A hőskorban szinte évről évre új pilóták után kellett néznie a Ferrarinak

A legtöbb, tragédiával vagy súlyos sérüléssel végződő baleset természetesen akkor történt az F1-ben, illetve az autósport világában, amikor a tervezők és a gyártók csak a kocsik gyorsaságával törődtek, s (még) nem ügyeltek a versenyzők biztonságára. Ez a sötét korszak a világbajnokság hőskorára, azaz az ötvenes-hatvanas évekre esett.



A Wikipedia internetes enciklopédia egyik lajstromáról (Liste tödlich verunglückter Formel-1-Fahrer – A halálos balesetet szenvedő Formula–1-es pilóták listája) például kigyűjthető, hogy 1969 végéig 53, nem elírás, ötvenhárom Formula–1-ben valaha is megfordult sofőr hunyt el versenyzés, edzés vagy tesztelés közben!!! S ebben az 53-ban az Indy500-on szerencsétlenül jártak még nincsenek is benne…

Peter Collins, Mike Hawthorn, Luigi Musso, Maurice Trintignant, Cesare Perdisa, Eugenio Castellotti, Alfonso de Portago, Wolfgang Graf Berghe von Trips. Ekképpen festett a Ferrari – a mai divathoz mérten kissé népesnek mondható, nyolctagú – csapata 1957-ben. Ám az 1961-es esztendő végén közülük már csak Trintignant és Perdisa volt életben.

Castellotti 1957-ben tesztelés közben, az első spanyol vb-pontokat szállító De Portago ugyanabban az évben, de a híres, ezer mérföldes Mille Miglián, Musso (Francia GP) és Collins (Német GP) egyaránt 1958-ban, Von Trips pedig, aki az első német Formula–1-es világbajnok lehetett volna, az 1961-es évad utolsó előtti futamán vesztette életét egy Ferrari volánjánál.

S milyen a sors: az az ember, aki a tragédiák után gyakorlatilag a lelket tartotta Enzo Ferrari alapítóban, s 1958-ban végül elhozta Maranellóba a világbajnoki címet, vagyis Hawthorn, 1959 januárjának egyik borongós napján szörnyethalt egy közúti balesetben.

Ezt követően a kategóriában nem túl sok tapasztalattal rendelkező, amúgy 1958-ban a Ferrari színeiben Le Mans-i 24 órásat nyerő Phil Hillen volt a sor, hogy átvegye a vezérpilóta szerepét a csapatban. Nos, eláruljuk, sikerült neki átvennie.

Mi az, hogy sikerült: egy összetettbeli negyedik és egy ötödik hely után az amerikai 1961-ben a csúcsra is felkapaszkodott – csakhogy közben (azon a bizonyos utolsó előtti, monzai viadalon halálos balesetet szenvedve) meghalt Von Trips is…

A sorscsapásoknak ezzel még korántsem volt vége, mert az 1962-ben a Von Trips, Ginther kettős helyére szerződtetett Lorenzo Bandini, Ricardo Rodríguez duó tagjai sem éltek sokáig. Előbb a történelem addigi legifjabb F1-es pilótája, Rodríguez halt meg az 1962. novemberi Mexikói GP első edzésnapján (Rodríguez bátyja, a szintén Formula–1-es versenyző Pedro 1971-ben hunyt el), majd Bandini szenvedett végzetes balesetet az 1967-es monte-carlói versenyen.

Az olasz a 82. körben az alagút utáni sikánban szalmabálának ütközött, és a kocsija lángba borult. Három percig perzselődött a roncsban, mire kihúzták onnan. Testének 70 százaléka megégett, három nap múlva pedig bele is halt harmadfokú égési sérüléseibe.

Szerencséje volt viszont a szerencsétlenségben a Ferrari osztrák legendájának, Niki Laudának, akit Bandinihez hasonlóan lángok borítottak el 1976-ban a Nürburgringen, a Zöld Pokolnak is nevezett pilótatemetőben, ahol eladdig öten vesztették életüket. Kétszáz liter benzin égett alatta, de 40 másodpercen belül kiszabadították.

Kómába esett, azonban hihetetlen gyorsasággal regenerálódott, és hat hét múlva már ismét ott ült a volán mögött! Két Grand Prix zajlott le nélküle, de a Ferrari senkit sem ültetett a helyére – a Brabhamtől elcsábított Carlos Reutemann is csak Lauda visszatérésekor, az Olasz Nagydíjon került bevetésre.

1977-ben, a világbajnoki címe visszaszerzésének évében ugyanakkor Lauda maga vált meg a pilótaüléstől. Amikor már biztossá vált 1975 utáni második vb-címe, az utolsó előtti, mosporti nagydíj előtt felmondott a Scuderiának, egyszersmind elindított egy új és később nemkülönben legendássá váló ferraris karriert is. Gilles Villeneuve-ét.

A kanadai fiú 1979-ben a világbajnoki második helyig jutott, ám ezzel el is lőtte puskaporát, és a továbbiakban meg sem tudta közelíteni nagy elődje eredményeit. Ráadásul, mint több korábbi maranellói pilótát, őt is utolérte a végzet: halálos kimenetelű balesetet szenvedett az 1982-es Belga GP időmérő edzésén.

Az 1982-es szezont Villeneuve csapattársa, Didier Pironi sem tudta befejezni, aki hatalmasat bukott a Német Nagydíj edzésén, amelynek következtében a lábai súlyosan roncsolódtak (később felépült, aztán 1987-ben életét vesztette egy motorcsónak-versenyen). Hockenheimi ütközéséig a francia állt az élen a pontversenyben, végül azonban Keke Rosberg megelőzte. Az idény utolsó két futamán a Ferrari már a Patrick Tambay, Mario Andretti kettőssel állt rajthoz.

Ami jó hír: az utóbbi 25 évben egyetlen pilóta sem hunyt el Ferrariban – legfeljebb súlyosan megsérült.