Dancsházy-Nagy Tamás: Nem szabad, hogy az elmaradt asszó megzavarja a fejeket

– Kezdjük az elejével, mert kissé szokatlan esemény történt kedden délelőtt a tbiliszi csarnokban. 
– Kijöttünk időben, bemelegítettünk, de azt már láttuk, hogy a harminckettő közé jutásért Szingapúr visszalépett, úgyhogy vártuk Angolát – mondta Dancsházy-Nagy Tamás, a férfi párbajtőrcsapat vezetőedzője. – A sorsoláson nem volt ott az edzőjük, de ilyen máskor is előfordul, van, hogy késik valaki, vagyis ebből még nem gondoltunk arra, hogy nem fogunk vívni. Pedig végül így történt, mert az ellenfél nem jelent meg. Sajnálom, mert nagyon örültem volna, ha vívunk, szükségünk is lett volna rá, hiszen a bemelegítés, az átmozgató edzés nem egyenlő a vívással, pláne a téthelyzetben történő vívással, ráadásul Keszthelyi Zsombor nem indult az egyéni viadalon, neki még inkább fontos lett volna, hogy vívjon. De a többieknek is – ez van, ebből kell főznünk. 

– És mit főz? Mit húz így elő a pakliból, mi a B-terv?
– Beszélünk erről, mindenképpen kicsit másként kell így készülnünk, de nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki – szerdán jövünk ismét, bemelegítünk, reményeim szerint marad ugyanaz a ritmus, amely megvolt kedd reggel is. De nem szeretném, ha ez megzavarná a fiúk fejét. Olyan azért nem szokott előfordulni, hogy egymás után két csapat sem jelenik meg páston, nem is emlékszem ilyenre korábbról. Meccs híján megnéztük a Kanada–Hongkong asszót, ez a két csapat volt az águnkon. Párizsban még a francia kispadon ült az az edző, aki immár a hongkongiakat irányítja, és már ennyi idő elteltével látszik a fejlődés, a kanadaiak pedig szintén egyre jobbak – ott időt, pénzt, energiát szánnak arra, hogy fejlődjön a vívósport. Mindez azt is jelenti, hogy kemény meccsre készülünk a nyolcaddöntőben. 

– Még mindig fiatalnak mondható a magyar párbajtőrcsapat, ezzel párhuzamosan viszont mára rutinos is, és bár sok-sok versenyen vannak túl, megéltek már több nehéz szituációt. Ám az a helyzet, hogy ennek a szerdai napnak úgy mennek neki, hogy van egy egyéni ezüstérmesünk, Siklósi Gergely, egy Andrásfi Tiborunk, aki a harminckettő között esett ki, pedig azt az asszót nyerhette volna. Van egy Koch Máténk, ő címvédőként érkezett ide, ehhez képest rögvest az első körben búcsúzott, és van egy Keszthelyi Zsomborunk, aki ugyan a szezon során bizonyított, ám mégiscsak csak világbajnoki újonc. Ebből kell önnek jó csapatot gyúrnia – hogy állt és áll a feladathoz? 
– Ilyen még nem volt… Illetve egyszer igen, még 2019-ben, de azt szerencsére már elfedi a múlt homálya. Hogy mit kezdek ezzel a négy különböző fiúval a rajt előtt? Beszélgetünk ezúttal is. Erről is. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mi mégiscsak az olimpiai bajnok csapat vagyunk. Kell, hogy legyen tartásunk! Bármi is történt a tbiliszi vébé egyéni versenyében, ezek a fiúk nem felejtettek el vívni. Ugyanúgy küzdeniük és harcolniuk kell, mint korábban. Elsősorban egymásért – illetve nem: elsősorban a magyar lobogóért, egymásért, a családtagjaikért. 

– A párizsi győzelem után azt mondta, menni kell tovább az úton, de azon kapnak majd pofonokat is, mert nem lehet mindig nyerni. Az Európa-bajnoki ötödik hely után Boczkó Gábor szövetségi kapitány úgy fogalmazott, nem ciki az eredmény, de figyelmeztetés, hogy valami hiba van a rendszerben. A két kijelentést összegyúrva: mennyire kell arra is figyelni, mondjuk már itt, Tbilisziben is, a világbajnokság záró napján, hogy a srácok ne rombolják le azt a várat, amelyet felépítettek? 
– Ez is egy cél, egy nagyon fontos cél. Komoly stáb áll mögöttünk és mellettünk, mentális téren segítenek minket, ezektől a szakemberektől tudjuk, hogy a kutatások alapján kimondható, az olimpia megnyerése után akármennyire is szeretné egy sportoló a legjobbját adni a következő versenyeken, nemigen fog menni, a csúcsformának csak hatvan százalékára képes – mentális, fizikai téren. Ezt láttuk, tapasztaltuk mi is. Nekem pedig a kutatás eredményeit is hallva, még inkább célommá vált, hogy versenyhelyzetet teremtsek a csapaton belül. Megbontottam az olimpiai aranyérmes együttest, Keszthelyi Zsombor ezért is van itt velünk Tbilisziben, meg persze a szezonban mutatott teljesítménye miatt is. 

– Vagyis tudatosan generált némi feszültséget a válogatotton belül? 
– Igen. Szerintem a versengés mindig csak előre visz. 

– Vezetőedzőként persze, hogy ezt mondja, de a csúcsra felért versenyző érezhet másként is, nem gondolja? 
– Az olimpiai bajnok csapat vezetőedzőjeként nekem nem lehet más célom, csak a következő olimpiára gondolni. Minden más verseny csak egy mérföldkő az odáig vezető úton. Igen, lesz olyan ezen a felfelé vezető lépcsőn, hogy a fok mellé lépünk. Mondom ezt annak ellenére, hogy a Párizst követő szezonban a csapattal háromszor szereztünk aranyat a világkupa-sorozatban. Továbbra is állítom, hogy lesz, amikor rossz helyre lépünk, de nem az a lényeg, hanem Los Angeles. Illetve azt megelőzően a kvalifikációs időszak. Annak egy nagyon éhes társasággal kell nekivágnunk – az eredmény utáni éhség kulcsfontosságú! Ha ez meglesz és dolgozunk is addig keményen, akkor azt a lépcsőfokot jó eséllyel nem fogjuk elvéteni. Utána jöhet a következő: a címvédés. Ennek érdekében nekem, vezetőedzőként az a küldetésem, hogy megtaláljam azt a négy fiút, aki erre képes lehet. Nem biztos, hogy ez ugyanaz a négy fiú lesz. 

– Álljunk meg! A négy fiú a párizsi csapatra vonatkozik vagy a tbiliszire, mert ugye a kettő nem ugyanaz?
– Lehet a mostani négy fiú a befutó, de lehet a párizsi négy is. Vagy másik négy – nincs kőbe vésve semmi. Vannak persze prioritások, de végig szeretném szem előtt tartani azt, amelyről az előbb már beszéltem: a csapaton belüli versengés mindig előrevisz. 

– Hogy a pást mellett mindig hihetetlenül nyugodt, arról már beszéltünk többször, s el is mondta, hogy szakember is segíti abban, hogy ezen a téren még tovább fejlődjön. De milyen Dancsházy-Nagy Tamás a téthelyzet előtti napokban, pillanatokban? 
– Én is emberből vagyok, nekem is van lelkem, ám amellett, hogy van bennem izgalom és feszültség is, igyekszem megélni ezeket a napokat. Én imádom, hogy itt lehetek ezen a világbajnokságon, imádok bemenni a terembe, a srácokkal beszélgetni, és imádom magát a felkészülést is. Nagyszerű érzés bemenni egy világbajnokságon a kivilágított terembe, a pást melletti fények, szagok, az élmények – nehéz ezt szavakba önteni. Újra és újra hálát adok a Jóistennek, hogy itt lehetek.