Népsport: Paavo Nurmi – Isten a felhők felett

A portréjával nyomták a finn 10 márkást, aszteroidát és Finn Air-repülőgépet neveztek el róla, két amerikai elnök is fogadta, opera és szobrok alanya volt – Paavo Nurmi vitán felül a huszadik század egyik legnagyobb hatású sportolója volt.

Szelíd, mégis eltökélt sportember, aki forradalmasította az edzéselméletet, nem csak a szó fizikai értelmében járt messze a világ előtt. Majdhogynem verhetetlen volt, holott tizenöt évig versenyzett az elitben, ez idő alatt 1500 métertől a 25 mérföldes „kismaratoniig” 22 hivatalos és 21 nem hivatalos világcsúcsot futott, összesen 268 hivatalos versenyen állt rajthoz 23 és 37 éves kora között – 19 kivételével valamennyit megnyerte, miközben mind­össze hatszor szorult le a dobogóról.

Legendás stopperórájával mérte futás közben az idejét, hiszen az esetek többségében nem voltak ellenfelei, akikhez a tempót igazíthatta volna. Amikor az 1924-es olimpián honfitársa, az amúgy szintén ötszörös olimpiai bajnok Ville Ritola és a finn születésű, de svéd színekben induló Edvin Wide összefogott ellene az 5000-es méteres döntőben, Nurmi egy látványos mozdulattal lecsatolta csuklójáról az órát, a fűre hajította, majd agyonverte taktikázó ellenlábasait. Ugyanitt 45 fokban rendezték meg a mezeifutó-versenyt, a 38 indulóból 15-en feladták, volt, aki a céltól ötven méterre ájult el, a berkezők közül nyolcat hordágyon kórházba szállítottak, Widéről tévesen még az a hír is megjelent, hogy meghalt – és maga Nurmi is kissé fáradtnak tűnt a célban, ahová másfél perccel Ritola előtt érkezett be. Kész szerencse, hogy a híres finn szaunában hozzászokott a hőséghez. A NOB mindenesetre azonnal törölte a mezei futást az olimpiai programból.

Amíg csak futnia kellett, nem volt gond, az atlétika iránt kevéssé érdeklődő feleség, Sylvi Laaksonen épp azért vált el tőle 1935-ben, háromévi házasság után, mert rájött, hogy a férje gondolataiban sehol sincs a sport mögött. Paavo Nurmi irdatlan népszerűségre tett szert, az Egyesült Államokban sorra szervezték neki a bemutatókörutakat, futott szabadban és fedett pályán, 800-on és 25 mérföldön, egyórás futásban, egyedül és ellenfelekkel, ezekért esetenként pár száz dollárt kasszírozott, és pechjére így történt 1931 végén néhány németországi versenyen is. Ez volt ugyanis az alapja annak, hogy 1932-ben a sportolók amatőr státuszára mindenekfelett figyelő Nemzetközi Olimpiai Bizottság annak ellenére sem engedte elindulni a Los Angeles-i játékokon, hogy a finnek még két nappal a megnyitó előtt, a helyszínen is újraszavaztatták Nurmi ügyét. Hivatalosan nem minősítette a NOB profinak, mégis csak 1934-ben versenyezhetett újra. Pedig 1932-ben Hannes Kolehmainen 1920-as bravúrjának emlékére maratoni futásban is nyerni akart – ezzel téve fel a koronát páratlan pályafutására. Nem engedték neki.

Nurmi annak sem örült, hogy 1924-ben a finn atlétika korifeusai vették el tőle a lehetőséget, hogy rajthoz álljon az egyetlen olyan számban, amelyben pályafutása valamennyi versenyét megnyerte, 10 000 méteren, mondván, másoknak is meg kell adni az esélyt. Aztán sértődés helyett 1928-ban (persze 10 000-en) megnyerte kilencedik aranyát is. (Ugyanitt sérülten lett ezüstérmes 5000-en és 3000 akadályon, mert az utóbbi szám előfutamában a vizesároknál hanyatt esett, és összevissza verte magát…)

Amszterdami sikerei után bemutatókörútra indult, és vonattal Budapestre is befutott, ahol a Hungária–Budai 33 meccs szünetében várt rá a Hungária úti stadion 12 ezer lelkes nézője előtt 3000 méter. Az a táv, amelynek világrekordját korábban négy ízben is megjavította. Olasz és magyar ellenfeleinek előre kiszámított előnyt adott, aztán persze 8:33.2 alatt mindannyiukat agyonverte. Budapest villamosközlekedése pedig gyakorlatilag összeomlott, annyian igyekeztek a stadionba, hogy élőben lássák a nagy Paavót.

„Nurmi stílusa is egészen különleges, minden mástól elütő benyomást tesz arra, aki először látja. Mozgásának lényege az az acélrugószerű elrugaszkodás a talajtól, ami lépését egyrészt hihetetlenül hosszúvá teszi, másrészt gyakran egészen az ugrálás határáig torzítja a futását. (…) A hátrafeszített és felhúzott mellkas, az oldalt magasan és széjjel tartott karok ennek a rengeteg masszírozással olajozott, rengeteg tréninggel szívóssá tett gépezetnek könnyebb mozgását segítik elő. Stílusának ugrálós volta különösen a finisben ütközött ki, de érdekes, hogy harmonikus mozgásából mit sem veszített”– írta Nurmi stílusáról a lelkes Nemzeti Sport.

Ahhoz képest, hogy egy 40 négyzetméteres kis lakásban nőtt fel szüleivel és három testvérével úgy, hogy idővel egy másik család is beköltözött a konyhába, karrierje végén valóságos krőzus volt. (Csak 1920-as olimpiai sikereinek hála lett az otthonukban világítás és folyó víz.) A '30-as évek végén és a '40-es években a maga ingatlanbirodalmával, férfiruházat-kereskedelmi hálózatával (egyik üzletében maga Emil Zátopek is felkereste, hogy edzéselméleti tanácsokat kérjen tőle) és számtalan egyéb cégével Finnország egyik leggazdagabb embere lett. A sors iróniája, hogy legnagyobb hazai riválisának, Ritolának kevésbé jött be az élet, neki Nurmi fél áron adta ki az egyik lakását a sok százból.

A nagy előd, az 1912-ben háromszoros olimpiai bajnok Kolehmainen inspirálta arra, hogy fusson, az ő olimpiai győzelmeinek a hatására vette meg az első pár tornacipőjét, és amikor 1919-ben katonai szolgálatra hívták be, amíg a többiek meneteltek, ő teljes fegyverzetben, megrakott málhazsákkal futotta a hosszú kilométereket. Nem véletlen, hogy 1923-ban ő lett az első atléta, aki egy mérföldön, 5000 és 10 000 méteren is tartotta a világrekordot. Nyáron terepen futott, télen ugyanott síelt, és 1924-ben Párizsban egy óra leforgása alatt megnyerte az 1500-at és az 5000-et – ugyanez a bravúr (persze különböző napokon...) azóta is csak Hisam el-Geruzsnak sikerült 2004-ben.

Forradalmasította az edzésmódszereket, a résztávos futásokkal, a már-már tudományos étkezéseivel messze megelőzte korát, a legnevesebb utódok, mint Zátopek, Ron Clarke vagy Lasse Viren is Nurmi nyomdokain haladva érték el sikereiket. Hogy milyen hatással volt a világ sportjára, arra jó példa az 1928-as művészeti versenyeken győztes lengyel költő, Kazimierz Wierzynski, aki részben Nurmiról írta aranyérmes versét, 1936-ban pedig a német díjlovagló, Ludwig Stubbendorff nyert két aranyat – Nurmi nevű lován…

Amikor a Szovjetunió 1940 telén megtámadta Finnországot, Nurmi előbb az Egyesült Államokban rendezett gyűjtést hazája javára, majd a finn hadseregben személyesen vezényelt erőnléti edzéseket a finn katonáknak. A háború után, 1952-ben maga Urho Kekkonen akkori finn miniszterelnök, egyben a Finn Atlétikai Szövetség korábbi elnöke vette rá Nurmit arra, hogy a helsinki olimpia megnyitóján ő fusson be az olimpiai lánggal a stadionba. Aki ott volt, állítja, valóságos hangrobbanás kísérte a nemzeti hős megjelenését a fáklyával. Imádta és elismerte a világ, egyebek mellett kétszer járt a Fehér Házban, 1925-ben Calvin Coolidge, 1964-ben Lyndon B. Johnson elnök fogadta.

A finnek Suuri vaikenijának, Nagy csendes embernek becézték, de nem kellett megszólalnia ahhoz, hogy leboruljanak előtte. Ron Clarke így fogalmazott: „Még számukra is kicsit valószerűtlen figura volt. Titokzatos, mint egy szfinx, Isten a felhők felett…”