Határozott egyéniségek – Bobory Balázs publicisztikája

Elképesztő, mennyire megváltozott az elmúlt években az edzők szerepe. Egyrészt a mai futballisták olyan „üzemekből” kerülnek ki, ahol már szinte nincs körülöttük természetes közeg, mindent steril, szabályszerű, tervezett, profi és persze monoton is. Éppen ezért gyakran tűnik el a szenvedély, a jéghideg tudatosságon és az addig gépiesen megszerzett tudáson múlik sok minden, amihez egy-egy tréner akkor tud hozzátenni, ha a személyisége alkalmas arra, hogy megszólítsa ezt a generációt, képes legyen egyfajta lelki többletet a játékosaiba plántálni, ha érzelmeket tud kicsikarni a dolgát szinte hibátlanul, de gyakran szenvtelenül végző labdarúgóban.

Amikor még én futballoztam, egészen más idők jártak. Csank János például egy öttagú szakmai stábbal megoldotta a feladatokat, mégpedig úgy, hogy egy szem pályaedzője mellett kapusedző, a masszőr és a orvos segítette a munkáját. Manapság szinte már ott tartunk, hogy lényegében egy csapatrésznek van ennyi felügyelője, ami nyilván azért jó, mert a legapróbb részletek felett is nehéz hanyagul átsiklani, mégis a vezetőedző vállán másfajta a teher, most leginkább az az elsődleges teendője, hogy kiválassza a megfelelő munkatársakat, egyeztesse velük, vázolja fel nekik a követendő feladatokat, elképzeléseket, a teendőket összehangolja, majd a kollégái és a műszerek által összegzett tapasztalatok alapján megtalálja a megfelelő összeállítást, taktikát és próbáljon mentálisan is hatni együttesére.

Utóbbi egészen bizonyosan nehéz kérdés, hiszen a labdarúgók többségének a lelkülete is megváltozott. Ha saját, kérészéletű profi pályafutásomra gondolok, akkor mindenképpen hálás lehetek a sorsnak, hogy rövid ideig Verebes Józseffel, aztán Csankkal is együtt dolgozhattam. A Mágus egészen elképesztő motivátor volt, egy-egy taktikai értekezleten az ember tátott szájjal figyelt, szó sem lehetett arról, hogy bárkinek lankadt volna a figyelme. Az „Öreget” nemegyszer annyira elvitte a hév és saját mondandója, hogy folyamatosan gyújtotta a cigarettákat magyarázás közben, de egyiknek sem ért a végére, mert amikor a táblára rajzolt, akkor az aktuális szálat segítője, Csucsánszky Zoli kezébe nyomta, aki néha két füstölgő bűzrúddal a kezében csöndben figyelte, ahogy Verebes rágyújt a harmadikra. Megszakítani azonban nem lehetett a beszédét, hiszen annyira dinamikusnak, hitelesnek tetszett, hogy a végén szinte mindenki elhitte az öltözőben, hogy válogatott szintű futballista.

Csank egészen más típus, az első edző az életemben, aki tréningek előtt a foci egyszerű mivoltában megmutatta a mélységeket, a hátteret. Fontos volt neki a játékos viselkedése, meccsnapi öltözete, a hozzáállása, és sikerült megvilágítania, miért érdemes igazán dolgozni, mi lehet az eredménye, ha valaki sohasem alibizik és mindent a sikernek rendel alá. Nála iszonyatosan sokat kellett melózni, de ezért senki sem nyafogott, még akkor sem, amikor a régi Sóstói Stadion betonkaréjában a rekortánpályán 37 fokban melegítőben kellett teljesíteni a piramisfutást – nem is egyszer... Csank János sohasem kamuzott, nem nézte hülyének a futballistáit, egyenes volt és kemény, ellenben a tipikus bajusz alatti mosolyával éreztette játékospártiságát. Az elveiből viszont nem adott alább, Vancsa Miklósnak például azért kellett távoznia a Videotonból, mert a becserélése, majd ugyanazon a meccsen a lecserélése után mondott egy cifrát a mesterre, akkoriban pedig hiába voltál te a csapatkapitány, a hangadó az öltözőben, a tekintélyelvű hierarchia felépítése csak akkor maradhatott ép, ha egyetlen kihágás sem maradt megtorlatlanul. Azonban Csanknak sikerült betörni, szót értenie olyan öntörvényű játékosokkal is, mint amilyen például a zseniális tehetséggel megáldott Zombori Zalán volt, aki bizonyosan megerősítene, hogy legjobb formáját éppen a korábbi szövetségi kapitány tudta kihozni belőle.

Vannak kétségeim, hogy manapság Verebes vagy Csank tudna-e annyira sikeres lenni, mint amilyen abban az időben volt, amikor az érzelmek sokkal inkább uralták a játékot. A magyar válogatott például szerencsés helyzetben van, mert Marco Rossi személyében olyan főnök áll a parancsnoki a hídon, aki taktikailag tökéletesen felkészült, általában kiválóan reagál különböző szituációkra mérkőzés közben, ragaszkodik az elveihez, tudja milyen típusú futballistákkal lehet sikeres. Másrészt olaszként tökéletesen átérzi a magyar futball és futballista minden problémáját, vívódását, ismeri a lelki gátakat, a kishitűséget, amely évtizedek óta nyomasztja labdarúgásunkat. Kívülről úgy tetszik, hogy hitelességgel, a magyar emberektől ellesett attitűdjének, valamint saját elképzeléseinek köszönhetően a válogatott képes a teljesítőképessége határához érni sőt még túl is lépni azt. A kulcs itt is az, hogy a labdarúgók elhiszik, amit az olasz mester mond, tudják, mit miért kell gyakorolniuk az edzéseken, a mérkőzésen pedig megalkuvás nélkül harcolni.

A mostani Európa-bajnokság elődöntős válogatottjainak szövetségi kapitányai egyénenként nyilván sok mindenben különböznek egymástól, de közülük legalább három ugyanazzal a kihívással néz szembe.. A spanyoloknál Luis Enriquére hárult az a hálátlan feladat, hogy a 2010-es évek fordulóján tündöklő generációt lassan végérvényesen lecserélje, és az utolsó mohikánok helyére is megtalálja az ifjakat. A helyzet nem más az angoloknál és az olaszoknál sem, a különbség mindössze annyi, hogy Gareth Southgate-et és Roberto Mancinit egyáltalán nem nyomják az előző esztendők eredményes szereplései, sőt, mindketten olyan magasságokba emelték csapatukat, amilyenre régen nem volt példa. Látjuk azt, is, hogy az angol és az olasz válogatottban megjelentek új arcok, akik nem feltétlenül világsztárok (még), de motiváltságukkal, céltudatosságukkal, a csapatba vetett hittel simán elhomályosították az előzetesen magasabb polcra helyezett csillagokat. A dánok története pedig egészen más, Kasper Hjulmand kapitány egyrészt iszonyatosan nehéz helyzetbe került, amikor Christian Eriksen összeesett a pályán és lelket kellett öntenie fiaiba, a legnehezebb órák után ez sikerült neki.

A mai edzők egyik legnehezebb feladata, hogy miként tartsák kordában a labdarúgók egóját, hogy tudják a csapatérdekek szolgálatába állítani, és ehhez bizony elképesztő pedagógiai érzék, türelem és – még egyszer hangsúlyozom –, hitelesség szükséges. Az állományukat tekintve bombaerős franciák állítólag végig balhézták az Európa-bajnokságot, a mentális gyengeségük a Svájc elleni nyolcaddöntő utolsó perceiben tetőzött. A németeknél talán Joachim Löw és a kerettagok közötti bizalom veszett el, ne feledjük, hogy a 2014-es világbajnok kapitány évekig jegelte Thomas Müllert és Mats Hummelst, aztán az Eb-re előkapta őket, miután nem volt világmegváltó a fiatalok teljesítménye, de végül a kapkodás kihatással lett a Nationalelf teljesítményére. S ha már a csoportellenfeleink szóba kerültek, Portugália sem maradhat ki, Fernando Santosnak nem sikerült jól kezelnie, hogy az öt évvel ezelőttihez képest megsokszorozódott a minőségi csatárok száma, ennek ellenére képtelen volt hatékony támadójátékot felépíteni.

Úgy tetszik tehát, hogy azok az edzők lehetnek ebben a furcsa világban sikeresek, akik képesek az egyént a csapat szolgálatába állítani, és nem fordítva. Ezzel együtt a válogatottaknál is az látszik, hogy a legsikeresebbek jelenleg azok a csapatok, amelyekben a játékosok valóban átérzik, hogy az országért, a nemzetért futballoznak, ezért képesek más tulajdonságaikat is megcsillantani, mint amilyeneket a klubmérkőzések során látunk tőlük. A szakvezetőknek bizonyos tekintetben könnyebb, egyébként sokkal nehezebb a feladatuk, egy azonban nem változott: csak a határozott egyéniségek állnak meg a játékosok előtt az öltözőben.
Elképesztő, mennyire megváltozott az elmúlt években az edzők szerepe. Egyrészt a mai futballisták olyan „üzemekből” kerülnek ki, ahol már szinte nincs körülöttük természetes közeg, mindent steril, szabályszerű, tervezett, profi és persze monoton is. Éppen ezért gyakran tűnik el a szenvedély, a jéghideg tudatosságon és az addig gépiesen megszerzett tudáson múlik sok minden, amihez egy-egy tréner akkor tud hozzátenni, ha a személyisége alkalmas arra, hogy megszólítsa ezt a generációt, képes legyen egyfajta lelki többletet a játékosaiba plántálni, ha érzelmeket tud kicsikarni a dolgát szinte hibátlanul, de gyakran szenvtelenül végző labdarúgóban.

Amikor még én futballoztam, egészen más idők jártak. Csank János például egy öttagú szakmai stábbal megoldotta a feladatokat, mégpedig úgy, hogy egy szem pályaedzője mellett kapusedző, a masszőr és a orvos segítette a munkáját. Manapság szinte már ott tartunk, hogy lényegében egy csapatrésznek van ennyi felügyelője, ami nyilván azért jó, mert a legapróbb részletek felett is nehéz hanyagul átsiklani, mégis a vezetőedző vállán másfajta a teher, most leginkább az az elsődleges teendője, hogy kiválassza a megfelelő munkatársakat, egyeztesse velük, vázolja fel nekik a követendő feladatokat, elképzeléseket, a teendőket összehangolja, majd a kollégái és a műszerek által összegzett tapasztalatok alapján megtalálja a megfelelő összeállítást, taktikát és próbáljon mentálisan is hatni együttesére.

Utóbbi egészen bizonyosan nehéz kérdés, hiszen a labdarúgók többségének a lelkülete is megváltozott. Ha saját, kérészéletű profi pályafutásomra gondolok, akkor mindenképpen hálás lehetek a sorsnak, hogy rövid ideig Verebes Józseffel, aztán Csankkal is együtt dolgozhattam. A Mágus egészen elképesztő motivátor volt, egy-egy taktikai értekezleten az ember tátott szájjal figyelt, szó sem lehetett arról, hogy bárkinek lankadt volna a figyelme. Az „Öreget” nemegyszer annyira elvitte a hév és saját mondandója, hogy folyamatosan gyújtotta a cigarettákat magyarázás közben, de egyiknek sem ért a végére, mert amikor a táblára rajzolt, akkor az aktuális szálat segítője, Csucsánszky Zoli kezébe nyomta, aki néha két füstölgő bűzrúddal a kezében csöndben figyelte, ahogy Verebes rágyújt a harmadikra. Megszakítani azonban nem lehetett a beszédét, hiszen annyira dinamikusnak, hitelesnek tetszett, hogy a végén szinte mindenki elhitte az öltözőben, hogy válogatott szintű futballista.

Csank egészen más típus, az első edző az életemben, aki tréningek előtt a foci egyszerű mivoltában megmutatta a mélységeket, a hátteret. Fontos volt neki a játékos viselkedése, meccsnapi öltözete, a hozzáállása, és sikerült megvilágítania, miért érdemes igazán dolgozni, mi lehet az eredménye, ha valaki sohasem alibizik és mindent a sikernek rendel alá. Nála iszonyatosan sokat kellett melózni, de ezért senki sem nyafogott, még akkor sem, amikor a régi Sóstói Stadion betonkaréjában a rekortánpályán 37 fokban melegítőben kellett teljesíteni a piramisfutást – nem is egyszer... Csank János sohasem kamuzott, nem nézte hülyének a futballistáit, egyenes volt és kemény, ellenben a tipikus bajusz alatti mosolyával éreztette játékospártiságát. Az elveiből viszont nem adott alább, Vancsa Miklósnak például azért kellett távoznia a Videotonból, mert a becserélése, majd ugyanazon a meccsen a lecserélése után mondott egy cifrát a mesterre, akkoriban pedig hiába voltál te a csapatkapitány, a hangadó az öltözőben, a tekintélyelvű hierarchia felépítése csak akkor maradhatott ép, ha egyetlen kihágás sem maradt megtorlatlanul. Azonban Csanknak sikerült betörni, szót értenie olyan öntörvényű játékosokkal is, mint amilyen például a zseniális tehetséggel megáldott Zombori Zalán volt, aki bizonyosan megerősítene, hogy legjobb formáját éppen a korábbi szövetségi kapitány tudta kihozni belőle.

Vannak kétségeim, hogy manapság Verebes vagy Csank tudna-e annyira sikeres lenni, mint amilyen abban az időben volt, amikor az érzelmek sokkal inkább uralták a játékot. A magyar válogatott például szerencsés helyzetben van, mert Marco Rossi személyében olyan főnök áll a parancsnoki a hídon, aki taktikailag tökéletesen felkészült, általában kiválóan reagál különböző szituációkra mérkőzés közben, ragaszkodik az elveihez, tudja milyen típusú futballistákkal lehet sikeres. Másrészt olaszként tökéletesen átérzi a magyar futball és futballista minden problémáját, vívódását, ismeri a lelki gátakat, a kishitűséget, amely évtizedek óta nyomasztja labdarúgásunkat. Kívülről úgy tetszik, hogy hitelességgel, a magyar emberektől ellesett attitűdjének, valamint saját elképzeléseinek köszönhetően a válogatott képes a teljesítőképessége határához érni sőt még túl is lépni azt. A kulcs itt is az, hogy a labdarúgók elhiszik, amit az olasz mester mond, tudják, mit miért kell gyakorolniuk az edzéseken, a mérkőzésen pedig megalkuvás nélkül harcolni.

A mostani Európa-bajnokság elődöntős válogatottjainak szövetségi kapitányai egyénenként nyilván sok mindenben különböznek egymástól, de közülük legalább három ugyanazzal a kihívással néz szembe.. A spanyoloknál Luis Enriquére hárult az a hálátlan feladat, hogy a 2010-es évek fordulóján tündöklő generációt lassan végérvényesen lecserélje, és az utolsó mohikánok helyére is megtalálja az ifjakat. A helyzet nem más az angoloknál és az olaszoknál sem, a különbség mindössze annyi, hogy Gareth Southgate-et és Roberto Mancinit egyáltalán nem nyomják az előző esztendők eredményes szereplései, sőt, mindketten olyan magasságokba emelték csapatukat, amilyenre régen nem volt példa. Látjuk azt, is, hogy az angol és az olasz válogatottban megjelentek új arcok, akik nem feltétlenül világsztárok (még), de motiváltságukkal, céltudatosságukkal, a csapatba vetett hittel simán elhomályosították az előzetesen magasabb polcra helyezett csillagokat. A dánok története pedig egészen más, Kasper Hjulmand kapitány egyrészt iszonyatosan nehéz helyzetbe került, amikor Christian Eriksen összeesett a pályán és lelket kellett öntenie fiaiba, a legnehezebb órák után ez sikerült neki.

A mai edzők egyik legnehezebb feladata, hogy miként tartsák kordában a labdarúgók egóját, hogy tudják a csapatérdekek szolgálatába állítani, és ehhez bizony elképesztő pedagógiai érzék, türelem és – még egyszer hangsúlyozom –, hitelesség szükséges. Az állományukat tekintve bombaerős franciák állítólag végig balhézták az Európa-bajnokságot, a mentális gyengeségük a Svájc elleni nyolcaddöntő utolsó perceiben tetőzött. A németeknél talán Joachim Löw és a kerettagok közötti bizalom veszett el, ne feledjük, hogy a 2014-es világbajnok kapitány évekig jegelte Thomas Müllert és Mats Hummelst, aztán az Eb-re előkapta őket, miután nem volt világmegváltó a fiatalok teljesítménye, de végül a kapkodás kihatással lett a Nationalelf teljesítményére. S ha már a csoportellenfeleink szóba kerültek, Portugália sem maradhat ki, Fernando Santosnak nem sikerült jól kezelnie, hogy az öt évvel ezelőttihez képest megsokszorozódott a minőségi csatárok száma, ennek ellenére képtelen volt hatékony támadójátékot felépíteni.

Úgy tetszik tehát, hogy azok az edzők lehetnek ebben a furcsa világban sikeresek, akik képesek az egyént a csapat szolgálatába állítani, és nem fordítva. Ezzel együtt a válogatottaknál is az látszik, hogy a legsikeresebbek jelenleg azok a csapatok, amelyekben a játékosok valóban átérzik, hogy az országért, a nemzetért futballoznak, ezért képesek más tulajdonságaikat is megcsillantani, mint amilyeneket a klubmérkőzések során látunk tőlük. A szakvezetőknek bizonyos tekintetben könnyebb, egyébként sokkal nehezebb a feladatuk, egy azonban nem változott: csak a határozott egyéniségek állnak meg a játékosok előtt az öltözőben.