futballfőnöknek kivételesen igaza van, és csak idő kérdése volt, mikor bukkan felszínre a konfliktus amiatt, hogy a FIFA jelenlegi világbajnoki kvalifikációs szisztémája maga a merő szakmaiatlanság, igazságtalanság és következetlenség. Messziről bűzlik, hogy az üzleti érdekek diktálják a szabályokat.

A rendszer egyik nagy hibapontja a területi elv, vagyis a földrészi kvótarendszer érvényesítése. Egyszerűen abszurd, hogy Európának csak 13 hely jut a vb 32-es mezőnyében. S ezt nem valamiféle európai felsőbbrendűségi tudat vagy elfogultság mondatja velem. A mi kontinensünk ilyetén alulértékelését sem a világranglista nem indokolja, amelyen rendszerint 16–20 európai válogatott szerepel az első 32 helyen (pillanatnyilag 18), sem az előző nagy tornák helyezései. Az utóbbi öt vb közül kettőn is hat európai együttes jutott a legjobb nyolc közé, míg a legjobb négy közé kétszer kettő, kétszer három, egyszer (2006) pedig az elődöntő mind a négy csapata az öreg kontinensről érkezett. Teljesen indokolatlan Afrikának öt, Ázsiának négy és fél, az észak- és közép-amerikai térségnek három és fél helyet fenntartani, hiszen a világbajnokságok története során ennek a három földrésznek a képviselői közül csupán egy válogatott jutott el egyszer az elődöntőig, az is Dél-Korea volt, amelyet hazai pályán feltűnően erősen kézen fogtak a játékvezetők az odáig vezető úton.

De lépjünk ezen túl, fogadjuk el, hogy a FIFA üzleti modelljében előnyt élveznek most azok a világrészek, amelyek célpontjai a sportág további expanziójának (ez alapján azon sem csodálkoznánk, ha a jövőben legalább fél kvótát kiosztanának az Arab-öböl menti kis olajállamoknak is, mivel felmérhetetlen vagyonuk ellenére 1990 óta önerőből nem tudják kvalifikálni magukat). Sokkal nagyobb baj, hogy azért a 13 európai helyért folyó selejtezősorozat csoportbeosztása torz szemléletre épül, hiszen a nemzetközi szövetség aktuális világranglistáján alapul. Az 1993-ban életre hívott rangsorolást mindig is afféle bohóckodásnak tartottam, a FIFA havi szórakoztató műsorának, amelyen csak nevetni lehet. Noha a rendszer szigorúan matematikai alapú, olyan, mintha ennek az „osztályozásnak” mindig lettek volna „liblingjei”. Senki sem érti, miért, de 1995-ben Norvégiát képtelenség volt kirobbantani az első négy hely valamelyikéről (miközben az 1994-es vb-n kiesett a csoportban, az 1996-os Eb-re ki sem jutott…), az ezredforduló után az Egyesült Államok volt felkapva, de több olyan év is akadt, amikor Mexikó nem tudott olyan rosszul futballozni, hogy ne férjen be valahogy a top 5-be (érdekes, hogy amikor 2006-ban átalakították, racionalizálták a pontozási rendszert – egyebek mellett az eredmények beszámításánál a nyolcéves periódusról átálltak a négyévesre – az ötödik helyről váratlanul a huszadikra zuhant vissza).

A bevezetését és a létét ugyan sohasem tartottam indokoltnak, hiszen nagyon pontos, kézenfekvő és egy évszázada bevált módszer már létezett annak eldöntésére, melyik futballcsapat is jobb: le kellett játszani a mérkőzéseket. De úgy voltam-vagyok a világranglistával, mint a meleg teával influenza idején: nem árt, nem használ. Ám amióta a selejtezősorozat kalapbeosztásának alapját képezi, bizony már ártalmas. Sőt, kártékony. Nem is önmagában a léte (bár sokkal igazságosabb lenne az előző torna helyezései alapján kalapozni) miatt, hanem elsősorban azért, mert még véletlenül sem fejezi ki jól az erőviszonyokat. A FIFA és az UEFA is ez alapján dönti el a selejtezők és a tornák csoportjának párosítása előtt, melyik válogatott milyen erőt képvisel, így fordulhat elő, hogy – mint a jelenlegi vb-selejtezőben – egy csoportban van Spanyolország és Olaszország, míg egy másikban például Dánia és Lengyelország a két nagyágyú.

Amit matematikailag bele lehet tölteni a pontszámítási rendszerbe, az benne van. Súlyozottan – hogy jó arányérzékről tanúskodik-e, az már megítélés kérdése – veszi figyelembe a tétmérkőzéseket, a felkészülési találkozókat, a hivatalos FIFA-tornákat (a vb-ken és a kontinenstornákon kívül a Konföderációs Kupát is), a legyőzött ellenfelek erejét, sőt még annak a kontinentális szövetségnek az erősségét is, amely földrészről az ellenfél érkezett. Csakhogy a világranglistának nincs „lelke” és nincs „szeme”. Nem látja a meccseket. A 2015 júniusa és 2017 áprilisa közötti csaknem két évben végig Argentína és Belgium vezette a ranglistát, a másik pedig a második volt. Argentína, amely a világranglista 1993-as bevezetése óta egyetlen felnőtt-tornán sem volt végső győztes, és Belgium, amely pedig sohasem nyert semmit. Persze a világranglistát nem a múlt határozza meg, viszont az említett időszakban Argentína két Copa América-döntőben is alulmaradt, miközben egyszer otthon játszott, egyszer pedig a nagy rivális Brazília csak a C-csapatát küldte el; Belgium meg a tavalyi Eb-n zúgott ki a negyeddöntőben az újonc Wales ellen, ám ettől függetlenül hónapokkal később is őrizte első helyét.

Ahogy említettem, a világranglistának időnként vannak „kedvencei”, de vannak kárvallottjai is. Természetesen az nevetséges, hogy Tavecchio elnök az olaszok négy világbajnoki címével érvel, hiszen akkor például mi is mondhatnánk, hogy a két vb-ezüstérmünket is számolják be, de tény: Olaszország sohasem volt a rendszer kegyeltje. Még akkor sem vezette a ranglistát, amikor világbajnok lett 2006-ban. Hiszen az egyik szegmens, ami hitelteleníti a sorrendet, éppen az, hogy hiába veszi immár más elbírálás alá a felkészülési meccseket a FIFA, vannak olyan válogatottak, amelyek nem tulajdonítanak jelentőséget az ilyen találkozóknak, és annak tekintik, amik: felkészülési, kísérletezési lehetőségeknek. Sőt, mivel vannak olyan csapatok, amelyek a már valós tét nélküli tétmeccseket is annak tartják, ezeket a torzításokat sem tudja kiküszöbölni a rendszer. Az „előkelőbb” kalapba kerüléshez ugyanis nemcsak a vb-ken és Eb-ken kell jó szerepelni, „marketinggyőzelmeket” is kell aratni a felkészülési találkozókon. Azt kell mondanunk, ennél még az is jobb lenne, ha szakértői bizottság jelölné ki a kalapbeosztást, hiszen még egy mezei futballrajongó is meg tudja állapítani, a spanyoloknak és az olaszoknak is ott a helyük a kilenc legjobb európai válogatott között, miközben a legtökéletesebbre fejlesztett matematikai algoritmus sem képes erre. A világranglista túlságosan matematikai alapú ahhoz, hogy a futballpálya valóságát értelmezni lehessen általa. Ha észszerűen nézzük, sem a múlt, sem a jelen, sem semmi más nem indokolhatta, hogy Románia és Wales (még a tavalyi Eb, vagyis a bravúros walesi szereplés előtt készült a beosztás) az első kalapba kerüljön, míg Olaszország és Franciaország a másodikba.

Az üzleti érdekeket és a szakmaiatlanságot azonban csak ideig-óráig lehet lenyomni a szurkolók torkán. Egy ki-ki párharcban már bármi lehet, és ha a pótselejtezőn véletlenül elvérezne Olaszország vagy Spanyolország, plusz esetleg a dél-amerikai zónában jelenleg pengeélen táncoló Argentína is, az már üzletileg is olyan fájdalmas öngól lenne, amelyet a FIFA menedzsmentje is megérezne.

Többen talán vehetnék is a kalapjukat.