A kontinens trónján – 2020 csodás magyar Eb-győzelmei

Január 26-án körülbelül hétezer ember tartotta vissza a lélegzetét a Duna Arénában, tizenöt másodperccel a férfi vízilabda Európa-bajnokság döntőjének végső dudaszója előtt. Ennek oka, hogy a spanyol Blai Mallarach labdát szerzett, majd villámgyors tempókkal a kapunk felé iramodott, ekkor pedig nem úgy tűnt, hogy ennek magyar aranyérem lesz a vége.

Nagy Viktor azonban védett, így először is mindenki levegőt vett, majd felordított: a meccs vége 9–9 lett, jöhetett az ötméterespárbaj, amelyben aztán a másik kapusunk lépett elő főszereplővé. Miután mind az öt játékosunk belőtte a maga ötösét, Vogel Soma a becserélése után, „hideg kézzel” kivédett egyet, ezzel eldőlt, hogy a magyar válogatott nyeri a kontinenstornát. Ritkán lesznek a kapusok a hősök, most egyszerre kettő is az lett.

És hogy ez miért volt ekkora szám?

Egyrészt azért, mert a magyar válogatott legutóbb 1999-ben nyert Európa-bajnokságot. Jól mutatja az azóta eltelt időt, hogy Märcz Tamás szövetségi kapitány még játékosként volt részese a felejthetetlen firenzei sikernek. Azóta mindössze két Eb-döntőt játszott a válogatott, nyernie egyszer sem sikerült, a 2018-as, barcelonai kontinenstornát pedig mindössze a nyolcadik helyen zárta. A huszonegy éve várt siker tehát messze nem volt magától értetődő.

Aztán azt se felejtsük el, hogy hazai medencében még régebben, 1958-ban nyert bármit a válogatott (egészen véletlenül akkor is Eb-t). Valahogy itthon sohasem jött ki igazán a lépés, pedig azóta rendeztünk két Európa-bajnokságot, egy-egy világbajnokságot, világkupát és világliga-szuperdöntőt is (az Unicum/Vodafone/Volvo-kupa nem ér).

Ezt a csapatot azonban nem nyomasztotta sem a két évvel ezelőtti nyolcadik hely, sem a hazai közönség. Senki sem akart többet csinálni a saját feladatánál, azt viszont magas szinten elvégezte, Märcz Tamás pedig homogén társaságot gyúrt a tizenhárom játékosból. Ennek lett az eredménye a kisebbfajta csoda a Duna Arénában, amelyről reméljük, hogy megágyazott egy sokkal nagyobbnak...

Várva várt villantás
Dupla szerencse, hogy a sportlövők február végi 10 méteres olimpiai kvalifikációs Európa-bajnokságát még meg tudták rendezni, mielőtt „beütött” a világjárvány. Wroclawban egyfelől Sidi Péter megszerezte a sportág negyedik olimpiai kvótáját, másfelől – a tokiói indulói jogosultságot már korábban elnyerő – Péni István karrierje eddigi legnagyobb sikerét érte el. Az UTE 23 éves sportolója a férfi légpuskások viadalában nyerte első felnőtt Európa-bajnoki aranyérmét, méghozzá hibátlan versenyzéssel: a szám 84 lövéséből 84 tízest lőtt. Eredményével kisebbfajta tehertől is megszabadult, az elmúlt években ugyanis gyakran hallhatta: szépek a világkupasikerek, de ideje lenne olimpiai számban Eb-n, vébén is „villantania”. Péni idén villantott, ráadásként a másik ötkarikás számban, vegyes párosban klubtársával, Dénes Eszterrel ezüstérmes lett.

Klasszisát mutatja, hogy az olimpia elhalasztásának hírére sem veszítette el a motivációját, végigdolgozta és -remekelte légpuskával a szezont. Négyszer lőtt versenykörülmények között a világcsúcsnál jobb eredményt (a rekordot Sidi tartja 633.5 körrel): az Eb utáni első viadalt, az augusztusi pécsi Sebők Ferenc-emlékversenyt 636.2 körös egyéni csúccsal zárta, októberben a Szerb Kupa vendégszereplőjeként 633.8, a szerb válogatott felmérő versenyén 634.8 kört teljesített. A november végi Hungarian Openen előbb a világcsúccsal megegyező eredményt, egy napra rá 634.5 körrel ismét csúcs feletti eredményt jegyzett – a sportág sajátossága, hogy csak olimpián, világ- és Európa-bajnokságon, valamint világkupaversenyen lehet világrekordot lőni.

Végre a kontinens élén
Az év sportolónője címre is pályázhat Karakas Hedvig, aki a 2020-as, koronavírus-járvánnyal terhelt idényben hozta a maximumot: a novemberi prágai Európa-bajnokságon győzött súlycsoportjában (57 kg), s pályafutása során először állhatott fel világversenyen a dobogó felső fokára.

Jó sok víz lefolyt a Dunán, mire eljutott idáig Toncs Péter tanítványa, aki 2009-ben friss junior-világbajnokként tette le névjegyét a felnőtt nemzetközi mezőnyben, bronzérmes lett a tbiliszi Európa-bajnokságon és a rotterdami világbajnokságon is. Egy évvel később, Bécsben ismét a dobogó harmadik fokára állhatott fel a kontinensviadalon, ám innentől sérülések szabdalták szét a pályafutását, térdműtét követett térdműtétet, a köztes időben pedig igyekezett a világ élvonalában tartani magát.

Az áttörés két esztendővel ezelőtt történt meg, sikeresen gyógyult fel legutóbbi térdműtétjéből, s végre nem az egészségi állapotához mérve szabhatta meg edzője a felkészülését, hanem új utakat nyithatott a munkában. Ennek már a 2019-es nemzetközi megméretéseken meglátszott az eredménye: tíz versenyből négyszer végzett dobogón a Grand Prix-viadalokon, az őszi taskenti fordulón győzni is tudott.
A 2020-as csonka idényt is remekül kezdte: bronzérmes lett a tel-avivi Grand Prix-n, és több mint fél év verseny nélküli időszak után bronzéremmel tért vissza a budapesti Grand Slamen. Edzője, Toncs Péter szerint régen nem látott formában dzsúdózta végig a napot, és ezt a remek formát sikerült átmentenie a prágai kontinensviadalra is, amelynek döntőjében a portugálok olimpiai bronz- és világbajnoki ezüstérmesét, Telma Monteirót győzte le – nem elsősorban szívvel és lélekkel, hanem ésszel és roppant taktikus versenyzéssel.

Hogy mit kapott a 2020-as idénytől a BHSE versenyzője?

Választ az elmúlt több mint egy évtized küzdelmeire és nagy kérdéseire. És önigazolást, hogy volt értelme kitartani.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. december 19-i lapszámában jelent meg.)