Szatmári András mindent el akar engedni (Fotó: Nemzeti Sport)

– Ezek szerint túlélte a ramsaui magaslati edzőtábort?
– Túl, igen, bár néha azt éreztem, menten meghalok – felelte Szatmári András (MTK), aki társaival és a női kardválogatottal öt napot töltött Stájerországban. – Pedig előtte már elkezdtem mozogni, hogy bírjam a kiképzést.

– Ez valóban az?
– A mókától távol áll egy ilyen edzőtábor: mindennap hétkor már futottunk a birkák és a tehenek között, és aztán még volt két edzésünk. De jó érzés, hogy megcsináltam, erősíti az ember akaratát.

– Sohasem berzenkedik közben, nem vitatkozik az edzőjével, Gárdos Gáborral, ha nem akarja megcsinálni a feladatokat?
– Vele ilyenkor általában többször is összeveszek, pedig tudom, nincs értelme a vitának: ha azt mondja, csináljam, csinálnom kell. Sírhatok-ríhatok, nem lesz foganatja, sőt! Persze rendszerint van egy kis „sírás” ilyenkor, de ez hozzátartozik a magaslati edzőtáborokhoz. Merő szenvedés, nincs benne semmi jó.

– Most már viszont itthon készülnek a szezonra – az előzőt Európa-bajnoki csapatarannyal és világbajnoki második hellyel zárta, utóbbit szintén csapatban szerezték. Csak én hiányolom az egyéni érmet, érmeket?
– Hiányzik nekem is, ennek ellenére azt mondhatom, jó szezont tudhatok magam mögött. Egy aranyat sohasem kell megmagyarázni, és nem rossz a világbajnoki ezüst sem, ám utóbbit azért a helyén kell kezelni. Mert – és ezt ki kell mondani – az az igazság, hogy a dél-koreaiak megint elpáholtak minket. Elszomorító érzés volt, hogy megint nem tudtunk közel kerülni hozzájuk, őszintén szólva nem nagyon látom a kiutat ebből a helyzetből.

– Valamerre csak vezet út.
– Úgy éreztem, jól felkészültünk a vébére, Szilágyi Áron világbajnok lett egyéniben, és nekem sem ment rosszul a vívás, míg a dél-koreaiaknak gyengén, aztán jött a csapatverseny döntője, ott meg újra nagyon jól vívtak az ázsiaiak. Áron volt közülünk a legjobb, bár ő sem vívott olyan jól, mint az egyéniben. Én sem, más sem. A statisztika azt mutatja, hogy a támadásaikra egyszer vagy kétszer volt ellenszerünk, ez nem túl erős mutató. Foglalkozni kell a történtekkel, ezzel a helyzettel, ráadásul figyelnünk kell másokra is, hiszen az olasz és a francia csapat is egyre erősödik. Ettől függetlenül még mindig mi vagyunk a második legjobb együttes a világon, csak éppen azt nem tudom, mi kell ahhoz, hogy az elsők legyünk. Már mondtam a többieknek, legközelebb meg se mozduljunk a páston, hátha így meglepjük őket… Azért vagyok tanácstalan, mert tényleg mindent kipróbáltunk már ellenük. Ritkán van olyan, hogy Áron is, én is plusz ötöt-hatot vívunk egyidejűleg, nincs mese, mindenkinek javulnia kell ellenük.

– Az olimpia után és óta kissé átalakult a mezőny. Dél-Korea és Magyarország kivételével mindenütt megjelentek a fiatalok. Isten ments, hogy edzőként tündököljek, no meg annyi szép eredményt köszönhetünk ennek a férfi kardválogatottnak, de vajon egy kis frissítés nem tenne jót?
– Én már kipróbáltam volna mást is a csapatban – akár magam helyett is. Nem zavart, nem fájt volna az sem, ha én maradok ki, szerintem például egy világkupa-viadalon meg lehetett volna lépni. Kockáztatni kell. Ahhoz, hogy az utánunk jövő korosztályok legjobbjai elhiggyék, van esélyük a válogatottba bekerülni, azt kell érezniük, közel vannak hozzánk mindenféle értelemben. Persze tudom, még nincsenek igazán jó eredményeik, de fordítsuk meg a kérdést: vajon ez nem azért van így, mert nem érzik az esélyét annak, hogy valamikor csapattagok is lehetnek? Én valahol itt érzem a megoldást a fennálló helyzetre.

– És talán önöknek is jót tenne, ha kissé felkavarodna az állóvíz.

– Van persze abban is jó, hogy változatlan a csapat összetétele, hogy mindenkinek állandó helye van, a rendszer stabil, de ahhoz, hogy előrelépjünk, lehet, hogy valami másra van szükség. Lehet látni más országoknál, milyen nagy önbizalommal vívnak a fiatalok, lépegetnek előre – nem tudom, nálunk beválna-e, hiszen ilyesmivel még nem próbálkoztunk.

– Minden bizonnyal nem most jön a változás, hiszen tavasszal elkezdődik az olimpiai kvalifikációs sorozat.
– Még csak most jöttünk haza Tokióból… Hamar elszállt az idő, de készen kell állnunk, a legjobb formánkat kell hoznunk a sorozatban – egyéniben és csapatban is. Egy biztos, én nem szeretnék izgulni, nem akarom, hogy a stressz elhatalmasodjon rajtam. Igen, tudom, ez amolyan sablonszöveg, sokan ezt mondják, esetemben mégis fontos hangsúlyozni, hiszen már bizonyossá vált, ha lazán vívok, jól teljesítek. El akarok mindent engedni.

– Ezt hogy érti?
– Ahogy mondom. Tényleg mindent és mindenkit el akarok engedni. Szilágyi
Áront is. Elfogadom, hogy ő a jobb, nem akarok ezzel foglalkozni, nem akarom már utolérni. Szatmári András akarok lenni a páston, aki csak magáért harcol. Szerintem ez a járható út nekem.

– Van ön mellett egy olimpiai bajnok, akivel még iskolázni is szokott. Pézsa Tibor hogyan vélekedik a Szilágyi–Szatmári párharcról?

– Tibor bácsi elismeri Áront, ám azt is látja, képes vagyok megverni. Illetve lennék. Éppen az bosszantja, hogy kevesebbszer verem meg, mint kellene. A világbajnokságon is kikaptam tőle, a pihenőm után pedig rögtön azzal fogadott Tibor bácsi, mit rontottam el abban az asszóban. Kicsivel jobban esett volna, ha először megkérdezi, hogy vagyok, de persze örülök, hogy ennyire figyel rám: látja a hibái­mat, és mindig elmondja, az a baj, hogy nem vagyok elég precíz, nem koncentrálok eléggé.

– Erről már ön is beszélt korábban, csakhogy ezt talán könnyebb kimondani, mint változtatni rajta.

– Így van, de az mindenképpen jó, hogy felismertem, hol a hiba – kinőni sohasem fogom, hiszen ilyen a habitusom, de előfordult már, hogy képes voltam végig koncentrálni egy versenyen, ennek eredménye lett a világbajnoki arany, aztán meg a vébéezüst. Dolgozom azon, hogy minél többször legyek ilyen, vagyis látom a kiutat.