Kavarják, biztos, hogy kavarják – Szűcs Miklós publicisztikája

„Nehéz szavakba önteni, hogy mi játszódik le a szívünkben egy ilyen nap után, amikor ennyire közel voltunk egy olyan eredmény eléréséhez, amiben csak nagyon kevesen hittek. De hiszem, hogy egy nap képesek leszünk felülkerekedni egy ilyen mértékű próbatételen. Büszke vagyok és egyben hálás, hogy ennek a csapatnak a tagja lehetek!”

Az iménti mondatok Majoros Bence közösségi médiás profilján jelentek meg nem egészen huszonnégy órával azután, hogy férfi asztalitenisz-válogatottunk a malmői Európa-bajnokság negyeddöntőjében 3:2-re kikapott a házigazda svédektől úgy, hogy a mindent eldöntő ötödik párharc ötödik játszmájában Majorosnak három meccslabdája is volt a párosban világbajnok Kristian Karlsson ellen, ám sajnos egyikkel sem tudott élni. A svéd viszont mindjárt az első lehetőséget kihasználva az elődöntőbe ütötte a vendéglátókat, akik aztán meg sem álltak az aranyig.

Majoros és persze a csapat érthetően összetört, Muskó Péter szövetségi kapitány elmondta, a játékosok a mérkőzést követően egy órán át szótlanul ültek az öltözőben, s csak ezután volt erejük megszólalni, megbeszélni a történteket. Az ilyesfajta reakció amúgy teljesen normális, nem hinném, hogy bárki könnyedén túl tudna lépni egy ehhez hasonló drámán, történjék az az élet bármely területén. A sportolók sorsa e tekintetben is különleges, náluk a siker mellett a kudarcélmény is visszatérő „vendég”. Güttler Károlynak szörnyű lehetett szembesülni a ténnyel, hogy az 1988-as olimpián a 100 méteres ­mellúszás döntőjében egyetlen századdal kapott ki a brit Adrian Moorhouse-tól, vagy hogy más típusú drámát említsek, a birkózó Lőrincz Viktornak sem lehetett könnyű feldolgoznia, hogy a riói olimpián teljesen nyilvánvalóan elcsalták a német Denis Kudlával vívott bronzmeccsét. Természetesen nemcsak a sportból, az élet más területeiről is bőséggel lehetne példákat citálni, ám míg mi, civilek – tisztelet a kivételnek – többnyire hajlamosak vagyunk belesüppedni az önsajnálatba, a valódi sportemberek megrázzák magukat és továbblépnek. Később Güttler csak felállhatott az Európa-bajnoki dobogó tetejére, Lőrincz pedig a tokiói olimpián szerzett ezüstéremmel tette fel a koronát kivételes pályafutására.

Ha így nézem, a magyar asztalitenisz, azon belül is inkább a férfiszakág már hosszú ideje inkább civilként létezik a hazai sportéletben: a sikerek egyre távolabb kerültek, ám ahelyett, hogy megrázná magát, s újra talpra állva próbálna visszakapaszkodni a korábbi magasságokba, a sportágban és a sportágból élők amolyan dölyfös felsőbbrendűséggel hangoztatták, hogy...

Igazából nem is tudom, mit. Az minden esetben nyilvánvaló, hogy mindig más a hibás, az alkalmatlan, a hülye, miként az is, hogy ha a furkálódás, az egymás lejáratása olimpiai sportág lenne, az asztaliteniszezők képzeletbeli vitrinjében ott sorakoznának az ötkarikás aranyak, a vívók, a kajakosok a fasorban sem lennének. A hivatkozási alap, a zsinórmérték minden alkalommal a Jónyer, Klampár, Gergely fémjelezte korszak, amivel nincs semmi baj, sőt, de csak akkor, ha közben tisztában vagyunk az idő múlásával és a változásokkal. Tetszik, nem tetszik, mára Afrikától kezdve Dél-Amerikáig a világ megtanult pingpongozni, sokkal nagyobb a konkurencia, egészen mások a módszerek, mint csaknem ötven évvel ezelőtt. Már többször leírtam, most is megteszem: előfordult, hogy kínai szakember tartott ingyenes előadást a Marczibányi téri sportcsarnokban, ám alig néhányan voltak kíváncsiak rá, a magyar edzők többsége úgy látta, egy kínai tréner nem tud nekik újat mondani.

Hát persze, hogy nem...

Hogy közben úgy teltek el az évek, évtizedek, hogy férfiválogatottunk a világ-, majd az Európa-bajnokságon is kiesett az első osztályból, s fej fölött tapsoltunk, ha valamelyik játékosunk legalább két fordulót ment egy versenyen? Ez nagyjából csak addig volt érdekes, amíg megvolt a bűnbak, aki persze mindig az utca túloldalán állt. Önkritikus megnyilvánulásnak nyoma sem volt, miközben tényszerűen igaz – a számok, az eredmények valóban nem hazudnak –, hogy hosszú ideig nem sikerült nemzetközi szinten is eredményes férfi játékost kinevelnie sem a nagy kluboknak, sem a kisebb műhelyeknek, sem a döntési helyzetbe kerülő, akár az egész szakágat irányító szakembereknek, miközben arra azért mindig jutott energia, hogy a mások vélt vagy valós hibáit felhánytorgassák.

Hasonló helyzet alakult ki a szövetség mindenkori vezetőjével kapcsolatban. Nem sok sportág van, amely a kétezres években annyi elnököt fogyasztott volna el, mint az asztalitenisz. A többségük nagy tervekkel érkezett, de biztos vagyok benne, végül örült, hogy megszabadult a közegtől. Az alapvetően két, néha három részre szakadó asztalitenisz-társadalom a legtöbbször valaki ellen, s nem valamiért szavazta meg az elnököt: nem azt nézték elsősorban, hogy miben és hogyan tud segíteni a sportágnak, hanem hogy az őt helyzetbe hozó kör érdekeit képviselje az ellenoldallal szemben, mert „azoknak”, bármit is mondanak, biztosan nincs igazuk. Ideig-óráig működött is a dolog, ám idővel az éppen aktuális elnök kezdte átlátni a viszonyokat – ami törvényszerű volt, elvégre az üzleti életben ismert, elismert emberekről beszélünk –, s bólogatás helyett az őt addig támogatóknak nem feltétlenül tetsző irányt szabott. Ilyenkor pillanatok alatt ellene fordultak (mondjuk, az is megérne egy misét, hogy olykor kaméleonként beleolvadva a közegbe az elnökök sem mindig a sportág érdekeit tartották szem előtt...), jött a fúrás-faragás, majd minden kezdődött elölről.

Mindezek ismeretében felüdülés volt olvasni Majoros Bence posztját, majd a többiek nyilatkozatát, mert a belháborúk közepette mégiscsak akad néhány játékos, aki az asztalnál és azon túl is példát mutat, rácáfolva a sportágban honos hangulatra, képes igazi csapatként kiállni egymásért. A 2015-ben szövetségi kapitánynak kinevezett Aranyosi Péter úgy kezdte a munkáját, hogy kijelentette, vannak reménységeink, s ha vigyázunk rájuk, Európa élmezőnyébe juthatnak, majd amikor 2020-ban Muskó Péter átvette a helyét, ő is hasonlóképpen nyilatkozott. Jöttek is az eredmények, volt, hogy korábbi világbajnok párost, a világelithez tartozó játékost sikerült legyőzni, a fejlődés elvitathatatlan volt, az igazán nagy dobásra azonban a 2023-as malmői Eb-ig kellett várni: a svédektől elszenvedett negyeddöntőbeli vereség ellenére férfi asztalitenisz-válogatottunk tényleg visszatért Európa élmezőnyébe, pedig a közeg most is mindent megtett azért, hogy ez ne történhessen meg. A felkészülés hajrájában a válogatással, az összeállítással kapcsolatban számos kritika érte a kapitányt, a háttérben – megint a fúrás... – már az elmozdítására irányuló szervezkedésről is lehetett hallani. Mielőtt bárki félreértené, itt nem Muskó Péter személye a döntő, hanem az elv. A válogatott irányítóját, legyen bárki, az esztendő egyik legfontosabb nemzetközi eseménye előtt az elnöknek, az elnökségnek, a kluboknak, egyszóval az összes meghatározó szereplőnek támogatni illik, pláne olyan helyzetben lévő sportágban, mint az asztalitenisz. A mindenkori kapitányt persze számon lehet kérni, le is lehet váltani – ám a maga idejében, s ne egyéni érdekek mentén. A sportágról néha Rejtő Jenő klasszikusa jut eszembe, amikor az Elveszett cirkálóban Fülig Jimmy Piszkos Fredről, vagy ahogy ő hívja, Piszok Alfrédról beszélve valahogy így fogalmaz: nem tudom, hol van és mit csinál, de kavarja. Biztos, hogy kavarja.

Nos, ez akár a magyar asztalitenisz szlogenje is lehetne, de férfiválogatottunk teljesítménye és különösen a főszereplők egymásért való kiállása után mégiscsak azt mondom, van remény.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!