Feltámadás – Morvai Katalin publicisztikája

„LA REMONTADA!”– kiáltott fel spanyolul az amúgy francia sportriporter a kommentátorállásban, amint a honfitárs Adam Siao Him Fa az utolsó mozdulatát kitartva befejezte a kűrjét a márciusi montreali műkorcsolya- és jégtánc-világbajnokság férfidöntőjében. De az edző-koreográfus Benoit Richaud sem fért a bőrébe a palánk túloldalán, csapkodott, ugrált örömében. S hogy mi végre ragadtatták el magukat ennyire? Nos, a bordeaux-i születésű kétszeres Európa-bajnok koris valami olyat tett, amit csak a zsenik tudnak. Ők is csak ihletett pillanatokban. Azok után, hogy egy nappal korábban egy színtelen, rosszul bemutatott rövid programmal csupán a tizenkilencedik helyen zárt, a 23 éves versenyző a kűrben „felrobbantotta” a kanadai csarnok jegét. Magabiztosan szórta a négyfordulatos ugrásokat, a kombinációkat, dobott egy hátra- és egy oldalszaltót (ez veszélyes és tilos, le is vontak érte a pontozók), az akrobatikus elemek között pedig szállt, pörgött, forgott – természetesen zenére, drámai átéléssel.

Tombolt a közönség, az előadást 206.90 pontra értékelte a zsűri. Ennél többet csupán egy korcsolyázó kapott azon az estén, ami azt jelentette: Adam Siao Him Fa a futottak még mezőnyéből, 284.39 összponttal felért a dobogó harmadik fokára. Igaza lett az edzőjének, aki azzal engedte a jégre, hogy: „Adam, itt most te vagy magad ellen”.

S Adam feltámadt. Visszatért. Fordított. Kinek hogy tetszik. A remontada kifejezés az élsportban egyszerre mindezt jelenti. Amikor valaki, aki sokra hivatott, elbírva a nyomást, a lelki terhet felülemelkedik saját magán, és vert helyzetből csodát tesz.

Volt nála jobb. A 19 éves amerikai Ilia Malinin a kűrje technikai pontjával – 137.18 – a világbajnoki csúcsot érte el. Olyasmit, amiről azt gondolta a szakma, elérhetetlen. Hat kvadraugrással, köztük a legnehezebb Axellel, a harmadik helyről az aranyérmes pozícióig szárnyalt (333.76 összpont). De olyan fordításra, mint amilyet Adam Siao Him Fa csinált, nem emlékszik a sportvilág…

Talán a Real Madrid labdarúgócsapatáról kezdték el először emlegetni a spanyol újságírók a remontadát. Elsőként is az 1975–76-os Bajnokcsapatok Európa-kupája-idényben, amelyben a nyolcaddöntő odavágóján az angol Derby County 4–1-es, súlyos csapást mért a királyi gárdára. Érthető, hogy a Santiago Bernabéu Stadionban a visszavágón nem sokan hittek a Real továbbjutásában, de a százhúszezer néző (akkoriban az állóhelyeknek köszönhetően ilyen sokan fértek el!) azért csak bizakodott valamiben. Az első félidőben Roberto Martínez egyetlen gólja engedte pislákolni a reményt. Ám a folytatásban mintha egy motivációs tréningről érkeztek volna a pályára a fehér mezesek. Roberto Martínez és Santillana is betalált, szinte dübörgött a stadion. Ám az angolok is gólt szereztek az odavágón triplázó Charlie George révén. Hideg zuhany. Maradt harminc perc, hogy a 3–1-es állást tovább javítsák a hazaiak. És Pizzi a 85. percben büntetőből be is lőtte a negyediket. Jöhetett a hosszabbítás. Az emlékezetes találkozón végül Santillanának sikerült begyötörnie az ötödik spanyol gólt, s összesítésben a Real Madrid 6–5-re nyerte meg a párharcot!

A mérkőzést még sokáig emlegették, hiszen a Bajnokok Ligájában (beleértve a korábbi BEK-et is), az oda-vissza vágós párharcokban rendkívül ritka volt a háromgólos hátrányból való fordítás. A sporttörténelem többek közt feljegyezte a finn Haka és a luxemburgi Jeunesse Esch 4:1 utáni 0:4-ét az 1963–1964-es évadból, miként a 2003-2004-es negyeddöntőben az olasz Milannak a spanyol Deportivo La Coruna elleni bukását (4–1, 0–4) is.

De ha az a kérdés, a labdarúgásban melyik volt a leghihetetlenebb fordítás, sokan valószínűleg azt a BL-nyolcaddöntőt említenék, amelyen a Barcelona négygólos hátrányból állt fel. Mégpedig az utolsó percekben! Az ellenfél a Paris Saint-Germain volt, amely a 2017-es odavágón 4–0-val küldte padlóra a katalánokat, Barcelonában is betalált egyszer, de a gránátvörös-kékek hatig meg sem álltak. Kellett hozzá Neymar 88. és 91. percben elért gólja is, ám a továbbjutást érőt Sergi Roberto szerezte a 95. percben. Ezzel lett összesítésben 6–5.

Mi, magyarok, egy másik labdajátékban, a kézilabdában épp a közelmúltban élhettünk meg feltámadást. A férfiak olimpiai kvalifikációs tornájának utolsó mérkőzésén a portugálokat kellett megvernünk ahhoz, hogy kijussunk a párizsi ötkarikás játékokra. (A döntetlen sem lett volna elegendő a Chema Rodríguez irányította válogatottnak.) Ezzel a tudattal állt fel csapatunk a márciusi ki-ki mérkőzésre. Most vagy soha!
Jól kezdtünk: 1–0, 3–1, 7–4…, a félidő azonban

16–16-tal zárult. Sőt, a szünet után a portugálok elhúztak három góllal. Valahogy mindenből mi jöttünk ki rosszul. Az idegfeszítő találkozó utolsó tíz percét már a tatabányai csarnok közönsége sem bírta ülve. Bíztak a nem tudni, miben. (Hiszen mi, magyarok annyira híresek vagyunk a balszerencsés végjátékainkról!) Űzték, hajtották a csapatot, amely – nem tudni, honnét merítve erőt – nekidurálta magát a lehetetlennek. Fazekas Gergő, Imre Bence, Lékai Máté, a kapuban Bartucz László, hadd ne soroljuk, ki mindenki nőtt saját maga fölé, s vette hátára a csapatot, amikor kellett. A végjáték egészen parádés eredményt hozott: 30–27-re megnyertük a meccset, s férfi kézilabdázóink 2012 után újra kijutottak az olimpiára.

A drámai fordulatokban bővelkedő győztes mérkőzés titkát nem lesz könnyű megfejteni. Hiába kérdezgették a riporterek a találkozót követő ünneplés pillanataitól kezdve és azóta is a kapitányt és a játékosokat. A megoldáshoz talán a sportpszichológusok tudnának közelebb vinni. A lényeg mindazonáltal valahol ott bújik meg, ahol a kiváló egyéni adottságú és technikai-taktikai tudású játékosokból csapat kovácsolódik. Csapat –nagybetűkkel. Egy mindenkiért, mindenki egyért!
Nagy fordítások a tavalyi budapesti atlétikai világbajnokságon is szép számmal akadtak. Itt is láthattunk nagy lelkierőre és versenyzői kvalitásokra valló feltámadásokat. Arra ugyanis tényleg csak a legnagyobbak képesek, hogy versenyszámuk utolsó, hatodik sorozatában kaparintsák meg az aranyérmet. Így nyert a görög olimpiai és Európa-bajnok távolugró, Miltiadisz Tentoglu (852), és így szerezte meg negyedik vb-címét a venezuelai olimpiai aranyérmes hármasugró, Yulimar Rojas. A rituális önhergelő nekifutásáról (is) ismert világcsúcstartó a harmadik sorozat után majdnem kiesett, aztán negyedikre és ötödikre belépett. Egyetlen sansza a bármilyen éremre a hatodik ugrás maradt: 15.08 méterre szállt. Ezzel nyolc centivel megelőzte az ukrán Marina Beh-Romancsukot, aki kerek 15 méteres első kísérletével végig az élen állt, ám utolsó ugróként nem tudott Rojasnak visszavágni, belépett.

Férfi diszkoszvetésben az olimpiai és világbajnok Daniel Stahl az utolsó dobásával (71.46) kaparintotta meg az újabb vb-aranyat, női gerelyhajításban a japán bajnok Kitagucsi Haruka a fináléban csípte meg az elsőséget (66.73), és a férfi súlylökés aranyérmese, a kétszeres olimpiai bajnok, világcsúcstartó amerikai Ryan Crouser is a hatodik sorozatában érte el világbajnoki rekordját (23.51). Ilyen káprázatos feltámadásokat láthattunk a Nemzeti Atlétikai Központban. A legnagyobb sportolók tényleg csodákra képesek…

Még néhány hónap és kiderül, sikerül-e valami hasonló az egyik legnagyszerűbb úszónknak, az olimpiai, világ- és Európa-bajnok Milák Kristófnak, a 200 méteres pillangóúszás világcsúcstartójának. A 24 éves Milák ugyanis nagyjából egy évet, köztük két világbajnokságot kihagyott. Lassan mindenki lemondott róla és párizsi szerepléséről, amikor is sikerült kirángatnia magát az apátiából (vagy ki tudja, miből), újra elkezdett úszni, a közelmúltban lenyomott egy háromhetes tenerifei edzőtábort, majd hat egyéni számban is benevezett az április 9-én kezdődő országos bajnokságra. A többit majd meglátjuk. Az olimpiai szintje megvan, most bőven jó, ha magának és a szakmának bizonyítja, hogy egy olyan istenáldotta tehetség, mint ő, még ennyi kihagyást is kibír.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!