Gátszakadás előtt – Ballai Attila publicisztikája

Az ÉN TÖRTÉNETEM címmel a jövő héttől a Nemzeti Sportrádióban kollégáink adják közre, mesélik el tudósítói pályafutásuk legmaradandóbb, legkülönlegesebb élményeit. Én magam például azzal fogom kezdeni, amikor az 1996-os atlantai olimpia úszódöntőinek egyik napján kezet rázhattam és szót válthattam az Egyesült Államok hivatalban lévő elnökével, Bill Clintonnal. Nem mellékesen két magyar aranyérem – Egerszegi Krisztináé és Czene Attiláé – megszületése között. A sztorit e hasábokon nem lövöm le, de két atlantai emléket örömmel osztok meg.

Az első már megérkezésünk előtt, a repülés során belém vésődött. A légikisasszony szokás szerint azt tudakolta, ki mit iszik, a mellettem ülő úriember rávágta, egy pohár konyakot, majd miután rövid kioktatásban részesült azt illetően, hogy ez sportolói járat, nem szolgálnak fel alkoholt, megadóan felelte: „Akkor csak egy üres poharat kérek. Konyakom van.” Más alkalommal az uszodából az ökölvívócsarnokba, Kovács „Kokó” István mérkőzésére indultunk. A térképről nyilvánvalónak tűnt, hogy húsz perc sétával teljesíthető a táv, ezért egy kollégával úgy határoztunk, a sajtóbusz viszontagságai, a kétszeri átszállás helyett nekivágunk gyalog. Még jól is fog esni az a kis séta. Hát nem esett jól. A térképen ugyanis érthető okokból nem tüntették fel, hogy az útvonal egy gettón vezet át, mi viszont ezt néhány perc múltán riadtan észleltük, mert úgy éreztük magunkat, mint az 1870-es években az a vadnyugati figura, aki vad­idegenként belovagol egy ismeretlen kisvárosba. Résnyire nyitott ajtók és ablakok, a takarásukban villódzó tekintetek, az egyik emeleti teraszon reccsenő deszkák, az utcáról a láttunkra a kertekbe menekülő gyerekek – csak éppen a puskacsövek hiányoztak.

Ellentétben a 2004-es athéni játékok megnyitóünnepségével, ahol pár méterre tőlem megpillantottam Tony Blair brit miniszterelnököt. Clintonnal kötött nyolc évvel korábbi futó ismeretségem emlékén felbuzdulva elindultam felé egy villáminterjú reményében. Csakhogy valahonnan felülről rögvest rám zuhant egy Gellért-hegy méretű testőr, és barátságosan megjegyezte, ha még egyet lépek Blair felé, lelőnek. „Persze, biztos, mégis ki?” – igyekeztem elkedélyeskedni az ügyet, mire fogvatartóm az ujjával odabökött a stadion tetején jól kivehetően pózoló mesterlövészre. „Akkor nem kérné meg ön a miniszterelnök urat, hogy néhány percre álljon a sajtó rendelkezésére?” – próbálkoztam még egyszer, ám a biztonsági ember hatásos érvvel utasított el: „Sajnálom, nem, mert ha én lépek felé, akkor engem lőnek le.”

Sydney-ben, 2000-ben más jellegű életveszély leselkedett rám. A reptérről holtfáradtan, éjfél körül a szállásomra érkezve döbbenten tapasztaltam, hogy nem egy panzió, hanem lepukkant családi ház lesz három hétig az otthonom, amelynek ráadásul a kapuja zárva, csengő nincs. Némi téblábolás és elmélkedés után „malaclopó” méretű táskámmal kénytelen voltam átmászni a kerítésen, ami az éjszaka kellős közepén, Ausztráliában igen szokatlan cselekedet. Ezért joggal tartottam attól, hogy akár belülről, akár kívülről lepuffantanak, de miután mindkettőt megúsztam, valamivel nyugodtabban kezdhettem kopogni a bejárati ajtón. Ám amint kinyílt, a nyugalmam azonnal elillant. Ugyanis korombéli, erősen drogos házaspár tessékelt be, imbolyogva mutatták meg a szobámat, én pedig mentális és fizikai állapotuk láttán azzal a tudattal hajtottam álomra a fejemet, hogy vagy ők nem érik meg a reggelt, vagy én. Esetleg egyikünk sem. Ehhez képest múló rosszullétnek tűnt, hogy az olimpia záró napjának délutáni programjában „ütötte egymást” a női kézilabda- és a férfi vízilabdatorna döntője. A kézis lányok pénteken, a pólós fiúk szombaton harcolták ki a fináléba jutást, a jugoszlávok felett aratott diadal mámorító pillanataiban pedig rögvest belém nyilallt: hogy szakadjak szét vasárnapra, vagy miként legyek jelen egyszerre két helyen? Valahogy aztán megoldottam – erről is bővebben majd a Nemzeti Sportrádióban.

Meg még sok másról. Hiszen az én korosztályomnak nem egy, hanem inkább száz története van. Szinte minden versenyről, mérkőzésről, akár edzésről is külön-külön. Első külföldi tudósítói utamon, az 1988-as Izvesztyija-kupa nemzetközi jégkorongtornán, még a kommunista Moszkvában mindjárt megtapasztaltam, milyen következményekkel járhat, ha az újságíró rosszul kérdez. Történt ugyanis, hogy a szovjet szupercsapat atomcsatársorából, a KLM-line-nak nevezett Krutov, Larionov, Makarov trióból a center Larionovot fegyelmi okokból – szocialista sportolóhoz méltatlan magatartás miatt – kizárta Viktor Tyihonov szövetségi kapitány. A sajtótájékoztatón erre merészelt rákérdezni egy izgága kolléga – ránézésre is az a típus, aki a Piedone-filmben az első pofont kapja –, mire Tyihonov elvtárs arra utasította a biztonságiakat, hogy dobják ki, de azonnal. Így is lett. Ketten elkapták balról és jobbról, felemelték, a srácnak úgy kalimpált a lába a levegőben, ahogyan azt csak rajzfilmekben látni, ez volt az utolsó képünk róla. További sorsa ismeretlen.

Akkoriban bizony megesett az ilyesmi, bár az ellentéte gyakrabban; jelesül az, hogy mindenhova beengedtek. Talán mesélek majd a rádióban a Körmend kosárlabda-bajnokcsapatának örökös tréneréről, Patonay Imréről, „Puteszről”, aki a döntő előtti este felhívott, hogy másnap menjünk már „le” délelőtt, üljünk ki a Rába partjára, beszélgessünk egy jót. „És a meccs?” – kérdeztem, ő meg rávágta: „Hát az is meglesz.” Meg is lett. Kezdés előtt három órával felpattant a biciklijére, bekerekezett a csarnokba, még visszaszólt, hogy majd zárjuk be a kertkaput, de másfél óra múlva mi is jöjjünk, mert nagy tömeg várható. Természetesen nyertek, és arra a társaságra is igaz volt, hogy ha meccset veszített is néha, bankettet soha. Így aztán mi is maradtunk. Az éjszakai buli kellős közepén Putesz odahívta magához sztárjátékosát, és kettőnkre mutatva azt mondta neki: a fiúk ma nálad alszanak. „Rendben, de nagyon kicsi a lakásom” – felelte ő szabadkozva, mire a mester magától értetődően közölte vele: „Ja, te anyádnál alszol.”

Gyakran éreztük, hogy a különféle csapatoknál családtagnak számítunk, és ez az utódok, a mai fiatal kollégák számára hihetetlen, felfoghatatlan szituációkat szült. Hogy mást ne mondjak, amikor Verebes József, a Mágus 1993-ban visszatért Győrbe, engem is behívott az öltözőbe, hogy ott hallgathassam meg a bemutatkozó beszédét, így a fültanúja lehettem, amint a kiesés szelétől is megérintett fiúkat e szavakkal köszöntötte: „Maximális tiszteletem, uraim. Nem ismerek, ismétlem, nem ismerek az NB I-ben jobb csapatot a Rába ETO-nál.” Aztán felidézem majd, amint a Jászberény jégkorongozóival a bolzanói BEK-selejtezőn sülve-főve együtt vagyunk, és még az ukrán sorral is úgy összehaverkodunk, hogy az utolsó meccs utáni éjszakán kopogtatnak a szobám ajtaján, ott áll a kiváló center, Alekszandr Vlaszov, kezében egy üveg vodka, és azt mondja: „Csak megünnepeljük, hogy ilyen mezőnyben magyar lett a gólkirály!” Félreértés ne essék, saját magára célzott.

Nem is száz, ezernyi élmény, és akkor még a sajtóhibákról, az elírásokról nem is beszéltem, pedig külön fejezetet, a rádióban műsort érdemelnek. A telefonos tudósítás korszakában megesett, hogy az 1997-es férfi kézilabda KEK-döntőről, Baszkföldről nem Irúnból, hanem Iránból jelentkeztem, mert a gépíró hölgy így értette, különben is, mentegetőzött később, Iránról már hallott, Irúnról még nem. Vagy miközben azt diktáltam, szalagcím, az újságban az állt, szaracén. Még szerencse, hogy az Újpest összeállítását kijavította egy éles szemű szerkesztő, mert a Schróth, Bácsi, Katona csatársor különben úgy jelent volna meg, „Schróth bácsi katona”. A beíró ugyanis arra gondolt, hogy az a bizonyos Schróth bá bevonult a seregbe. Kedves kollégám még nálam is sokkal rosszabbul járt, hiszen a régi szurkolói rigmust idézte volna, de a cikkében „Nyugdíjasok, szurkoljatok!” helyett „Nyugdíjasok, pusztuljatok!” virított…

Folytathatnám lapzártáig, de a terjedelem itt gátat szab az emlékáradatnak. A Nemzeti Sportrádióban azonban gátszakadás várható.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!