Vívás: Számolni kell velünk! – Kun Anna

– A hirtelenjében a versenynaptárba illesztett kontinensviadal után az Európai Játékokon szerzett egy bronzot egyéniben, aztán a csapattal egy ezüstöt. Az egyéni viadalra hogyan tudott felpörögni, annak ugyanis nemigen volt tétje?
– Sehogy... – válaszolta Kun Anna. – Nem is gondoltam, hogy eljutok az éremig, hiszen az a verseny nem számított sehová, így nem is volt bennem túl sok motiváció, nehezen is ment minden, szenvedtem egész nap.

– Ebben netán közrejátszott az is, hogy a plovdivi Európa-bajnokságon lemaradt az éremről? Tényleg, azt az ötödik helyet hogyan értékeli?
– Nem voltam vele elégedett, de megbékéltem azzal, hogy ott és akkor annyi sikerült. Utólag már úgy vélem, nem olyan rossz az az ötödik hely, meg aztán azt hiszem, aznap az volt a maximum.

– Hagyjuk is az egyéni viadalokat, igazán nagyot a csapat Eb-ezüstérme szólt.
– Olyan napot fogtunk ki Krakkóban, amelyen mindannyian jól vívtunk, és igazán küzdöttünk – egymásért is.

– Hónapok óta mondogatja, hogy ebben a csapatban sokkal több van, mint az eredmények mutatják.
– Nem véletlenül mondogattam. Abban bízom, hogy ez a siker még nagyobb lendületet ad.

– Korábban arról beszélt, hogy a társai fiatalok, már nagyon éhesek a sikerre, a kettőből pedig adódik, hogy türelmetlenek is. Mi állt össze Krakkóban?
– Minden: nem volt rajtunk nyomás, nem mi számítottunk esélyesnek, élveztük, hogy ott lehetünk a páston, türelmesek voltunk, bejöttek az akcióink is, valahogy minden sikerült.

– Mégis van egy kis hiányérzet sokakban, önben különösen, a döntőben ugyanis a franciák egyszer vezettek, a legvégén. Lassan két éve szinte minden versenyről érmet hoz haza, kizárható, hogy úgy állt oda az utolsó asszóra, hogy remeg a keze...
– Meg akartam nyerni azt az asszót is, az volt bennem, olyan közel vagyunk a végső sikerhez, annyira jól megy mindenkinek a vívás, nem lehet, hogy a végén vérezzünk el. Aztán mégis ez lett belőle... De nem a túlélésre mentem, mert tudtam, az nem hozhat jót. Én akartam irányítani az asszót, de valahogy nem jöttek a tusok, az akciók, ahogy korábban. Talán azért, mert túlságosan akartam.

– Azért most már szépen csillog az az ezüstérem?
– Valamivel már szebben, mint néhány napja Krakkóban. A kudarcokat mindig nehezebben emésztem meg, és nem is volt rá sok példa, hogy előnyről kaptam volna ki. Sajnálom, hogy így alakult, mindent elkövetek azért, hogy ilyen többé ne forduljon elő. De ez így is szép eredmény, tizenhat éve nem vívott magyar női párbajtőrcsapat Európa-bajnoki döntőt, és már az ellenfelek is tudják, számolni kell velünk – az olimpiai kvalifikációban is.

– Ön huszonnyolc éves, társai pedig tizenhét és huszonkét esztendősek, mégis egységesnek tűnik a kvartett. Mi a titok?
– A korkülönbség ellenére egységesek vagyunk, mostanra pedig össze is kovácsolódtunk – nagyon jó velük egy csapatban vívni, éhesek a sikerre, nagyon akarnak, és tele vannak motivációval.

– Mit kell tenniük azért, hogy ez az Eb-ezüst valóban lendületet és önbizalmat adjon, s ne nyomja agyon a csapatot?
– Nem félek attól, hogy teher lesz az ezüst­érem, és az elvárás nyomni fogja a vállunkat. Nekünk a júliusi a világbajnokságon sem lesz veszítenivalónk, mert bár pontszámban jócskán közelítettünk a riválisainkhoz, a kilencedik helyen maradtunk a világranglistán. Ugyanúgy kell vívnunk Milánóban, mint Krakkóban, azzal a plusszal, hogy már tudjuk, milyen a főpáston csillogni és reflektorfényben lenni.