Huhogások – Csinta Samu publicisztikája

Fogalmam sincs, mi járhatott azoknak a szurkolóknak a fejében, akik a Szófiában rendezett Bulgária–Anglia futball Európa-bajnoki selejtezőn végig fütyültek, valahányszor a vendégek színes bőrű játékosaihoz került a labda. Mi tagadás, egészen kivételes kitartásról és következetességről adtak tanúbizonyságot, hiszen a labda sokat vándorolt a piros mezesek lábán, akik közül Rashford vagy Sterling gólokkal is „provokálta” a hazai tábort.

Cseppet sem magyarázatnak szánva teszem hozzá, hogy a sportban – különösen a futballban – egyáltalán nem ritka jelenségről van szó. Eredendő célja az ellenfél focistáinak megzavarása, elbizonytalanítása, józan elmeállapotából való olyan mértékű kibillentése, hogy aztán jobb lábbal a balt rúgja el, ne pedig a labdát. Akinek még nem huhogtak, vagy nem tettek megjegyzést a bőrszínére, származására, netán az identitását eredendően meghatározó nemzet, népcsoport valós vagy címkeként ráragasztott tulajdonságaira, aligha képes megfelelő empátiával kezelni a helyzetet. És itt nem a lusta, hazug vagy önpusztító típusú, meglehetősen globális érvényű bélyegekre utalok, hiszen az emberi gyarlóság szinte bárkiből előhozhat hasonló megnyilvánulásokat más vagy akár önmaga ellen.

De kezdjük az alapvetések szintjéről. A szakirodalom szerint a rasszizmus olyan gondolkodásmódot jelent, amely kiemeli az emberek külső vagy belső tulajdonságait, ezekhez morális, társadalmi vagy politikai különbségeket rendel hozzá, az ilyen ismérvek alapján létrehozott csoportok között – feltételezett tulajdonságaik vagy értékeik alapján – egyfajta hierarchiát állít fel. Van némi bikkfanyelvűség a meghatározásban, összességében azonban közérthető képet fest egy történelmileg mélyen gyökerező attitűdről. A rassz szó ugyanis eredendően egészen ártalmatlanul – a francia race kifejezésből magyarítva – emberfajtát jelent. A nyugat-európai gondolkodásmód találta fel, eszközként az Európán kívüli népek gyarmati leigázásának morálisan akceptálható, „természetes” folyamatként való elfogadtatásához. Röpke száz esztendő alatt célba is ért az elképzelés, a huszadik század elejére uralkodó nézetté vált Európa-szerte, illetve az európai bevándorlók által uralt „fehértelepes” társadalmakban. Rasszokról vagy emberi „fajokról” beszélni ma már nemcsak elavult, hanem pontatlan is, mindenekelőtt a rasszizmus által megcélzott csoportok fizikai-lelki jólétét súlyosan károsító szóhasználat. És nemcsak azért, mert immár tudományosan bizonyított tény, hogy az emberiség valamennyi csoportja a ma Afrikaként ismert földrészről származik.

Mi tagadás, a versenysport krémjének egyre jelentősebb része is: tagjai nemcsak az egykori gyarmattartó országokban vannak jelen alanyi jogon, hanem a fél évszázadon át a különböző falak és vasfüggönyök „védelmezésében” saját érintetlenségüket eredményesen megőrző kelet-európai országokban is. Bulgáriától Azerbajdzsánig immár a másodosztályú klubok többsége is foglalkoztat színes bőrű futballistát, mindenkinek megvan a maga feketéje. Megítélésüket természetesen elsősorban a pályán nyújtott teljesítményük határozza meg, de ha a gólok mellett emberként is szerethetőnek bizonyulnak, a Jóisten sem menti meg őket a Józsi becenévtől, az albérleti szomszédok fojtogató szeretetétől, a nyugdíjas nénik epét-májat próbálóan zsíros töltött káposztájától. De ha egyszer ellenfélként sodorja vissza őket a futballistasors, jó eséllyel számíthatnak rá, hogy rasszista felhangú cikizések közepette kell majd szolgálniuk aktuális kenyéradójukat.

És ez csak a faji, nemzetiségi alapú megkülönböztetés és kirekesztés egyik formája. Mert ilyenek vagyunk mi, emberek. Látens rasszisták. Hogy miként lettünk ilyenek, annak feltárásán géntudósoktól történészekig és szociológusokig egész szakember-ármádia dolgozhatna szakmányban.

Az sem kétséges, hogy tenni kell ellene. A huhogás, az idegengyűlölő rigmusok, a fizikai és lelki atrocitások ellen egyaránt. A szövetségek, csapatok nemzetközi rendezvényekről való tartós száműzése hatékony eszköznek tetszik, csakhogy van itt egy bökkenő. Ha következetesen alkalmazzák, akkor Olaszországtól Kamcsatkáig kiürülnek a stadionok, a szurkolói rigmusokat gyakorló kóruspróbákon ugyanis minimum leordítják annak a fejét, aki kizárólag píszí, minden szempontból cizellált csatadalok mellett kardoskodik. Vagy egyszerűen elhajtják, némi rasszista felhangú útravaló kíséretében.

A hogyan és miként, illetve a honnantól kezdve meddig terjedően kérdések képezik a probléma lényegét. A bulgáriai botrány – a mérkőzést kétszer is félbeszakította a játékvezető a rasszista megnyilvánulások miatt – következményei máris túlmutatnak az eddigi, a kettős mércét napi rendszerességgel alkalmazó, az isteni kegyet azonosíthatatlan szempontok szerint alkalmazó gyakorlaton. A mérkőzés másnapján a bolgár kormány lemondásra szólította fel az ország labdarúgó-szövetségének elnökét, az egykori 102-szeres válogatott kapust, Boriszlav Mihajlovot, aki délutánra távozott is a posztjáról. Rasszizmus elleni hadjáratot hirdetett az UEFA elnöke, Aleksander Ceferin is, a mérkőzésről szóló ellenőri jelentés és a játékvezetői jegyzőkönyv megfelelő alaposságú értékeléséig egyelőre csak a szlogenek szintjén. Az európai szövetség diszkriminációellenes partnere, a Labdarúgás a rasszizmus ellen Európában (FARE) nevű hálózat ismert képviselői viszont máris tudni vélik, hogy a Szófiában történtek miatt az UEFA kizárhatja Bulgáriát a sorozatból. Példát statuálandó, természetesen. Talán meg is teszi, a bolgár futball érdekérvényesítő képessége, illetve a balkáni ország piaca nem tűnik olyan léptékűnek, hogy ellent tudjon állni egy ilyen nyomásnak.

De mit kezdenek akkor például a török helyzettel, a kurdok elleni hadjárattal? Ott ugyanis nemcsak a pszichére hatnak, hanem vér folyik, emberek halnak meg, életek forognak veszélyben, a török válogatott pedig a pályára is magával vitte vezetőivel, hadseregével való szolidaritásának üzenetét. A török piac, a sport- és egyéb diplomáciai befolyás, az ország geopolitikai súlya viszont egészen máshová pozicionálja a kisebb kontinensnyi országot, mint Bulgáriát, Magyarországot vagy Romániát, amelynek lelátóit időnként kiüríti az UEFA rendcsinálási késztetése.

A helyzet közben lassan hangulatkeltési, hogy ne mondjam, zsarolási eszközzé válik. A román–norvég Eb-selejtező mérkőzésen, hasonlóan a magyar–azeri meccshez, gyereksereg töltötte meg a lelátókat, s élte meg eddigi élete talán legnagyobb élményét. A kölykök a találkozó előtt és a szünetben bizony rohangáltak a stadion kerengőin, a román szövetség tea-ropi-sütemény ingyentraktája is ösztönzően hatott a korra amúgy is jellemző fokozott mozgásigényre. De hogy ebből norvég szurkolói panasz származzon, arra sohasem gondoltam volna. Márpedig az jött vissza, hogy a meglett korú norvég embereket gyerekbandák űzték-zaklatták a román fővárosban. Miközben a srácokat szervezetten, buszokkal szállították az ország különböző városaiból, a stadion közvetlen közelében szálltak le, felügyelet alatt vonultak be az arénába. Mindezt szemtanúként állíthatom. De Lars Lagerbäck, a norvégok svéd kapitánya sem maradt ki a sorból, amikor előzetesen aggodalmának adott okot a lelátók akár gyerekekkel való benépesítése miatt, mondván, semmi értelmük a hasonló, kicselezhető büntetőintézkedéseknek.

A majdnem mindent eldöntő novemberi román–svéd előtti hangulatkeltést máris megkezdték a svédek, bár az ő aggodalmuknak már van némi alapja. Akkorra ugyanis visszatér a stadionba az idegengyűlölő repertoárt alaposan ismerő, azt bárhol előadni kész kemény mag. Ha a helyzet fokozódik, elképzelhető, hogy hosszú időre utolsó alkalommal.