„Otthon is mindig a vívás a téma” – Vitályos Eszter miniszterhelyettesként is aktívan versenyez

– Államtitkár asszony, hogyan fest az idei versenynaptára?
– Sűrűnek ígérkezik a program – mondja Vitályos Eszter, a Kulturális és Innovációs Minisztérium miniszterhelyettese, a tárca parlamenti államtitkára, aki Pest megye 3. számú egyéni választókerületének az országgyűlési képviselője, egyúttal a Belvárosi Vívósport Egyesület versenyzője. – Nekem az év fő versenye a májusi franciaországi veterán Eb lesz, ott szeretnék minél jobb eredményt elérni. Igyekszem pástra lépni az európai körverseny állomásain is, emellett indulok az itthoni szabadidős versenyeken és a felnőtt magyar kupákon is – már amikor az időm engedi.

– Láttam a nevét a decemberi felnőtt országos bajnokság résztvevői között is.
– Valóban tagja voltam a Belvárosi Vívósport Egyesület párbajtőregyüttesének. Először vívhattam egy csapatban a tizenhárom éves Eszter lányommal, aki egyébként tőröző. Ezt az élményt kár lett volna kihagyni!

– Minisztériumi munkája és az országgyűlési képviselőséggel járó elfoglaltságai mellett miképp marad ideje az edzésekre?
– Törekszem rá, hogy mindennap sportoljak. Ha a hivatali elfoglaltságaim miatt nem juthatok el a vívóterembe, akkor reggel megyek le a konditerembe. Ez a titka annak, hogy megőriztem az állóképességemet, amire szükségem is van ahhoz, hogy ha a feladatok megkövetelik, hét napból hetet képes legyek végigdolgozni. Van egy mondás, miszerint az igazi élet negyven fölött kezdődik – ez érvényes a veterán vívókra is. Számos olyan hazai és nemzetközi esemény van, amelyet e korosztálynak szerveznek, és én feladatomnak tekintem ezek népszerűsítését. Külföldön jóval nagyobb hagyománya van annak, hogy a vívók a profi korszakuk után se tegyék le a fegyvert. Itthon sok veterán felnőttként kezd vívni, viszont a nemzetközi porondon hajdani világklasszisokkal kerülünk szembe.

– Ön nagy múltú, a közélet iránt érdeklődő családból származik. Vajon vívtak-e az ősei?
– A felmenők között akadt, aki olyan iskolába járt, ahol a tanrend része volt a vívás, de versenyszerűen nem foglalkoztak a sportággal. Anyai nagybátyám találta ki, hogy Eszternek vívnia kell, mert vagány, gyors és a vívónőknek egyébként is jó alakjuk van. Meglehet, legényemberként tetszett neki egy vívólány… Tizenegy éves voltam, s azzal az indoklással küldtek haza, hogy túl fiatal vagyok, a sportághoz felnőttes gondolkodásra is szükség van. Mivel az érdeklődésem megmaradt, egy év elteltével újra nekifutottunk, és akkor a Budapest Honvédban kezdtem vívni. Rózsavári Nándor lett az első edzőm.

– S hogy került az UTE-ba?
– A vívósportban az egónak nagy a szerepe, s amikor a szakosztályban ellentétek alakultak ki, néhány edző a tanítványaival – e körbe tartoztam én is – átigazolt az Újpesthez. Rózsavári mester azonban az UTE-nél férfi tőredző lett, ezért minket leadott. Átkerültem Szlávy Gézához, aki akkoriban az ország három legjobb női tőr edzője közé tartozott. Rengeteget tanultam tőle; nagyon kemény edző volt, viszont remek edzéseket tartott.

– Miért cserélte le a tőrt párbajtőrre?
– A nyolcvanas-kilencvenes években a párbajtőrt a magas lányok fegyvernemeként könyvelték el. Nem vagyok alacsony, de nem is nőttem száznyolcvan centisre, így a párbajtőrözés akkoriban szóba sem került. A kamaszkor küszöbén azonban ráébredtem, hogy a tőrben gyakori a szubjektív zsűrizés. Az ítéletek sokszor sértették az igazságérzetemet, s amikor felnőtt fejjel visszatértem, úgy éreztem, nincs szükségem a zsűrivel vívott külön csatákra.

– A csapatból, amellyel elkezdte a vívást, kiknek a neve csenghet ismerősen?
– Knapek Edina Európa-bajnok és vb-bronzérmes, a 2008-as olimpián csapatban negyedik, egyéniben ötödik lett, Madarász Magdolna junior- világbajnoki ezüstérmes volt. Nagyon szerettem a vívásukat, a mozgásukról ezer közül felismertem őket. Rengeteget lehetett tanulni a korszak olasz klasszisaitól is, közülük Annamaria Giacometti volt a kedvencem.

– Melyik eredményére a legbüszkébb?
– Akkoriban az MTK és az UTE tőrözői felváltva győztek minden korosztályban. Én a korcsoportomban az első háromba tartoztam, az újonc ob-n például ezüstérmet nyertem. Ahhoz azonban túl fiatal voltam, hogy a nemzetközi mezőnyben is megméressem magamat; abban az időben nem volt szokás a tizenkét éveseket külföldön versenyeztetni. Viszont tizenhét esztendős korom után már nem vettem igazán komolyan a vívást.

– S miért vesztette el a kedvét?
– Az egyetem előtti időszakban többet versenyeztem, mint edzettem; olykor hónapokig nem jártam a vívóteremben. Persze ennek is megvolt az oka: az 1994-es zánkai nyári edzőtáborban – ahol én egyébként nem voltam jelen – történt, nagy vihart kiváltó botrány miatt Szlávy Gézával szerződést bontott az UTE. Távozásával számunkra hatalmas űr keletkezett. A tőrcsapat motorjaként képes volt fegyelmezni a nem könnyen irányítható kamaszlányokat, mi pedig – mivel nagyon tiszteltük – meg akartunk felelni neki. Erős mester-tanítvány kapocs alakult ki, s nem tudtam elképzelni, hogy még egyszer olyan jó mesterem legyen, mint ő. Elég öntudatos és határozott gyerek voltam, s abban a helyzetben nem láttam más megoldást, mint abbahagyni a vívást.

– Mennyi idő telt el úgy, hogy nem volt fegyver a kezében?
– Majdnem húsz év.

– S mi motiválta a visszatéréskor: szeretett volna újra vívni vagy a gyermekeit akarta sportoltatni?
– Jó kérdés – ez is, az is szerepet játszott a döntésemben. A sportágtól sohasem szakadtam el, képben voltam a napi aktualitásokkal. Ráadásul Gáborján Rita barátnőm, gyerekkori sporttársam – aki az ismert humoristával, Selmeczi Tiborral együtt klubom, a Belvárosi Vívósport Egyesület alapítója – folyamatosan kapacitált, hogy térjek vissza. Vettem is egy komplett vívófelszerelést, ami azonban öt évig zsákban porosodott. Amikor a fiam tizenkettő lett, azt mondtam: „Most már válasszunk sportágat, mert az iskolai focizgatás nem olyan, mint ha egyesületben sportolnál.” Dani egyik barátjának is volt kedve kipróbálni a vívást, így hárman mentünk le a terembe, s mi ketten ott is ragadtunk.

– Milyen volt újra pástra lépni?
– Mintha előző nap tettem volna le a tőrt.

– Egy édesanyától illetlenség ilyet kérdezni, mégis: melyik gyermeke viheti többre?
– Mindkettejükben benne van a lehetőség, csak ki kell bontani a képességeiket. Eszter annyiban előnyben van, hogy hatévesen kezdett vívni, tízévesen már versenyeket nyert. Ám ha kitartó lesz és megmarad a lelkesedése, Dani is bármit elérhet. Éppen azért tőrözött és párbajtőrözött sokáig egyszerre, hogy minél több tapasztalatot gyűjtsön.

– Milyen az élet a Belvárosi Vívósport Egyesületben?
– Főképpen abban különbözünk a többi egyesülettől, hogy családiasabb a hangulat. A klubok nagy részében elsősorban azokkal foglalkoznak az edzők, akiktől a jó eredményeket remélik. Mi is odafigyelünk az utánpótlásra, de közben fontos a klubélet is. Sok szabadidős és veteránversenyre együtt utazunk, közös szálláson lakunk, a cél, hogy minél erősebb legyen az egyesületen belüli kohézió.

– A Belvárosi Vívó SE Józsefvárosban működik. Pilis-Dunakanyar országgyűlési képviselőjeként mennyire elégedett körzete vívóéletével?
– Pilisvörösváron a Pilisi Sportegyesület szervezésében 2017-ben elindult a vívóélet, korábban egy szentendrei kisegyesületben is foglalkoztak vívással, de ez a terület sajnos egészen Óbudáig fehér foltnak számít. Amennyire lehet, igyekszem népszerűsíteni a vívást, mert nagyszerű sportág: nem elég a gyorsaság, az állóképesség, a rafinéria, önmagamat is le kell győzni, hogy ne földbe gyökerezett lábakkal álljak a páston – a vívók ismerik ezt az érzést. Aki felszabadultan tud vívni, olyan képességeket is kihozhat magából, amelyekre nem is gondolt.

– Tagja a vívószövetség elnökségének: milyen szereplésre számít Párizsban?
– Nálunk otthon is mindig a vívás a téma, hiszen Dani barátnője, Battai Sugár Katinka tavaly tagja volt a Kairóban vb-aranyat nyerő felnőtt kardcsapatnak, a minap pedig aranyérmes lett az athéni világkupán. Úgy érzem, nagyon jó irányba haladunk: a legutóbbi utánpótlás Európa-bajnokságokon a huszonnégy számból tizenhétben érmet szereztünk. Csampa Zsolt elnök úr azt nyilatkozta, a cél, hogy négy csapatunk és két egyéni vívónk kvalifikáljon az olimpiára. Én vívóőrültként és a magyar csapat egyik legnagyobb szurkolójaként ennél is merészebb lennék.

– Vagyis?
– Szigorúan Vitályos Eszterként mondom: három érem megszerzését sem tartom lehetetlen küldetésnek!

– És mit tippel a Magyar Paralimpiai Bizottság elnökségi tagjaként?
– Egy nagyon személyes élmény: a fiamék időnként együtt gyakorolnak a kerekesszékes vívókkal. Nekik is hasznukra válik, ha beülnek a székbe, és a kéztechnikájukat tökéletesítik. Daninak nagyon nagy élményt jelent, amikor a paralimpiai ezüst- és bronzérmes Osváth Richárddal edzhet, aki képes előre megmondani, hány tust kap az ellenfelétől. A fiamnak egyszer sikerült fej fej mellett haladnia vele; büszkén emlegeti, hogy egy morzsát talán ő is hozzátett Ricsi olimpiai érméhez. Sokat tanul Krajnyák Zsuzsannától is, aki ha az edzés végén kikap egy asszóban, visszavágót kér, nem akar vesztesen hazamenni. Micsoda példát adnak nekünk! Csak köszönni lehet! Amíg ilyen csodás küzdőink vannak, a három érem tőlük sem lehetetlen elvárás.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. március 25-i lapszámában jelent meg.)