Londoni siker, magyar szálak – Deák Zsigmond publicisztikája

Ugyan ki lenne kíváncsi egy nemzetközi futballsorozat döntőjében a Heidenheim és a Holstein Kiel csatájára? Esetleg a szebb napokat látott Parma összecsapására a Leccével? No és egy Sevilla–Espanyolra? Ők is voltak már sokkal feljebb (például az UEFA-kupa 2007-es fináléjában), csakúgy, mint a Reims és a Saint-Étienne. E gondolatkísérlet azért fogalmazódott meg bennem, mert a kontinentális elit ligákhoz tartozó német, olasz, spanyol és francia bajnokság jelenlegi 16. és 17. helyezettjével ellentétben az angol Premier League hasonlóan szerény pozíciójában vergődő klubjai vívták az Európa-liga idei döntőjét szerda este Bilbaóban. Viszont a hagyományuk, korábbi eredményeik, értékük, gazdasági erejük, szurkolói hátterük alapján mégis igazi nagyágyúk: a Manchester United és a Tottenham Hotspur. A Nemzeti Sport beharangozó anyagában szakértő kollégám, Gyenge Balázs külön kiemelte, mennyire nehezen felfogható a hazai gyengélkedés, hiszen az anyagi s az ebből adódó szakmai lehetőség mindkét oldalon adva van: a Football Benchmark elemzőcég adatbázisa alapján a Manchester a negyedik, a Tottenham a kilencedik leggazdagabb klub a világon, előbbié a tizedik, utóbbié a kilencedik legértékesebb játékoskeret.

Mondjuk ez legalább magyarázat arra, hogy az angliai poronddal ellentétben a nemzetközin miért juthattak messze, egészen a második számú európai kupa végküzdelméig. Az egy nemzetbéli házi döntőknek is megvan a maga bája, talán nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy a közösen megélt hosszú évek, évtizedek vélt vagy valós sérelmei, emlékezetes összecsapásai, történetei, kialakult rituáléi miatt sokszor nagyobb presztízscsatát jelentenek, mint egymásnak idegen sztárgárdák találkozásai. A hajdani Bajnokcsapatok Európa-kupája (BEK) és a Kupagyőztesek Európa-kupája (KEK) kiírása alapján ott nem is jöhetett létre ilyesmi, hiszen értelemszerűen csak a különböző országok bajnokai, illetve a kupagyőztesei vetélkedtek egymással. Cserébe az egykori Vásárvárosok Kupájában (VVK) és jogutódjában, az UEFA-kupában megvolt a lehetőség, és nem kevésszer be is jött. A VVK-ban tisztán spanyol döntőt vívott 1962-ben a Valencia és a Barcelona, ’64-ben a Zaragoza és a Valencia, ’66-ban a Barcelona és a Zaragoza, az UEFA-kupában 1972-ben az angol Tottenham és a Wolverhampton, 1980-ban a német Eintracht Frankfurt és a Borussia Mönchengladbach, majd jött az olasz korszak, 1990-ben a Juventus és a Fiorentina, ’91-ben az Internazionale és az AS Roma, ’95-ben a Parma és a Juve, ’98-ban az Inter és a Lazio révén. Hosszabb szünet után 2007-ben az említett spanyol Sevilla és az Espanyol, 2011-ben – immár Európa-ligaként – a portugál Porto és a Braga, 2012-ben a spanyol Atlético Madrid és az Athletic Bilbao, 2019-ben pedig az angol Chelsea és az Arsenal döntötte el egymás között a KEK 1999-es megszűnése után immár második számú kontinentális trófea sorsát.

A folyamatos átszervezések hatására jelenleg mindhárom kupában (Bajnokok Ligája, Európa-liga, Konferencialiga) történhet hasonló, utóbbiban mégsem történt még, persze ami késik, nem múlik. A BL-ben ellenben nyolcszor is, 2000-ben spanyol (Real Madrid–Valencia), 2003-ban olasz (AC Milan–Juventus), 2008-ban angol (Manchester United–Chelsea), 2013-ban német (Bayern München–Borussia Dortmund), 2014-ben és 2016-ban ismét spanyol, sőt madridi (Real–Atlético), 2019-ben, majd 2021-ben megint angol (Liverpool–Tottenham, illetve Chelsea–Manchester City) házi döntő zajlott. Mint ismert, a 2025-ös finálékba egy-egy olasz, francia és spanyol, valamint három angol gárda jutott: Internazionale–Paris Saint-Germain (BL), Manchester United–Tottenham (El), Betis–Chelsea (Kl). Ebből játszották le időben az elsőt, az Európa-ligáét a már ismert patinás szigetországi szereposztásban. Elvégre az MU hússzoros angol bajnok, 13-szoros FA-, hatszoros Ligakupa-győztes, háromszor nyert BEK-et/BL-t, egyszer KEK-et és Európa-ligát, a Tottenham két bajnoki címmel, nyolc FA- és négy Ligakupa-sikerrel, valamint kontinentális szinten egy KEK- és két UEFA-kupa-diadallal dicsekedhetett szerda késő estig.

No de az adatok, számok természetesen legfeljebb a sporthistóriákba valók, nem ezek döntöttek a bilbaói San Mamés Stadion gyepén. Akkor mégis mi? A tudás biztosan nem, hiszen nincs szignifikáns különbség a két csapat között (ha gonoszok akarnánk lenni, úgy fogalmaznánk, idén egyik rosszabb, mint a másik…), ez kiderült most is. Többek szerint ez volt a labdarúgás történetének egyik leggyengébb nemzetközi kupadöntője, amiben van igazság, bár én ezt a „dicsőséget” meghagynám a 2003-as Milan–Juvénak, viszont legalább végig tapintható volt a feszültség, s főképp a két szurkolótábornak köszönhetően remek, felemelő volt a miliő. Szalonközönség, esetleg hiányos, üres lelátók előtt a világ legjobb meccse is hangulattalan tud lenni, ez nem volt az. Stílszerű gól döntött, bal oldali passzolgatás és beadás után Brennan Johnson nem találta el rendesen a labdát, ha eltalálta egyáltalán, így az Luke Shaw karjáról csorgott be a kapuba a kétségbeesetten visszavetődő André Onana mellett. Innentől gyakorlatilag több mint egy félidőn át végig védekezett a Spurs, nem egy buszt, hanem egy egész buszgarázst tolt be a tizenhatosára. A legszebb jelenet mindenképpen Micky van de Ven nevéhez fűződik, a holland bekk a gólvonalról, a felső sarok elől a levegőben úszva spiccelt ki egy fejest elképesztő mentéssel.

Mondhatnánk, a szerencsésebb csapat nyert, ám azt nehezen írhatnánk kizárólag Fortuna számlájára, hogy az idei összesen négy közös mérkőzésük mindegyikén (két bajnokin, a Ligakupában és most is) legyőzte a Tottenham az MU-t. E tény inkább motivációs különbséget sejtet, s bizony az észak-londoniak érzékelhető elhivatottsággal küzdöttek nemcsak az ellenféllel, hanem legalább ennyire egymásért is. S ezzel gyakorlatilag megmentették az idényüket, hiszen a Premier League-beli szégyenteljes 17. helyet legalábbis árnyalja a negyvenegy év szünet után (1984, UEFA-kupa) aratott újabb nemzetközi diadal, s vele a szakmai és anyagi szempontból mindennél kecsegtetőbb BL-indulás a következő idényben. A legutóbbi bármilyen trófea (2008, Ligakupa) megszerzése óta is eltelt már tizenhét esztendő… Valószínűleg ez a hosszú várakozás váltotta ki a játékosok és a drukkerek különleges eufóriáját, s előbbiek közül mindenképpen érdemes kiemelni Szon Hung Mint. No nem mintha ez lett volna élete meccse, sőt, az immár egy évtizede itt játszó remek dél-koreai támadón erősen látszott a sérülése miatti erő- és sebességhiány, ám végre nyert valamit a klubbal, így jogosan jelenthette ki 450 mérkőzéssel a lábában a siker után: „Most már elmondhatom, hogy a klub legendája vagyok…” Ehhez képest néhány társával együtt épp neki nem jutott már az éremből, a szervezés hatalmas blamázsa láthatóan kiakasztotta a díjátadó ünnepségen az UEFA elnökét, Aleksander Ceferint, jobban, mint az érintetteket. Majd megkapják postafordultával.

Semmiképpen se feledkezzünk meg a magyar vonatkozásokról, ha már adódnak. Az egyik a Ferencváros, hiszen október 24-én az Európa-liga reformált alapszakaszában találkozott az angol sztárgárda a magyar bajnokkal, s különösebb megerőltetés nélkül múlta felül a Groupama Arénában 2–1-re. A későbbi végső siker fényében ez a vereség árnyalva lett némileg, s az akkori kezdőből Vicario, Pedro Porro, Romero, Sarr és Bissouma maradt a döntőre is, a mindkét meccsen eredményes Johnson hét hónapja csere volt, csakúgy, mint a most végig pályán lévő Solanke, az ifjú Gray pedig mindkét alkalommal váltott valakit. Ráadásként a Fradi elmondhatja magáról, hogy a tavalyi Kl- és az idei El-sorozatban is találkozott a későbbi győztessel (Olympiakosz, Tottenham). A másik magyar vonatkozás Ange Postecoglou. A magától nem adódó magyarázat az, hogy a londoniak görög születésű ausztrál menedzsere még játékosként 1989 és 1991 között Puskás Ferenc keze alatt dolgozott a South Melbourne-nél. S nemcsak dolgozott, hanem mesterének tekinti talán leghíresebb honfitársunkat, erről a nemrég Budapesten is bemutatott Ange és a Főnök – Puskás Ausztráliában című remek dokumentumfilmben is megható módon vallott, csakúgy, mint most, közvetlenül az El-finálé előtt: „Bárcsak itt lehetne, és láthatná az egyik »fiát«, amint irányít egy nagy európai kupadöntőben… Nagyszerű ember volt, kiváltságosnak érzem magam, hogy ennyi időt tölthettem vele.”

Bár szurkolóként nem húztam se ide, se oda a két angol gigász között, bevallom, a szívemben valahol mélyen, legbelül ezért szorítottam inkább a Tottenhamért.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!