Nem Lionel Messi, a rendszer a hibás – Moncz Attila publicisztikája

A FIFA ott állt egy méterre az üres kaputól, megkapta a labdát, majd mellé lőtte. Azt döntse el mindenki maga, hogy fél méterrel kerülte el a labda a kaput vagy taccsra ment, de ahol csak a gól számít, ott tulajdonképpen mindegy is. A nemzetközi szövetség valamit javíthatott volna a saját, illetve az elitlabdarúgás renoméján, hiszen George Weah 1995-ös sikere után újra olyan futballistát emelhetett volna a trónra, akinek a nemzeti tizenegye soha, semmilyen világversenyen nem volt dobogós, így tényleg rendkívüli tettek kellenek tőle egy ilyen diadalhoz. Ehelyett tovább rombolta, megtoldva a választás teljességgel komolytalanná tételével, illetve egyes érintettjei hozzá nem értésének (nemtörődömségének?) egyértelmű bebizonyításával.

Pedig semmi más nem történt, csak annyi, hogy a most éppen The Best elnevezésű gálán immár nyolcadik alkalommal lett Lionel Messi az év labdarúgója. A négy szegmensre (válogatottak csapat-, illetve szövetségi kapitányai, felkért újságírók, szurkolók) bontott szavazás utáni procedúra során ugyanannyi pontja lett, mint a második helyezett Erling Haalandnak, de az ilyenkor döntő tie-break, a csapatkapitányoktól kapott első helyek számában döntő fölénnyel (107–64) verte meg norvég riválisát. Egy olyan periódusban, amelyben Haaland a Manchester Cityvel triplázott (Premier League, FA-kupa, Bajnokok Ligája, ráadásképp pedig egy európai Szuperkupa is „beesett”), úgy, hogy a két legfontosabb sorozatban gólkirály is lett. Az argentin eközben a PSG-vel francia bajnokságot, majd új csapatával, az Inter Miamival az észak-amerikai profi liga és a mexikói bajnokság csapatainak kiírt Leagues Cupot tudta megnyerni. Még ha utóbbit össze is kevernénk (ne tegyük, mert nem az!) a térség Bajnokok Ligájával, Haaland eredménysora akkor is veretesebb. Korábban Messi kapcsán még a gólok száma jelentett ütőkártyát, de a 2023-as naptári évben 50 gólig jutó Haalanddal szemben ezt sem érdemes kihívni, mert az ötvenes mindent visz.

A világbajnoki címet pedig hagyjuk, azért már tavaly megkapta ezt a díjat, még ha már akkor is támadták érte. De a szokásjog alapján nagy tornát figyelembe vevő időszakban az szokta megnyerni az ilyen trófeákat, akinek a klubcsapata vagy nemzeti tizenegye dominálja a kiemelt eseményt. A legutóbbi FIFA-díj versenykiírásában viszont egyértelműen szerepel, a szavazás során a 2022. december 19. és 2023. augusztus 20. közötti produkciót szabad és kell figyelembe venni. Messi legnagyobb tette ebben az időszakban a Párizsból Miamiba igazolása volt. Merthogy a világbajnoki döntőt 2022. december 18-án játszották, és ahogy fentebb említettem, azért már tavaly piedesztálra emelték az argentin támadót. És a mostani anké­ton, szemben rengeteg „év sportolója szavazással”, nem a kórusból kiragyogó produkciók versenyeztek egymással, hanem volt egy „közmegegyezéses” győztes, akiből aztán nagy vesztes lett. Nem utolsósorban a klubszimpátia miatt a nagy díjak kiosztása közül eddig a 2013-as Aranylabda-szavazást tartottam az általam átéltek közül a legigazságtalanabbnak, most eljött az „őrségváltás” ideje. 

Bár ha jobban megnézem a FIFA különböző elismerésekkel kapcsolatos alapelveit, meg is magyarázhatom, miért Leo nyert. A szövetség ugyanis leírja, a The Best-díjat a pályán nyújtott teljesítmény, valamint a pályán kívüli cselekedetek alapján kell odaítélni. Márpedig Messi klub- és kontinenscseréje volt az elmúlt év egyik legnagyobb szenzációja, ráadásul az amerikai piacon kezdett el ténykedni, amelyen még rengeteg a kiaknázatlan lehetőség. Egyszerűbb nyelvre lefordítva: ahonnan a FIFA még további dollármilliárdokra számíthat, nem utolsósorban a küszöbön álló, az Egyesült Államokban, Kanadában és Mexikóban rendezendő 2026-os vb kapcsán. Ha az ebből, egyébként nem tagadom, pikírt aspektusból nézem, még érthető is lenne a választás. Csak kár, hogy ezt korábban soha senki sem vette figyelembe, azt meg aligha hiszem, hogy a szavazók többsége egyszerre most találta volna meg az apró betűs részt a „paragrafusok” között.

Félreértés ne essék, nem Messi a hibás, ő teszi a dolgát, és tényleg minimum az elmúlt két évtized legjobbja a sportágban. Korábban sem ő tehetett arról, hogy a PSG – egyelőre fogalmazzunk úgy, a gyanú szerint – vett neki egy Aranylabdát, akkor sem szavazott magára, midőn 2010-ben elvitte a Ballon d’Ort a világbajnok Andrés Iniesta elől. Csak futballozott, rendkívül magas szinten, amivel – Cristiano Ronaldóval egyetemben – olyan gépezet része lett, amiből mindenki a legtöbb hasznot szerette volna húzni. Nem egyszer, nem kétszer, végtelenszer. Részben emiatt derült ki, hogy egyes célok érdekében még a több remek kezdeményezést útjára indító France Football is korrumpálható (a FIFA-t hagyjuk, a szervezet „kórtörténete” évtizedek óta ismert), hogy egy-egy cél érdekében nemhogy cégek, de államok mozdulnak meg – és hogy még a legnagyobb sportolók is esendő emberek.

Mert az én szememben ebben az egész választási bohóckodásban az a legszomorúbb, hogy a pályatársakat, a válogatott csapatkapitányait mennyire nem érdekelte ez az egész. Mert olyan van, hogy az újságíró megőrül, és beírja honfitársát az első háromba, ilyenre a kétezres évek elején is volt példa; talán vanuatui vagy kambodzsai futballista is kapott voksot, mi pedig a Nemzeti Sport szerkesztőségében nem tudtuk, hova legyünk a csodálkozástól vagy a jókedvtől. Na de hogy olyan kiváló futballisták, mint Harry Kane, Luka Modric, Mohamed Szalah vagy Gigi Donnarumma úgy érezzék, a mögöttünk hagyott választási időszakban Messi volt a legjobb, az baj. Vagy azért, mert nem olvasták el a versenykiírást, és megszokásból szavaztak (ennek az esélyét ismétlődő voksolásnál, korszakos zsenik esetében ne zárjuk ki!), vagy olyan mértékű a nemtörődömség, ami az egész The Best létjogosultságát is megkérdőjelezi. Rendben, ha a szurkolók lehetőséget kapnak, azt tekintsük szimpátiaszavazásnak, és kezeljük is úgy. De a játékosoknál ezen sokkal nehezebb továbblépni. Bárhol, bármilyen ankéton a társaktól kapott méltatás esett a legjobban, az volt a legfontosabb a győztesnek. Haaland alighanem most okkal kérdezi, mit kell még tennie, hogy minden futballista elismerje egy világverseny nélküli időszakban? Nyerje meg az egyelőre nem létező bolygóközi bajnokságot is, vagy változtasson nevet Messire, esetleg Ronaldóra, hogy biztosítva legyen a folytonosság, nehogy bárkinek is új nevet kelljen megtanulnia? 

Ugyanakkor az is lehet, a médiamunkásokat, illetve a közvéleményt sokkal jobban érdekli a procedúra és a díj, mint az érintetteket. A londoni gálán a férfiverseny dobogósai közül senki sem volt ott, a győztestől még csak egy hálálkodó videóüzenet sem érkezett. Közben a közönség nevetett, Thierry Henry társműsorvezetőként megpróbálta poénokkal elütni a kínos végeredményt és a kínos díjkiosztót. Nem sikerült neki, ennek kapcsán talán az edzők között nyertes Pep Guardiola arca volt a leginkább árulkodó. Ha rajta döbbenetet és talán dühöt lehetett látni, akkor én bármilyen érzelemnyilvánítást el tudok képzelni Haaland közelebbi hozzátartozóinál. 

Azt hiszem, kimondhatjuk, így, ebben a formában ennek nincs értelme. Ha a FIFA azt akarja, ezt valaha is komolyan vegye mindenki, elsőként neki kell komolyan vennie a The Bestet. Egyértelmű versenykiírással (és nem az eredményhirdetés napjának reggelén a médiamunkásoknak körbeküldött, a választás utolsó folyamatát magyarázó maillel!), a díjak pontos definiálásával, totális transzparenciával. Máshogy nem megy. Ahogyan abba a hibába sem lehet esni, hogy Haaland jövőre kárpótlásként kapja meg a díjat. Ő ezt önerőből is képes megnyerni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!