Boldog ember – rádiós sportműsorokat készít a születése óta nemlátó Kolumbán Sándor

– Hadd kezdjem önkritikával: korábban elképzelni sem tudtam, hogyan tevékenykedhet újságíróként egy nem látó ember. Tekintve, hogy a sport látványtevékenység, egy gyerek is ennek hatására válik a sport hívévé, önnek viszont nem adatott meg, hogy izgalmas meccseket, sporthősöket lásson. Hogyan alakult ki akkor a sport iránti érdeklődése?
– Kiskorom óta szerettem hallgatni a sportközvetítéseket, a román és a magyar rádióban a körkapcsolásokat és híradókat, Novotny Zoltán vagy Gulyás László régi ismerősöm. Mindig is rádióbolond voltam, Kolozsváron, ahol nyolc éven át a nemlátók iskolájába jártam, mindig volt velem rádiókészülék. El sem tudtam volna képzelni nélküle az életem, főleg, hogy a körülményes utazás miatt csak a karácsonyi és húsvéti vakációban jutottam onnan haza. A közeg is román volt, de az első osztály végére már megtanultam valamennyire a nyelvet, így aztán elboldogultam valahogy.

– A közvetítések alapján milyen belső kép rajzolódott ki önben egy futballmeccsről?
– Valahogy úgy, hogy a közvetítések során elképzeltem, amint én is a fülkében vagyok, a hallottak alapján igyekeztem követni a labda útját. A csapatok felállása után elhelyeztem magamban a játékosokat a pályán. És természetesen a beszűrődő hangulat is segített a kép kialakításában, bár hiányoltam, hogy a labda elrúgásának a hangja nem jutott el hozzám. Próbáltam tévében is hallgatni a közvetítéseket, de az sokkal kevesebb részlettel szolgált. És persze az iskolai évek során sokszor álltam a pálya szélén, amikor a jobban látó társaim futballoztak. Én is kipróbáltam, milyen érzés labdába rúgni, még a szomszéd kertbe is sikerült átrúgnom. Más közvetlen élményem azonban nincs, hiszen gyakorlatilag 1991-es születésem óta nemlátó vagyok. Koraszülöttként életem első két hónapját kórházi inkubátorban töltöttem, és mivel nem ragasztották le a szemem, az inkubátor fényei visszafordíthatatlan károsodást okoztak: a jobb szememmel semmit sem látok, a ballal fényeket érzékelek. És nem én vagyok az egyetlen, aki így járt az inkubátorral.

– A kolozsvári iskola a család döntése volt?
– Nem nagyon volt más választásunk ahhoz, hogy tanuljak valamit. Hálát adok a Jóistennek, hogy megtanulhattam a Braille-féle írás-olvasást, a számítógépkezelést már itthon, autodidakta módon sajátítottam el. Több volt iskolatársammal tartom ma is a kapcsolatot, őket kérdeztem, ha valamiben megakadtam. A rádióadások vágásához szükséges számítógépes programot is saját indíttatásból tanultam meg.

– Sokan szeretnének rádiózni, jóval kevesebbeknek adatik meg a tényleges lehetősége. Önnek hogyan sikerült – a hátrányos helyzetét is figyelembe véve – a rádiózás közelébe kerülnie?
– Már kiskoromban sokszor behunytam a szemem és azt képzeltem, ott ülök a rádiós közvetítőfülkében, és a meccsről beszélek a hallgatóknak. Ismertem a sportműsorok zenei betétjeit, ültem a számítógép előtt, hallgattam a dalrészleteket, és azt játszottam, hogy sporteredményeket olvasok fel. És a Jóisten meghallgatta a kívánságomat, 2018-ban egy román internetes rádiónál dolgozó bukaresti nem látó barátom – aki ismerte ezeket az álmaimat – felkért, hogy csináljunk közösen sportműsort. Mindannyian a saját szobánkban ülve a Google Hangouts-programban csináltuk az egyórás élő műsorokat, én gyűjtöttem hozzá az anyagokat, információkat. Még annak az évnek a tavaszán ismerkedtem meg Kádár Zoltánnal, a marosvásárhelyi rádió sportszerkesztőjével, aki a téli olimpiáról tartott itt nálunk, Bardocon élménybeszámolót. Elmeséltem neki, mit csinálok, és amikor ősszel a Gurul a rádió elnevezésű biciklis túrán újra erre járt, rákérdezett, hogy megy a rádiózás. Sehogy, mondtam, mert időközben megszűnt az a rádióállomás. Szeptember 17-én, egy keddi napon történt ez, sohasem fogom elfelejteni, Zoli megkérdezte, lenne-e kedvem az anyanyelvemen műsort készíteni. 2018 októberében küldtem el az első hangfelvételeket, október 22-én került be az első rögzített anyagom.

– Hogyan készül egy Kolumbán Sándor-féle rádiós anyag?
– Egész héten gyűjtöm az információkat, rádióadókat hallgatok – köztük rendszeresen a Sportrádiót –, jegyzetelek egy szöveges programban. Nemcsak eredményeket akarok közvetíteni, a góllövőket is bemondom, és olyan érdekességeket is igyekszem továbbadni, ha valaki például mesterhármast lő. A játékosnevek helyes kiejtéséhez a megfelelő nyelven szóló beszélőprogramot használok. Rögzítés közben megy a fülhallgatóban a beszélőprogram, közben én mondom a rögzítendő szövegemet. Négyperces vágott anyagokat gyártok, igyekszem fegyelmezetten betartani az időkeretet. A vágásnál eltávolítom a levegővételeket, szüneteket, az ööö-zéseket, konyhakész anyagot szállítok a hétfői Kispad című adásba.

– Vannak-e kedvencei a világ futballjában?
– Lionel Messi a kedvencem. Kis termetű futballistának képzelem, rövid hajúnak, aki nagyon könnyen kezeli a labdát, ugyanakkor szerény embernek. És a civil életben valamiért szemüvegesnek. Meg szoktam hallgatni a sajtótájékoztatókat is, elsősorban onnan igyekszem megismerni a labdarúgókat és az edzőket. Egy-egy BL-döntő után sokáig foglalkoztat, milyen érzés lehet magasba emelni a trófeát, szeretem hallani mások örömét, sikerét, beleborzongok a boldogságukba. Ha már nem adatik meg, hogy én emeljek fel egy kupát.

– Ön boldog embernek érzi magát? Képes volt elfogadni az állapotot, amelyben él?
– Úgy érzem, igen. Minden napnak tudok örülni, ajándéknak tartom. Mert hát sajnos vannak rosszabb helyzetben élő emberek is. Ha nem is látok, hallom a hangokat, messengeren kommunikálok egy csomó emberrel. A családom mindig mellettem áll, támogat, sohasem leszek képes meghálálni mindazt, amit tőlük kapok. Az iskolai internátusi élet megtanított arra, hogy a legapróbb dolgot is meg tudjam köszönni, egy érintést, egy ölelést akár. A reggeli ébredéskor sohasem tudok betelni a kintről beáramló hangokkal, a madárcsicsergéssel. Vagy a karácsonyfa fényeivel, a gyertya fényét órákon át képes vagyok nézni, miután a bal szememmel érzékelem. Nekem eső után a pocsolyák fénye is csodálatosnak tűnik, más talán észre sem veszi ezeket. Boldog ember vagyok.

– Hogy érzi, a környezete milyen mértékben értékeli az ön tevékenységeit? Hogyan kezeli önt egy tradicionális székelyföldi falu?
– Leginkább rám csodálkoznak, illetve rácsodálkoznak a rádiós munkámra. Te látsz, mondják sokan, nemlátó ezt nem lenne képes így megcsinálni... Sokan azt értékelik, hogy nemlátóként sem hagytam el magam. Nemrég egy Hargita megyei településen voltam énekelni az imahét keretében – mert gitározni és énekelni is szoktam –, ott is meglepődtek, hogy én vagyok az, aki hétfőnként megszólal a rádióban. A Nívódíj után még több gratuláció kaptam. Őszintén nem számítottam a díjra, hiszen annyi, sokkal jobb, tehetségesebb újságíró él Erdélyben, mint én. Azóta is szokom a helyzetet, próbálom meggyőzni magam, hogy talán nem érdemtelenül kaptam, de nagyon nehezen megy. Sohasem gondoltam volna, hogy valaha ilyesmire érdemesítenek engem.

– Nemrég Lengyelországban járt kirándulni. Mi vonzotta oda?
– Az ilyen kirándulások is az életem részei. Szeretnék minél több helyre eljutni, így aztán amikor lehetőség nyílik, engem is elvisznek a szüleim. Legutóbb Auschwitzban is jártunk, és én éreztem annak a helynek a szörnyűségét, s amikor utána arról beszéltem, hogy mit éreztem a táborban, az épületekben, sokan azt mondták: te többet láttál, mint mi.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. július 15-i lapszámában jelent meg.)