A Gyulai-díjjal kitüntetett Takács Rita tizenhét éve hű „nevelőegyesületéhez”

– 2011-ben egy interjúban megkérdezték öntől, mit gondol, hol lesz tíz év múlva. Azt felelte, nagyon reméli, hogy itt, a Sport Tv-nél. Nem tíz, tizenkét év telt el azóta, de továbbra is kitart „nevelőegyesülete” mellett. Ilyen hűséges, vagy csak fél a változásoktól?
– Az a típus vagyok, aki a járt utat nem cseréli el a járatlanért, és vallom, ha az ember jól érzi magát valahol, ugyan miért ugrana bele a bizonytalanba.

– Ezek szerint itt jól érzi magát.
– 2006 óta dolgozom a Sport Tv munkatársaként, akárhogy is számolom, ez tizenhét esztendő. És ez alatt a tizenhét esztendő alatt szoros kötelékek alakultak ki. A kollégákkal baráti kapcsolatot ápolunk, számíthatunk egymásra, és Máté Pál főszerkesztőhöz is bármikor bekopogtathatok, ha úgy érzem, segítségre vagy tanácsra van szükségem. Egyszóval a munkahelyem kicsit olyan, mintha a második családom lenne, ide hazajárok.

– Soha nem töprengett el azon, hogy vajon milyen lehet máshol?
– Biztos akadtak olyan helyzetek, amikor azt gondoltam, ezt vagy azt jó lenne máshol is kipróbálni, de alapvetően nem, nem vágytam máshová. Maximálisan elégedett vagyok a helyzetemmel és az eddigi szakmai pályafutásommal. Mindig jön egy új kihívás, műsor vagy feladat, ami nem engedi, hogy a munkám rutinná váljon.

– Olimpia, labdarúgó-világbajnokság, esetleg egy nagy magyarországi világverseny, mint most az atlétikai vébé? Nincsenek kihúzásra váró tételek a szakmai bakancslistáján?
– Sosem éreztem magam rosszul, pláne kevesebbnek azért, mert nem dolgoztam olimpián, ahová vélhetően nem is fogok már eljutni, hiszen háromgyermekes anyukaként aligha hagynám itt a családomat három-négy hétre. Vagyis ezt a csúcseseménykérdést magamban már elrendeztem. Egyébként is úgy vagyok vele, vagy hozza az élet az efféle lehetőségeket, vagy nem, erőltetni nem szabad semmit sem. Persze lehet, hogy ha tizenöt-húsz év múlva beszélgetnénk erről, egészen másként vélekednék, bár azt alighanem akkor is tartanám: a család az első.

– Mi vonzotta a pályára: a sportrajongás vagy a televíziózás iránti vágy?
– Utóbbi semmiképpen sem, mert ahogy mondani szokták, nem vagyok az a színpadra termett alkat. Sok munkám van abban, hogy leküzdöttem a gátlásaimat, megvívtam a magam kis belső harcait, és ma már felszabadultan tudok a kamera elé állni.

– És a sportszeretet?
– Azt otthonról hozom, konkrétan a bátyámtól „örököltem”. Ő az a rajongó típus, aki képes az éjszaka kellős közepén felkelni, ha, mondjuk, az olimpián vagy más világversenyen magyar érdekeltségű eseményt közvetítenek. A féktelen lelkesedést tőle szívtam magamba, főleg, miután közösen eljutottunk néhány hazai sportrendezvényre. A rajongás egyébként sportújságíróként átalakul, továbbra is szurkolsz és érdeklődsz, de azért próbálsz mindig objektíven közelíteni a történésekhez.

– Ha eleinte nem vágyott a kamera elé, hogyan került mégis a sporttelevízióhoz?
– Érettségi után nem igazán tudtam, mihez akarok kezdeni. Újsághirdetésben szúrtam ki egy egyéves sportmenedzserképzést, gondoltam, ez éppen jó lesz addig, amíg eldöntöm, mivel is szeretnék majd foglalkozni. Itt a televíziós sportkommentátor Gulyás László is tartott órát, és nekem bogarat ültetett a fülembe, hogy hát tulajdonképpen ez is egy szakma, ezzel is lehetne foglalkozni, főleg, hogy szeretem a sportot. Aztán elkezdtem a Kodolányi János Főiskola angol-kommunikáció szakát, és amikor el kellett menni gyakorlatra, eszembe jutott a sport és a televízió. Volt egy korábbi iskolatársam, akiről tudtam, hogy a Sport Tv-nél operatőr, az ő közbenjárását kértem. Emlékszem, amikor először bementem Máté Pali irodájába, Kaplár F. József ült bent nála, akit ismertem a televízióból, és annyira kedvesen, annyira magától étetődő természetességgel viszonyultak hozzám, és mondták el, mi lesz majd a feladatom, hogy azonnal megtetszett a miliő. Ekkoriban persze még szó sem volt képernyőzésről, sőt nekem sem volt ilyen ambícióm: szerkesztőként segítettem az akkori wimbledoni teniszközvetítéseket, és úgy gondoltam, később is a háttérben dolgozva fogok majd érvényesülni.

– Mégsem így lett.
– Nem, noha én tényleg élveztem, hogy a szerkesztők keze alá dolgozhatok, vagy kitanulhatom a feliratozást, és egyáltalán hogy rendre találok magamnak elfoglaltságot. Talán ezzel hívtam fel magamra a figyelmet, hogy mindig itt vagyok, mindig lehet rám számítani. Ez egyébként később sem változott, sosem ugrottam el a feladatok elől, sosem mondtam azt munkára, hogy bocsánat, de ezt nem vállalom. Ennek ellenére én lepődtem meg a legjobban, hogy a gyakornoki időszak után azt mondták, van egy üres szerkesztői pozíció az éppen akkoriban induló cseh sporttelevízió második csatornájánál – amit boldogan elvállaltam.

– Majd jött a futball.
– Pedig ekkor semmiféle élő kapcsolatom nem volt a magyar labdarúgással. Persze 1995-ben én is szurkoltam a Fradinak, nekem is voltak kint poszterek a szobám falán, de ennyi. Meg aztán a futballt körülvevő közeg sem volt éppen pozitív. Csakhogy az NB I-es közvetítési jogok a Sport Tv-nél voltak, Paliék pedig úgy gondolták, színes és érdekes háttérműsorokkal lehetne emelni a bajnokság megítélésén. Mivel külföldön már működött a női riporterek szerepvállalása a futballközvetítésekben, úgy gondolták, nálunk is meg kellene próbálni. Eleinte edzésekre jártam, kapcsolatokat építettem, figyeltem, tanultam, mert ugyan nem a nulláról indultam, de azért napi szinten nem voltam benne a magyar futballban.

– Könnyen befogadták?
– Emlékszem, először Szolnokra kellett elmennem a stábbal, az ott futballozó egykori debreceni hátvéd Pető Zolival készült anyag. Amikor megtudták, hogy egy nő jön riportot készíteni, hát... Nem voltak róla meggyőződve, hogy tudom, hányan vannak egyszerre a pályán, vagy hogy a kapus megfoghatja-e kézzel a labdát. Én viszont nagyon alaposan felkészültem, mert nem akartam magam elsőre leégetni, így jól sikerült a beszélgetés, és pozitív benyomás alakult ki rólam.

– A Harmadik félidő mégis váratlanul érte.
– Mert ahogy már mondtam, én nem erre készültem, nem vonzott a kamera előtti szereplés lehetősége, ám egy idő után mégis elkezdett motiválni a feladat – azt mondogattam, ha mások képesnek tartanak erre a munkára, nehogy már én ne tartsam rá magam képesnek.

– Fájt, amikor abban a formában véget ért?
– Úgy éreztük, a saját gyerekünket veszítettük el, de hát ebben éltünk, ezt szerettük, nem is lehetett másként. Működött a műsor, jó visszhangokat kapott, a stáb is összecsiszolódott, értékes személyes kapcsolatok alakultak ki – ezért is volt olyan nehéz elfogadni, hogy már nem a mi csatornánké a labdarúgó NB I közvetítési joga. De aztán rájöttem, nem szabad érzelmileg ennyire kötődni egy műsorhoz, a gyerekeim születése után pedig arra is, hogy jobb is, hogy így alakult, mert mellettük nem is tudtam volna tovább csinálni, ami talán még fájdalmasabb lett volna. A Harmadik Félidő amúgy most egy sikeres kézilabdaműsor, én pedig a Nyerő SzériA háziasszonya vagyok.

– Nőként érezte, hogy úttörő szerepet tölt be, és az ön munkája is kellett ahhoz, hogy később már Magyarországon se számítson a férfiak privilégiumának a futballról folytatott közbeszéd?
– Nem gondoltunk ilyesmire, egyszerűen csak élveztük, hogy hétről hétre van feladatunk.

– Hiányzik a magyar futball?
– Kicsit igen, talán nem véletlen, hogy bár nem szoktam különmunkát vállalni, az nb1.hu-n futó Hétközi forduló című műsorral kivételt tettem.

– Férje, Tömő Attila a magyar labdarúgó-válogatott csapatmenedzsere. Könnyebbé vagy nehezebbé teszi a televíziós munkáját, hogy akarata ellenére is jól értesült a csapattal kapcsolatban?
– Volt egy válogatott mérkőzés, amely után megfogadtam, hogy soha többé nem leszek a nemzeti csapat találkozóin pályaszéli riporter, mert akadt egy szituáció, ami után a fejemhez vágták, hogy biztosan azért tettem fel azt a kérdést, mert otthonról kaptam hozzá segítséget. Máskor meg éppen egy fel nem tett kérdés okán támadtak meg, mondván, hogy lehettem ennyire puhány. Mindenesetre szerencse, hogy a válogatott mérkőzésein nincs most dolgom – egyébként is, azt vettem észre, hogy a szerencse sokszor mellettem állt életem fontos helyzeteiben.

– Idén tavasszal viszont nem a szerencsének köszönhetően kapott rangos szakmai elismerést, amikor a Magyar Sportújságírók Szövetsége pécsi kongresszusán Gyulai István-díjat vehetett át. Meglepődött?
– Meg, persze, erre nincs felkészülve az ember, ugyanakkor nagyon jólesett az elismerés, mert ebben a szakmában is nagyon kell a visszajelzés. Egyébként a szerencse mellett Máté Pál is minden fontos pillanatban ott volt mellettem a pályafutásom során, amiért nem győzök neki eléggé hálás lenni. Az pedig, hogy a közvetlen kollégám, Gyulai Miklós édesapjáról elnevezett díjat kaptam meg, nemcsak emlékezetessé, bensőségessé is tette azt a délutánt.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. augusztus 26-i lapszámában jelent meg.)