Bach és az oroszok – Csurka Gergely publicisztikája

Ha meg akarjuk érteni teljes mélységében, Thomas Bach NOB-elnök miért ragaszkodik ennyire tántoríthatatlanul az orosz és fehérorosz sportolók „visszaintegrálásához” és párizsi részvételéhez, jelentősen vissza kell tekernünk az idő kerekét.

Egészen 1981 szeptemberéig, amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Badenben tartotta éves gyűlését. Ahol olyasmi történt, ami addig soha: kiültettek hat sportolót a NOB-tagság és a média elé, hogy beszéljenek az őket leginkább érintő témákról. Ma ez magától értetődőnek hat – több mint negyven évvel ezelőtt tágra nyílt szemekkel nézték, hogy jé, ezeknek van mondanivalójuk? Egyáltalán: figyelnünk illene rájuk?

A hetekkel később a NOB első sportolói bizottságának tagjaivá választott hat sportoló között ott mosolygott egy német tőrvívó, Thomas Bach. Montreal olimpiai bajnoka nem sokkal korábban minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy a nyugatnémetek legalább a britekhez hasonlóan az egyénekre bízzák, elmennek-e a moszkvai olimpiára. Ám az NSZK sporthatóságai kerek perec megtagadták tőlük ezt a lehetőséget, maradt a teljes bojkott, összhangban az amerikaiak elhatározásával.

Bachban iszonyú mély nyomokat hagyott, hogy társaival nem védhették meg ötkarikás elsőségüket 1980-ban – bármerre is kanyarodott a pályája azóta, egyvalamiben konzekvens maradt: a sportban, különösen az olimpián, a bojkott semmilyen formája sem elfogadható.

A saját személyes példája kapcsán rendre kifejtette: hivatalosan miért maradt távol az Egyesült Államokkal az élen a nyugati tömb a moszkvai játékokról? A szovjetek 1979-es afganisztáni bevonulása miatt. Elérte a célját a bojkott? Egyáltalán nem, hiszen tíz évvel később tolattak haza a tankjaikkal (amennyi megmaradt persze, de ez egy másik történet). Megérte tönkrezúzni sportolók százainak karrierjét? Egy pillanatig sem. Ugyanez áll a szocialista blokk 1984-es kontrájára? Szóról szóra.

Magyarán: a meggyőződéseikben vakon hívő politikusok úgy gondolják, az olimpián keresztül (is) döntő mértékű nyomást tudnak gyakorolni az ellentáborra, ám ez sohasem jött be – viszont versenyzők generációit nyomorították meg lelkileg, visszavonhatatlanul.

A hisztéria hullámai tehát virtuálisan átcsaphatnak a NOB impozáns lausanne-i üvegpalotájának tetején is akár, Bach akkor sem fog engedni – az oroszok ott lesznek Párizsban. Persze, hozzátehetjük: ha rajta múlik. És igen: tényleg rajta múlik. Elvégre az ötkarikás csúcsszervezet az összes fék és ellensúly mellett is prezidenciális intézmény, azaz, ha az elnök eltökélten akar valamit, akkor egy ötszáz személyes, profi adminisztráció, plusz a tekintélyes NOB-tagság túlnyomó része mindent el fog követni, hogy ennek érvényt szerezzen.

Ráadásul, ha ismét visszaugrunk kissé az időben, ezúttal tavaly novemberig, és visszaolvassuk, a NOB elnöke mit mondott a G20 legutóbbi csúcstalálkozóján Balin, el kell ismernünk: nehéz igazán ütős ellenérvet találni a gondolatai kapcsán. A világ húsz legfontosabb nemzetének vezetői előtt ugyanis Bach egyértelművé tette: az olimpizmus alapvető és mindenekfelett álló célja, hogy békés versengés keretében hozza össze a világ sportolóit, bárminemű diszkrimináció nélkül. „Sohasem látott mértékben szankcionáltuk az orosz kormányzatot az Olimpiai Charta otromba megsértése miatt. Mindenben az ukrán olimpiai család mellett állunk, minden eszközzel segítettük és kifejeztük szolidaritásunkat. Ugyanakkor éles ellentétben a világban folyó többi háborúval és fegyveres konfliktussal, ezen háború kapcsán mind több és több kormány gondolta úgy, hogy eldöntheti, mely sportolók vehetnek részt a nemzetközi versenyeken és melyek nem. Márpedig, ha az egyébként is rettenetesen polarizálódott világunkban a sport csupán egy eszközzé válik politikai célok eléréséhez, akkor a világ sportja darabokra fog hullani. Az olimpiának szüksége van az összes olyan versenyzőre, aki tiszteletben tartja a szabályokat, függetlenül attól, hogy a hazája esetleg háborút visel. Az olyan megméretés, amelyen kizárólag a hasonló gondolkodású nemzetek sportolói indulhatnak, nem számít a béke hiteles szimbólumának. A széthúzás korában a szerepünk tiszta és egyértelmű: egyesíteni a világot, nem mélyíteni az ellentéteket.”

Nem mintha tapsvihar fogadta volna ezeket a szavakat. És amikor április elején a NOB végrehajtó bizottsága Bach indítványára meghirdette az oroszok és fehéroroszok visszaintegrálását a jövő évi párizsi játékokig, ismét beindult a... Mi is? Gépezet? Már melyik? Hát... Mondjuk úgy, a nyugati tömb. Nagyjából a moszkvai bojkottőrök, kiegészülve az azóta csatlakozó kelet-európai nációk némelyikével. Ellenben a földkerekség országainak igen jelentős része még a vállát sem rántotta meg. Nem is tiltakozott. Sőt. A két legnépesebb ország, Kína és India egyetértőleg hallgat. Japánt leszámítva egész Ázsia. Afrikában még csak kivétel sincs, mint ahogy bajuk sem az oroszokkal. Dél- és Közép-Amerikában hasonló a helyzet.

Rendben, a NOB meglehetősen eurocentrikus szervezet, az olimpizmus itt született, itt éledt újjá, ha az elnökei nemzetiségét nézzük, fogalmazzunk úgy, nem tűnik túl diverzifikáltnak a választék 129 év távlatában: görög, francia, belga, svéd, amerikai, ír, spanyol, belga, német. Szóval nem csoda, hogy az öreg kontinens lakóiként meg különösen a jelenlegi vitát generáló háború szomszédságában hozzánk is sokkal több jut el a nyugati világban zajló csörtékből, mintsem hogy a NOB törekvéseit a világ nagy részében övező csendet detektáljuk.

Most ne írjunk le nagyobb kanyarokat arról, hogy az angolszász politikai krém és média miért igyekszik nyomás alatt tartani a NOB-ot, miközben Amerikában a sajtó félistenként ünnepli a zseniális orosz hokist, Alekszandr Ovecskint, aki a legendás Wayne Gretzky megdönthetetlennek hitt rekordjait ostromolja, és ez jóval többet nyom a latban annál, hogy egyébként korábban kiderült: Putyin kebelbarátja és támogatója (további félszáz honfitárs dettó vidáman és megbecsültségnek örvendve kergeti a korongot az észak-amerikai profi ligában). Mint ahogy az orosz sportolók visszatérésétől epét hányó sajtótermékek szemrebbenés nélkül írtak magasztaló tudósítást januárban a fehérorosz teniszező, Arina Szabalenka Australian Open-győzelméről, amit történetesen egy született orosz, bár a támogatások miatt kazah színekben induló Jelena Ribakina ellen aratott.

Az már inkább tetszik jogos közbekottyantásnak, hogy rendben, de Bach miért állt bele ennyire ebbe az egészbe, amikor az oroszokkal doppingfronton csak a baj volt, és emiatt a legutóbbi két olimpián (Tokió és Peking) a himnuszuk helyett Csajkovszkij zongoraversenyének ismert részlete csendülhetett fel, mert nem is indulhattak orosz zászló alatt? Ráadásul a háború kitörését követően nem éppen a NOB mutatott igencsak egyértelmű utat a még hezitáló nemzetközi szövetségeknek az oroszok kapcsán ajánlatos eljárásról?

A válasz: igen és igen.

Mégis. A vb-kre és Eb-kre vonatkozó tiltások egy kategória. (Amúgy egyre több szövetség oldja fel őket, ha egyáltalán van mit, mert tavaly sem állt be mindenki a sorba, lásd a teniszezőket és a cselgáncsozókat.) Az olimpia más. Arra valóban milliárdok figyelnek, és ott az üzenet célba érhet. Vagy legalábbis gondolatot ébreszthet. Hogy a sport, az ötkarikás játékok megmaradhat szigetnek, ahonnan útjára indulhat valamiféle pozitív erjedés. Hogy a világ legjobbjainál a nemzetiség másodlagos: ami számít, az a tehetség, a felkészültség, a sport iránti alázat, az olimpia iránti elkötelezettség – és senki sem fosztható meg attól, hogy mindezt megmutassa, csupán mert olyan országba született, amelynek aktuális vezetői éppen vérrel és vassal kívánnak megoldást találni vélt vagy valós problémákra.

Többen bedobták már, hogy bezzeg az amerikaiak kapcsán fel sem vetődött a kitiltás, amikor – mint utóbb kiderült, teljesen alaptalan indokokra hivatkozva – lerohanták Irakot, mondjuk. (Akadna néhány egyéb példa is tán.) Erre nem is annyira olcsó ellenérv, hogy a NOB sem fogja lábon lőni magát, hiszen az olimpiai mozgalom fő befizetőjének az amerikai tévés jogokért rendszeresen dollármilliárdokat áldozó NBC számít.

Mégsem ez az egész kérdéskör legfontosabb vetülete. Van egy ennél nagyságrendekkel húsba vágóbb is: avagy sejthető, amikor Bach az oroszok párizsi szereplését igyekszik elősegíteni, egy ennél sokkal hosszabb távon érvényes alapelvet kíván kőbe vésetni. Pontosan azért, mert ha egyszer eljön a pillanat – ne gondoljuk, hogy biztosan nem fog –, és Kína lerohanja Tajvant, akkor mi lesz. Kitiltják Kínát is? Amely a világgazdaság ezerszer fontosabb szereplője az oroszoknál? És ezáltal a világ sportjában is, messze nem csupán eredményességi szempontból, de nagy események rendezőjeként, a szövetségeket hatalmas pénzekkel támogató cégek hazájaként, a többi, nem kínai szponzornak oly fontos tévés nézettségi adatok felturbózójaként?

Bachra sok mindent lehet mondani, de hogy ne lenne érvényes víziója és koncepciója az olimpia jövőjéről, azt biztosan nem. Ezért is rém fontos, hogy két év múlva olyasvalaki kövesse az elnöki székben, akinek hasonló kvalitásai vannak. Mint Sebastian Coe az atlétáktól.
Korántsem mellesleg: ő is ott ült a sportolói pulpituson 1981-ben Badenben.
Ha meg akarjuk érteni teljes mélységében, Thomas Bach NOB-elnök miért ragaszkodik ennyire tántoríthatatlanul az orosz és fehérorosz sportolók „visszaintegrálásához” és párizsi részvételéhez, jelentősen vissza kell tekernünk az idő kerekét.

Egészen 1981 szeptemberéig, amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Badenben tartotta éves gyűlését. Ahol olyasmi történt, ami addig soha: kiültettek hat sportolót a NOB-tagság és a média elé, hogy beszéljenek az őket leginkább érintő témákról. Ma ez magától értetődőnek hat – több mint negyven évvel ezelőtt tágra nyílt szemekkel nézték, hogy jé, ezeknek van mondanivalójuk? Egyáltalán: figyelnünk illene rájuk?

A hetekkel később a NOB első sportolói bizottságának tagjaivá választott hat sportoló között ott mosolygott egy német tőrvívó, Thomas Bach. Montreal olimpiai bajnoka nem sokkal korábban minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy a nyugatnémetek legalább a britekhez hasonlóan az egyénekre bízzák, elmennek-e a moszkvai olimpiára. Ám az NSZK sporthatóságai kerek perec megtagadták tőlük ezt a lehetőséget, maradt a teljes bojkott, összhangban az amerikaiak elhatározásával.

Bachban iszonyú mély nyomokat hagyott, hogy társaival nem védhették meg ötkarikás elsőségüket 1980-ban – bármerre is kanyarodott a pályája azóta, egyvalamiben konzekvens maradt: a sportban, különösen az olimpián, a bojkott semmilyen formája sem elfogadható.

A saját személyes példája kapcsán rendre kifejtette: hivatalosan miért maradt távol az Egyesült Államokkal az élen a nyugati tömb a moszkvai játékokról? A szovjetek 1979-es afganisztáni bevonulása miatt. Elérte a célját a bojkott? Egyáltalán nem, hiszen tíz évvel később tolattak haza a tankjaikkal (amennyi megmaradt persze, de ez egy másik történet). Megérte tönkrezúzni sportolók százainak karrierjét? Egy pillanatig sem. Ugyanez áll a szocialista blokk 1984-es kontrájára? Szóról szóra.

Magyarán: a meggyőződéseikben vakon hívő politikusok úgy gondolják, az olimpián keresztül (is) döntő mértékű nyomást tudnak gyakorolni az ellentáborra, ám ez sohasem jött be – viszont versenyzők generációit nyomorították meg lelkileg, visszavonhatatlanul.

A hisztéria hullámai tehát virtuálisan átcsaphatnak a NOB impozáns lausanne-i üvegpalotájának tetején is akár, Bach akkor sem fog engedni – az oroszok ott lesznek Párizsban. Persze, hozzátehetjük: ha rajta múlik. És igen: tényleg rajta múlik. Elvégre az ötkarikás csúcsszervezet az összes fék és ellensúly mellett is prezidenciális intézmény, azaz, ha az elnök eltökélten akar valamit, akkor egy ötszáz személyes, profi adminisztráció, plusz a tekintélyes NOB-tagság túlnyomó része mindent el fog követni, hogy ennek érvényt szerezzen.

Ráadásul, ha ismét visszaugrunk kissé az időben, ezúttal tavaly novemberig, és visszaolvassuk, a NOB elnöke mit mondott a G20 legutóbbi csúcstalálkozóján Balin, el kell ismernünk: nehéz igazán ütős ellenérvet találni a gondolatai kapcsán. A világ húsz legfontosabb nemzetének vezetői előtt ugyanis Bach egyértelművé tette: az olimpizmus alapvető és mindenekfelett álló célja, hogy békés versengés keretében hozza össze a világ sportolóit, bárminemű diszkrimináció nélkül. „Sohasem látott mértékben szankcionáltuk az orosz kormányzatot az Olimpiai Charta otromba megsértése miatt. Mindenben az ukrán olimpiai család mellett állunk, minden eszközzel segítettük és kifejeztük szolidaritásunkat. Ugyanakkor éles ellentétben a világban folyó többi háborúval és fegyveres konfliktussal, ezen háború kapcsán mind több és több kormány gondolta úgy, hogy eldöntheti, mely sportolók vehetnek részt a nemzetközi versenyeken és melyek nem. Márpedig, ha az egyébként is rettenetesen polarizálódott világunkban a sport csupán egy eszközzé válik politikai célok eléréséhez, akkor a világ sportja darabokra fog hullani. Az olimpiának szüksége van az összes olyan versenyzőre, aki tiszteletben tartja a szabályokat, függetlenül attól, hogy a hazája esetleg háborút visel. Az olyan megméretés, amelyen kizárólag a hasonló gondolkodású nemzetek sportolói indulhatnak, nem számít a béke hiteles szimbólumának. A széthúzás korában a szerepünk tiszta és egyértelmű: egyesíteni a világot, nem mélyíteni az ellentéteket.”

Nem mintha tapsvihar fogadta volna ezeket a szavakat. És amikor április elején a NOB végrehajtó bizottsága Bach indítványára meghirdette az oroszok és fehéroroszok visszaintegrálását a jövő évi párizsi játékokig, ismét beindult a... Mi is? Gépezet? Már melyik? Hát... Mondjuk úgy, a nyugati tömb. Nagyjából a moszkvai bojkottőrök, kiegészülve az azóta csatlakozó kelet-európai nációk némelyikével. Ellenben a földkerekség országainak igen jelentős része még a vállát sem rántotta meg. Nem is tiltakozott. Sőt. A két legnépesebb ország, Kína és India egyetértőleg hallgat. Japánt leszámítva egész Ázsia. Afrikában még csak kivétel sincs, mint ahogy bajuk sem az oroszokkal. Dél- és Közép-Amerikában hasonló a helyzet.

Rendben, a NOB meglehetősen eurocentrikus szervezet, az olimpizmus itt született, itt éledt újjá, ha az elnökei nemzetiségét nézzük, fogalmazzunk úgy, nem tűnik túl diverzifikáltnak a választék 129 év távlatában: görög, francia, belga, svéd, amerikai, ír, spanyol, belga, német. Szóval nem csoda, hogy az öreg kontinens lakóiként meg különösen a jelenlegi vitát generáló háború szomszédságában hozzánk is sokkal több jut el a nyugati világban zajló csörtékből, mintsem hogy a NOB törekvéseit a világ nagy részében övező csendet detektáljuk.

Most ne írjunk le nagyobb kanyarokat arról, hogy az angolszász politikai krém és média miért igyekszik nyomás alatt tartani a NOB-ot, miközben Amerikában a sajtó félistenként ünnepli a zseniális orosz hokist, Alekszandr Ovecskint, aki a legendás Wayne Gretzky megdönthetetlennek hitt rekordjait ostromolja, és ez jóval többet nyom a latban annál, hogy egyébként korábban kiderült: Putyin kebelbarátja és támogatója (további félszáz honfitárs dettó vidáman és megbecsültségnek örvendve kergeti a korongot az észak-amerikai profi ligában). Mint ahogy az orosz sportolók visszatérésétől epét hányó sajtótermékek szemrebbenés nélkül írtak magasztaló tudósítást januárban a fehérorosz teniszező, Arina Szabalenka Australian Open-győzelméről, amit történetesen egy született orosz, bár a támogatások miatt kazah színekben induló Jelena Ribakina ellen aratott.

Az már inkább tetszik jogos közbekottyantásnak, hogy rendben, de Bach miért állt bele ennyire ebbe az egészbe, amikor az oroszokkal doppingfronton csak a baj volt, és emiatt a legutóbbi két olimpián (Tokió és Peking) a himnuszuk helyett Csajkovszkij zongoraversenyének ismert részlete csendülhetett fel, mert nem is indulhattak orosz zászló alatt? Ráadásul a háború kitörését követően nem éppen a NOB mutatott igencsak egyértelmű utat a még hezitáló nemzetközi szövetségeknek az oroszok kapcsán ajánlatos eljárásról?

A válasz: igen és igen.

Mégis. A vb-kre és Eb-kre vonatkozó tiltások egy kategória. (Amúgy egyre több szövetség oldja fel őket, ha egyáltalán van mit, mert tavaly sem állt be mindenki a sorba, lásd a teniszezőket és a cselgáncsozókat.) Az olimpia más. Arra valóban milliárdok figyelnek, és ott az üzenet célba érhet. Vagy legalábbis gondolatot ébreszthet. Hogy a sport, az ötkarikás játékok megmaradhat szigetnek, ahonnan útjára indulhat valamiféle pozitív erjedés. Hogy a világ legjobbjainál a nemzetiség másodlagos: ami számít, az a tehetség, a felkészültség, a sport iránti alázat, az olimpia iránti elkötelezettség – és senki sem fosztható meg attól, hogy mindezt megmutassa, csupán mert olyan országba született, amelynek aktuális vezetői éppen vérrel és vassal kívánnak megoldást találni vélt vagy valós problémákra.

Többen bedobták már, hogy bezzeg az amerikaiak kapcsán fel sem vetődött a kitiltás, amikor – mint utóbb kiderült, teljesen alaptalan indokokra hivatkozva – lerohanták Irakot, mondjuk. (Akadna néhány egyéb példa is tán.) Erre nem is annyira olcsó ellenérv, hogy a NOB sem fogja lábon lőni magát, hiszen az olimpiai mozgalom fő befizetőjének az amerikai tévés jogokért rendszeresen dollármilliárdokat áldozó NBC számít.

Mégsem ez az egész kérdéskör legfontosabb vetülete. Van egy ennél nagyságrendekkel húsba vágóbb is: avagy sejthető, amikor Bach az oroszok párizsi szereplését igyekszik elősegíteni, egy ennél sokkal hosszabb távon érvényes alapelvet kíván kőbe vésetni. Pontosan azért, mert ha egyszer eljön a pillanat – ne gondoljuk, hogy biztosan nem fog –, és Kína lerohanja Tajvant, akkor mi lesz. Kitiltják Kínát is? Amely a világgazdaság ezerszer fontosabb szereplője az oroszoknál? És ezáltal a világ sportjában is, messze nem csupán eredményességi szempontból, de nagy események rendezőjeként, a szövetségeket hatalmas pénzekkel támogató cégek hazájaként, a többi, nem kínai szponzornak oly fontos tévés nézettségi adatok felturbózójaként?

Bachra sok mindent lehet mondani, de hogy ne lenne érvényes víziója és koncepciója az olimpia jövőjéről, azt biztosan nem. Ezért is rém fontos, hogy két év múlva olyasvalaki kövesse az elnöki székben, akinek hasonló kvalitásai vannak. Mint Sebastian Coe az atlétáktól.
Korántsem mellesleg: ő is ott ült a sportolói pulpituson 1981-ben Badenben.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!