Árnyékban, csendben – N. Pál József publicisztikája

Nem vagyok a Formula–1 rajongója, még csak jó ismerője sem. A verseny majd’ hetvenéves históriájáról – kik a fontosabb nevek, ki mikor, hányszor győzött stb. – tudok ezt-azt persze, ám sosem „vonzott be” az egész, alig akadt futam – néhány mogyoródi és a televízióban nálunk először látott 1976-os zeltwegi kivételével –, amit a starttól a zászlólengetésig elszántan végignéztem. Szurkolni meg főleg nem szurkoltam soha senkinek – legföljebb Nigel Mansellnek szorítottam, hogy legyen már világbajnok végre-valahára! –, tán, ha lett volna nagy sikerre is esélyes magyar versenyző a mezőnyben valamikor, másképp alakul e „cirkuszhoz” való viszonyom.

Igaz, az autó mint „olyan” sem érdekel, nem vágytam rá, nincs jogosítványom, relatív érdektelenségemnek ez is oka lehet. Valószínű, e sportot nem tudtam az „emberek” versengésének tekinteni igazán, lehet, még a „konstruktőrösdi” is zavart valamennyire. Jó – szoktam nálam érdeklődőbb ismerőseimnek mondani –, nyert „x” vagy „y”, biztos nagy sportolók, de cseréljenek autót, s lássuk, mire mennek akkor! Szóval – nem tudom másképp mondani –, kívülről szemlélve a történetet „arctalan” maradt kissé az egész nekem.

Nagy oka kell legyen tehát, hogy mégis e versennyel kapcsolatos morfondírozásra vetemedek. Ayrton Senna halála napjára, 1994. május 1. délutánjára, estéjére nagyon emlékszem ugyanis. A futamra csak hébe-hóba szándékoztam rápillantani, még az osztrák Ratzenberger előző napi – az időmérőn bekövetkezett – tragédiájáról sem értesültem alighanem, de láttam Senna összetört autóját, a mentőhelikoptert, aztán – mert a show-nak folytatódnia kell! – a győzelmi dobogón tétován ácsorgó még ifjú Schumachert, hogy nem volt pezsgőlocsolás, s valami fojtott, várakozó bizonytalanság fogott el engem is.

Ranga Lászlót, a korán elment ralis klasszist hallottam beszélni később, úgy öt-hat óra magasában. A versenyzőket fenyegető veszélyről, a biztonság hiányáról szólt talán, s egy mondata – lehet, nem pontosan, de – élesen él bennem. Meghalt Ratzenberger, Senna meg vízágyban(?) fekszik, ilyesmit mondott tűnődve, aztán a brazil pilóta halálának híre is jött hamarost. Bevégeztetett, egy háromszoros világbajnok, a sportág szinte közmegegyzésszerűen zseninek tartott versenyzője halt meg harmincnégy évesen, midőn e sorozat tizenkét esztendeje nem követelt áldozatot abban az időben már. Most meg kettőt két nap alatt, s a harmadik – Rubens Barrichello, Senna ifjú pártfogoltja – is a kegyelemnek köszönhetően maradt életben csupán.

Egy interjú jutott eszembe akkor. Nem tudom, fellelhető-e valahol. Senna beszélt egy mogyoródi verseny szünetében, a kilencvenes évek elején talán. Overallban ült, egy kehelyből kanalazott a beszélgetés közben valamit (fagylaltot?), s azt is kimondta, tán belehal, de a versenyzés adta életérzés nélkül létezni ő képtelen. Nem emlékszem a szavaira pontosan, ám hogy a meghalok vagy a belehalok szó elhangzott, arra esküdni mernék.

Most meg – az írásra készülve – Az utolsó napok című dokumentumfilmet nézem, másodjára már. Senna beszél az elején itt is, egy medence mellett. A veszélyről megint, arról, hogy apró porszem vagyunk, s hogy az autóversenyzés az élete, amiről nem tud lemondani.

Bevallom, a nyerés akarásának megszállott sulykolása sosem volt kedvemre, a „nem tudja elviselni a vereséget” (mert tudni kell bizony!) kitételt sem hallom szívesen, a „gyilkos ösztön” egyre gyakoribb emlegetését meg egyenesen megvetem, akárki mondja (legutóbb az Újpest futballcsapatának szerb vezetőedzőjétől olvastam talán). Nekem a Balczó András-féle hozzáállás a mérce visszavonhatatlanul, noha az akarást, a megszállottságot éppen vele kapcsolatban szajkózták számosan – nagyon félreértve a lényeget! Mert olyan nincs, hogy „akarok akarni”, mondja Balczó, az Istentől való „kedv”, mint ajándék kell az egészhez a hite szerint – a „mindent beleadó” felkészülésnek is ez a föltétele! –, s a győzelem az így elért „kegyelmi állapot” következménye lesz. Vagy nem lesz az így sem, de elszánt dühvel és haraggal akarni a nyerést nem lehet, nem érdemes.

Azért hoztam elő ezt, mert Ayrton Senna istenhite a nevezett filmben is súllyal szóba kerül. „Úgy éreztem, hogy ő velem van, én pedig ővele” – mondja élete intim pillanatáról, s hiszem, ha hite valóban mélyen megélt hit – s nem afféle „szokáskereszténység” – volt, akkor a nyerés föladhatatlan hajszolása, akarása számomra értelmezésért kiált. Mert ama „ha meghalok, hát meghalok” – akár istenkísértő felelőtlenségként is felfogható – hozzáállásnak csak ebben az összefüggésben lehet valósága valamiképp. Lehet, arra utalt a maga módján, hogy létét olyan hívásként éli meg, amely az évekkel behatárolható földi életnél is fontosabb? „Elhívásként”, ami nem ereszti, s aminek szóval megnevezhetetlen valóságát csak a küzdelem önpusztításra esélyes feszültségében volt képes megélni ő, s épp ezért nem létezhetett nélküle? Mert ha így volt, a győzelem mámora – és csak az, versenyről versenyre! – e felsőbb szándék beteljesülését jelentette neki, az Istentől való megérintettség újra meg újra átélni vágyott pillanatát.

Nézzék meg a film egy részletét, ami meghökkentő, felemelő és hátborzongató egy időben. Először nyer futamot Interlagosban, szülővárosa mellett, ahol görccsel a bal kezében, nagy fájdalmakkal ér célba, s a mámor és a kín szorításában hosszú-hosszú másodpercekig ordít, örvend, nyüszít, ujjong, de mintha imádkozna s hálát harsogna is egyben! Van valami torz a jelenetben, de van valami elementárisan emberarcú is ugyanakkor. Lehet, ezeket a pillanatokat kell (kellene) megérteni, hogy e sportág emberi arcot öltsön végre a számomra is?

Mondják, Senna – Alain Prosttal, a nagy vetélytárssal ellentétben – mindig nyerni akart (Prostnak az összetett végeredmény volt a fontos, s becsülte a helyezésért kapott pontokat is), s ezért volt gátlástalan a versenyen, se maga se társai épsége nem érdekelte, ám ha baj lett, elsőül rohant segíteni. Így volt azon a végzetes hétvégén Imolában is, ahol a honfitárs Barrichello balesete és Ratzenberger halála az emlékezők szerint nagyon megfogta őt. Egy osztrák zászlót tett autójába, hogy elhunyt társára emlékezzen a célban vele, aztán történt, ami történt még a verseny elején, s a piros-fehér-piros lobogó véresen került elő. Elment valaki, aki műfajában tökélyre törekedett, arra tehát, ami egyedül Istené lehet itt a létben! Búcsúja ezért – így mondták akkor! – csak egy „félisten” sírba szállása lehetett, hárommillió ember kísérte Sao Paulóban, ám hogy az utolsó hősök egyikét, abban biztosak lehetünk.

Brutális, de mondom: Ayrton Senna a „legjobbkor” halt meg, ahogy Petőfi vagy Ady Endre is. Két világ határán élt, hite és hazája, amikhez torokszorítóan ragaszkodott, a hősi lét lehetőségében tartotta, de a kilencvenes évektől végképp uralkodó, a személyiséget roncsoló sikerparancsot is előlegezte életének külső formája némileg. Hős volt még, de környezete – s nem „érző” honfitársairól van szó! – már sztárként tekintett reá! Felvételeket nézek: díszvendég ilyen-olyan show-ban, ajnározzák, mutatós nők csókolgatják szemérmetlenül, s mintha valami félszeg tétovaság lenne az arcán közben. Ami készülődött, s jött is ekkorra, mintha nem az ő világa lett volna mindenestül. Hiszem, David Beckhammel, Cristiano Ronaldóval vagy – mondjuk – Lewis Hamiltonnal, s másokkal ellentétben Ayrton Sennát nemigen lehetett volna „celebesíteni”!

Tragédiája nemcsak a Formula–1 újragondolásának lett fordulója – egyetlen halállal végződött baleset volt azóta, a francia Jules Bianchié, – de a létünkről, létezésünkről való meditációnak is alkalma lehet – negyedszázad után.

Senna már pihen, árnyékban, csendben. Sírkövén a felirat: „Semmi sem választhat el Isten szeretetétől”, de miről is szól az a sokaknak oly ellenállhatatlanul vonzó motorzümmögés?