Micsoda esztendő! – Bobory Balázs publicisztikája

JÖN AZ ÉV UTOLSÓ NAPJA, amikor koccintunk a családtagjainkkal, barátainkkal, pezsgős pohárral a kézben állunk vigyázzban a televízió előtt, az asztal mellett vagy éppen a tánctéren, és amellett, hogy reménykedünk a következő esztendő eredményességében, visszagondolunk a mögöttünk álló hónapokra, amelyek hoztak jót és rosszat, örömöt, bánatot, sikert, kudarcot, mosolyt és könnyeket.

Egy sportújságíró számára keresve sem találnánk izgalmasabb évet, mint a 2024-es. Egymást érték a rangosabbnál rangosabb események, amelyek csúcspontjának természetesen a párizsi olimpia bizonyult, de ne feledkezzünk meg a labdarúgó Európa-bajnokságról vagy az esztendő zárásaként a részben hazai rendezésű női kézilabda Eb-ről sem.

Személyes rangsoromban természetesen az olimpia áll az élen, nemcsak sportszakmai okok miatt, hanem mert hivatásom során először tudósíthattam a Nemzeti Sport olvasóit az ötkarikás játékokról. Győri Feri, Végh Jani és Árvai Karcsi kollégámmal a mai napig összekacsintunk, amikor egy-egy párizsi emlék szóba kerül, végtelenül sok élménnyel gazdagodtunk mindannyian, és egyértelműen többek lettünk, nyugodtan kijelenthető, hogy az extrém terhelés ellenére az olimpia minden pillanatát élveztük.

Nekem a játékok utolsó napja nem azért a legemlékezetesebb, mert lezárult a két és fél hetes erőltetett menet, hanem végre tízezernél is több francia egy magyarnak tapsolt Versailles-ban… De hagyjuk is történelmi sebeink feltépését, mert a dicsőséget most kell megélni, hősnek a jelenben kell lenni, Gulyás Michelle pedig a legnagyobbak közé lépett, amikor leiskolázta a mezőnyt a női öttusázók döntőjében.

Jómagam sohasem gondoltam, hogy ez az amúgy gyönyörű sportág könnyeket csal valaha a szemembe, ám a magyar lány fantasztikus produkciója, és az egész verseny hangulata minden másnál magával ragadóbbnak bizonyult. Gulyásnak a válogatási elvek alapján ott sem kellett volna lennie Ver­sailles-ban, csak a szövetség elnöke, Balogh Gábor és az elnökség határozott kiállásának köszönhetően vehetett részt az olimpián, és ezt a bizalmat megingathatatlan, klasszis teljesítménnyel hálálta meg. A versenyzőink azt is elmondták, mindig irigyelték a futballistákat, mert míg ők a Puskás Arénában hatvanezer néző előtt, elképesztő atmoszférában léphetnek pályára, egy-egy öttusaversenyt néhány száz néző tekint meg. Párizsban viszont sikerült bebizonyítani, hogy a lovaglással együtt mennyire érdekessé, dinamikussá lehet tenni a sportágat, tizenötezren tomboltak a lelátón, az extra hangulatot pedig fokozta, hogy Gulyásnál csak egy francia lány tűnt esélyesebbnek a döntő előtt, Élodie Clouvel, aki talán éppen ezért lőtte el magát, mert ő sem volt felkészülve, hogy hangorkán kíséretében kell majd céloznia. Gulyás viszont higgadt maradt, és robinsoni magányban futott a célba, katarzisszerű élmény volt megélni az utolsó néhány száz métert, látni az őszinte örömöt, megkönnyebbülést, amelyet olimpiai bajnokunk a célba érkezés után átélt.

A másik kedvenc ikonikus párizsi helyszínem az 1900-ban épült Grand Palais volt a Champs-Élysées és a Szajna közvetlen szomszédságában. Muhari Eszter szívet melengető bronzérme alkalmával léptem be először a grandiózus, esztétikus épületbe, amelyet a szervezők okosan, ötletesen alakítottak át versenyhelyszínné, a több ezer néző hangja pedig a remek akusztikának köszönhetően felerősödött, főleg ha egy francia lépett a pástra, amikor szinte már-már elviselhetetlenné fokozódott. Amíg kint a nyári hőség tombolt, belül a hatalmas légkondicionáló gépeknek köszönhetően őszi volt a hőmérséklet, elsősorban a tribünökön, a versenyzők viszont így nekik ideális körülmények között szerepelhettek. Az időutazás akkor lett teljes, amikor az éremcsaták előtt a vívók lesétáltak a Grand Palais márványlépcsőin – mintha egy 18. századi párbajt megelőző pillanatokat éltünk volna át. Az izgalmakat számunkra akkor nem lehetett jobban fokozni, amikor a férfi párbajtőrözők csapatversenyének fináléjában aranytus döntött. Addigra már meglehetősen elegem volt a mellettem ülő japán szurkolók sikítozásából, amely sosem maradt el, akár adták vagy kapták a tust honfitársaik. Aztán már túl voltunk a Marseillaise meghallgatásán a francia drukkerek részéről, akik épp a finálé alatt értesültek az úszó Léon Marchand újabb győzelméről, és semennyire sem voltak tekintettel a páston küzdőkre. Néha úgy tetszett, csak nekünk, magyaroknak fontos, hogy a vívók valóban koncentrálni tudjanak. És akkor ott állt Siklósi Gergely, vele szemben az újdonsült egyéni olimpiai bajnok Kano Koki, és egyetlen találat választotta el a mennyet a pokoltól. Az addig sem rohanó másodpercek végtelenül lassúnak tűntek, és az aranytus idejére olyan csendes lett a Grand Palais, mint egyszer sem az előző napokban. Aztán amikor Siklósi megcsinálta, leggyorsabban persze a magyar drukkerek reagáltak, tizedmásodpercekkel később a lelátó többi része is, végre meglett a várva várt vívóarany Párizsban.

Ekkor azt hittem, a Grand Palais-ban nem látok több magyart a dobogó tetején, aztán néhány nappal később jött egy 18 éves tinédzser, aki megtáncoltatta a létesítményben helyet foglalókat. Az eredeti itiner szerint nem követhettem volna élőben Márton Viviánát, de az élet meg a magyar versenyzők szereplése úgy hozta, hogy villámgyors önképzőkörön vettem részt tekvandó sportágból, a fiatal, mosolygós lány életútjából és visszatértem az időnként jéghideg Grand Palais-ba, hogy végül csodát lássak. Vivi korából fakadóan könnyed, felszabadult és mosolygós volt egész nap, és amikor az elődöntőben játszi egyszerűséggel rúgta fejbe a nála mintegy 20-25 centivel magasabb belga Sarah Chaarit, akkor már érezni lehetett, hogy ez az ő napja. A közönség szívét már korábban elnyerte fülig érő mosolyával, a győzelmek után lejtett rövid tánccal. A szerb Alekszandra Perisics elleni döntő szinte jutalomjátéknak számított, olyan mentális fölényben volt Viviána, hogy az legyőzhetetlenné tette őt. Két menetben lett vége az aranycsatának, majd jött megint a tánc, és az összeborulás világbajnok ikertestvérével, Luanával, aki megígérte, négy év múlva Los Angelesben az ő ideje is eljön…

Talán ilyen élmények felidézése után nem lepődik meg a kedves olvasó, ha az olimpia árnyoldalai­ról nem értekezem hosszasan, az időnként kiszámíthatatlan, túlzsúfolt és általában klíma nélküli tömegközlekedési eszközökről, a külvárosi hotelünk környezetében tapasztalható mocsokról, az utcán átszaladó patkányokról, az éjszaka felbukkanó, marihuánát áruló galerikről, a szervezők és az önkéntesek gyakori felkészületlenségéről. Sőt, azt hiszem, ezek tették teljessé az olimpián megélt heteket. Ha behunyom a szemem, megint ott vagyok Árvai Karcsival a kedvenc reggelizőnkben, aztán rituálészerűen átsétálunk a szemközti közértbe, ahol már három nap elteltével törzsvendégként üdvözölnek. Szelem a métereket a buszmegálló, a vasútállomás vagy éppen a metró felé, pörgetem az alkalmazásokat, vajon hogyan érek át a leggyorsabban Dél-Párizsból, a kézilabdameccsről északra, Akilov Pilip bokszmeccsére. A belváros környékén mindig keresem az égbe emelkedő Eiffel-tornyot, a magyar nagykövetségre sietve pedig egy pillanatra megállok a Diadalívnél. A Champs-Élysées-n két asszó között befalom a méregdrága hamburgert, a verebek pedig olyan szemtelenek, hogy szinte a kezemben lévő zsemléből próbálnak lecsípni egy-egy morzsát maguknak. És persze megint ott vagyok az olimpia záró napjának estéjén spontán szervezett bulin, amelyen alaposan megünnepeltük a magyar kollégákkal, hogy nagyobb baj nélkül végigdolgoztuk a párizsi napokat.

Szóval, nekem ez volt 2024 csúcspontja, ezért is járja át melegség a szívem, amikor nézem az év végi televíziós összeállításokat, a párizsi történéseket. S bár a következő esztendő a sport szempontjából csendesebbnek ígérkezik, megint lesznek magyar sikerek, emlékezetes versenyek. Kívánom, hogy 2025 végén is a bőség zavarával küzdjünk, ha visszapillantókat akarunk írni!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!