Foci a gombafelhő alatt – Deák Zsigmond publicisztikája

„Tudod, milyen felhő az? – Persze, gomoly. – Dehogy, gomba…” Így tréfálkoztunk legfélősebb csapattársunkkal az örményországi Gjumri városában rendezett nemzetközi sportújságíró-futballtornán, amely épp az izraeli–iráni háború kitörésekor zajlott, néhány száz kilométerre az iráni határtól. Hülye vicc volt, nem tagadom, s most mondanám, megérte látni kedves kollégánk néhány pillanatig halálra vált arcát, ám amikor a feleségem a szerencsés hazatérés után azzal fogadott, tudom-e, hogy a Jereván–Bécs repülőjáratunk miért tért el élesen Szevasztopol irányába a Fekete-tenger felett az odafelé bevált útvonal helyett (követte a gépet a flight radaron), már nem volt kedvem röhögni. Egyik háborúból a másikba, bele az orosz–ukrán konfliktusba…

Persze így utólag nekünk még semmi gondunk sem volt, s nem is lehetett igazából, ám többen rosszabbul járhattak volna, például a magyar kötöttfogású birkózóválogatott tagjai, ha Izrael vár még kicsit az iráni atomlétesítmények bombázásával. Lekötöttek ugyanis egy szakmailag abszolút gyümölcsözőnek tűnő edzőtáborázást – a sportág egyik legjobbjának számító – Iránban, ám az eszkaláció megakadályozta a terv megvalósulását. Lőrincz Viktor szövetségi kapitány igazán találóan fogalmazott ennek kapcsán: „Megráztak minket is a történtek, öt napon múlt, hogy nem utaztunk ki… Jeleztem is a srácoknak, mondjunk köszönetet az égieknek, mert hajszálon múlt, hogy elkerültük a teljes légtérzárat. Hatalmas szerencsénk van, hogy biztonságban tudhatjuk magunkat.” Biztonságban, méghozzá egy házzal odébb, Isztambulban, ahová a perzsiai lehetőség elenyészése és gyors újratervezés után kerültek, nem feladva a nemzetközi környezetben végzett magas színvonalú munkát, csak éppen a házigazda törökökkel és a kirgizekkel.

A háborús feszültség azóta csak fokozódott az Egyesült Államok beszállásával, úgyhogy most enyhén szólva szerény annak a sportpolitikai koalíciónak az esélye, amely alig több mint egy évtizede, 2013-ban összeállt, hogy megmentse a birkózást. Mert bizony akkor az amerikaiak, az irániak és az oroszok mint a sportág nagyhatalmai vállvetve küzdöttek az ötkarikás programban maradásáért, zajos és közös sikert aratva a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, a NOB szentpétervári kongresszusa előtt és alatt. Valahogy így tudnám elképzelni a sport áldásos szerepét a nagypolitikai csatározások „feletti” összefogással, amelynek több ezer éves mintája az ókori görögöké, akik az olümpiai játékok alatt rendre fegyvernyugvást hirdettek. S nemcsak hirdették, hanem be is tartották! Említenék néhány jó példát, már csak a lelkiállapotunk javítására, s a forrást sem tagadom, hiszen a héten volt szerencsém államvizsgabizottsági tagként dolgozni a győri Széchenyi István Egyetem sportdiplomáciai továbbképzésének szakdolgozatvédésén. Tizennyolc diákot hallgattunk meg, szinte mindannyian remek munkát tettek le az asztalra, s ketten is akadtak, akik részben a sportdiplomácia nagypolitikában „eszközölt” áldásos hatását említették. Például az úgynevezett pingpongdiplomáciát, amikor 1971-től a kínaiak és az amerikaiak asztalitenisz-csapatok kölcsönös cseréjén és edzőtáborán keresztül enyhítették a hidegháború fagyos viszonyait egymás között. A két Korea is egyszer-egyszer közös pingpong- és a 2018-as pjongcsangi téli olimpián egyesített női jégkorongcsapattal jelezte, hogy „egy vérből valók vagyunk…”

Történelminek számított Nelson Mandela és a dél-afrikai rögbiválogatott csapatkapitánya, a fehér Francois Pienaar összeölelkezése a saját rendezésű 1995-ös világbajnokság megnyerésekor, ami azt jelentette, hogy az ország politikai egyesülése után elérkezett az idő a sportban felhúzott mesterséges falak s egyben az apart­heid lebontására. Friss és szintén jó példa az úgynevezett joystickdiplomácia, amely az e-sportban jött létre és azt eredményezte, hogy tavaly egy közös ukrán-orosz csapat diadalmaskodott a Counter-Strike nevű, egyébként „lövöldözős” taktikai játék egyik legnagyobb világversenyén. E helyütt joggal citálhatjuk az újkori olimpizmus atyja, Pierre de Coubertin Óda a sporthoz című költeményének vonatkozó passzusát Devecseri Gábor míves fordításában: „A béke vagy te, Sport! / a népeket egymáshoz fűző szép szalag: / és testvérré lesznek mind általad, / önuralomban, rendben és erőben. / Mert önbecsülést tanulnak az ifjak tőled, / s más népek jellemét is éppúgy megértik, / és nagyra tartják, hogy te tanítod őket / túlszárnyalni egymást: / mert versenyed a béke versenye.”

Pontosan tudjuk persze, hogy ez sajnos a ritkább variáció, sokkal inkább a háború, a fegyverropogás vagy „csupán” a politikai nézeteltérés okoz kizárásokat, bojkottokat, aminek szinte mindig a sportolók s közvetve a sportrajongók isszák meg a levét. Nekünk, magyaroknak, akik Kemény Ferenc révén már a NOB 1894-es megalakulásánál ott bábáskodtunk, nem kell magyarázni, milyen lemaradni az olimpiáról. 1920-ban Antwerpenben az első világháború egyik veszteseként nem lehettünk ott, 1984-ben Los Angelesben pedig a szocialista országok esztelen közös távolmaradása miatt, válaszul a nyugatiak 1980-as moszkvai bojkottjára. A mindig külön­utas jugoszlávok és románok bezzeg elmentek, s minden idők legjobb szereplését hozták össze maguknak… A mélykommunista kubaiak és észak-koreaiak a mondvacsinált politikai okok miatti bojkottban mindig jók voltak, de az afrikai országok zöme is kihagyta például 1976-ban Montrealt, s a sor még jó sokáig folytatható. A rengeteg kettétört sportolói pályafutás, az elmaradt szurkolói élmény természetesen nem érdekelte a döntéshozókat, legfeljebb magukat a szomorú érintetteket.

Sajnos manapság is egyre szaporodnak a háborús gócok világszerte, a legújabb izraeli–iráni csatározásnak még nincs konkrét sportbéli következménye, de például az oroszok és a fehér­oroszok az ukrajnai helyzet miatt sportágtól függően különböző módon indexre kerültek, minimum nem indulhatnak a nemzetközi versenyeken saját zászló alatt. Az évtizedek óta húzódó hegyi-karabahi konfliktus miatt labdarúgásban nem szerepelhet egy selejtezőcsoportban Örményország és Azerbajdzsán válogatottja. Érdekes ez a helyzet, mert más sportágakban viszont megküzdhetnek egymással, s általában fair keretek között maradnak, avagy a kis csatákat a sport(szerűség) nyeri. Személyes tapasztalat, hogy a már említett nemzetközi sportújságíró-futballtornákon is rendre képviseltetik magukat az örmény és az azeri kollégák, ám mivel jobb a békesség, nem sorsolják őket össze, s az esetleges egymás elleni helyosztókat sem játsszák le. Május elején Moldovában, a kisinyovi megméretésen szerepelt Izrael és Azerbajdzsán is, legutóbb, az örményországi Gjumriban természetesen nem voltak ott az azeriek, az eredetileg nevezett izraeliek pedig a hazai repülőtéren ragadtak az iráni konfliktus okozta általános légtérzár miatt. Az egyiptomi tornára eleve meg sem próbáltak eljönni…

Innen is látszik tehát, hogy a háborúk és egymás elleni lokális villongások kicsiben és nagyban egyaránt rányomják a bélyegüket a sport világára. Pedig milyen jó lenne csak azért szidni egymást a pályán, mert kaptunk egy „csomagot” a bokánkra… Nincs mese, az olyan hatalmas sportszervezeteknek, mint a NOB, a FIFA, az UEFA, a World Athletics és a többi, közös stratégiát kellene kidolgoznia arra, hogy a sport általánosságban ne szítsa, hanem elsimítsa a politikai ellentéteket, s valóban „népeket egymáshoz fűző szép szalag” legyen, ahogyan Coubertin báró írta annak idején, több mint száztíz éve.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!