Battai Sugár Katinka: Szeretem, hogy a vívásban mindig túl kell járni a másik eszén

– Hol van az a gyönyörűséges világbajnoki aranyérem?
– A szobám falán.

– Gyerekkora óta sorra nyeri a versenyeket, elfér ennyi érem a lakásukban?
– Bevallom, egy részüket már kivittem a garázsba – különösen az érmek mellé járó kupák okoztak gondot e téren. De azért nagyjából onnan, hogy kadét lettem, elférnek a szobámban is.

– Az elmúlt négy évről beszélünk, hiszen a kadétkorosztály két év, a junior három, és ön most kezdte az utolsó juniorévét. Emlékszik a pillanatra, amikor meghallotta, felfogta, hogy sikeres vívó válhat önből?
– Már kicsiként is mondogatták az edzők, hogy tehetséges vagyok, és hogy érdemes energiát fektetnem a vívásba. De azt hiszem, szerencsés voltam, mert akkortájt Debrecenben nem volt még sok vívó, így ki tudtam tűnni, és az, hogy szorult belém tehetség, az edzőmet, Dávid Lászlót is motiválta. Aztán ahogy teltek az évek, jöttek a sikerek, a szüleim is egyre több áldozatot hoztak, hiszen amikor meghívtak a kadétválogatottba, a keretedzésre ők vittek minden szerdán Debrecenből Budapestre, és vissza. Egyfelől látták rajtam, hogy nagyon akarom csinálni, másfelől az edzőm megerősítette, hogy megéri csinálni.

– Mi fogta meg a vívásban?
– Négy éven keresztül úsztam, de nagyon meguntam – a vívásban szeretem, hogy mindig túl kell járni a másik eszén.

– Tíz évvel ezelőtt ment le a vívóterembe. Miért éppen oda?
– Kis túlzással azt sem tudtam, mi a vívás. A nagymamám mesélt a sportágról, ő hallotta, előny lehet, hogy balkezes vagyok. Nagyon megfogott a debreceni vívóterem, a közeg: eleinte játékos feladatokat kaptunk, én pedig már az elején sok dicséretet mellé, úgyhogy hamar egyértelművé vált, hogy maradok.

– Az is egyből eldőlt, hogy a kardot választja és hogy Dávid László lesz az edzője?
– Na, e tekintetben is szerencsés voltam, hiszen amikor lementem a terembe, az edzőm még a kicsikkel foglalkozott, de az volt az utolsó év, utána a nagyobbak edzője lett. Egyébként ő mondta, hogy a robbanékonyságom miatt ő a kardot ajánlaná – beleszerettem a fegyvernembe, leginkább azért, mert gyorsabb a másik kettőnél, lehet vágni és szúrni is, emellett a konvenció volt az, ami igazán megfogott.

– Volt és van szerencsém követni a pályafutását, gyakorlatilag az elejétől. Az már rég feltűnt, hogy hihetetlenül nyugodt a páston, ha néha-néha kikap, sohasem követi sírás, csapkodás. Ilyen típus?
– Igen. Emellett szerintem azért is voltam sikeres már kicsiként is, mert sohasem foglalkoztam vele, hol tartunk a versenyen, hogy a következő asszót a harminckettő vagy éppen a nyolc közé jutásért vívjuk, csak az volt a fontos, hogy élvezzem a vívást, és az, hogy mindazt, amit az edzésen gyakoroltunk, visszaadjam a páston. Emlékszem, előfordult, hogy odamentem az edzőmhöz megkérdezni, mennyit kell még vívnom, mert már nagyon fáradt vagyok, mire közölte: „Sugi, most nyerted meg a döntőt!” Laci, az edzőm egyébként még mindig azt mondogatja nekem a versenyek előtt és alatt, hogy nem a győzelem a fontos, jól kell vívni, ez a lényeg, semmi más.

– Oké, de egyre többen ismerik, a tavaly nyári, csapat-világbajnoki aranyérem után még inkább, vagyis mostanra az edzői útmutatás mellett ott van az elvárás is. Érzi?
– Igen. A legrosszabb élményem ezzel kapcsolatban a három évvel ezelőtti poreci korosztályos Európa-bajnokság volt, amelyen „nagy” kadétként indultam a kadétok és a juniorok között is. Mindenki elvárta tőlem, hogy nyerjem meg az egyéni versenyt, én pedig mindkét alkalommal kiestem a nyolcaddöntőben. Akkora volt a nyomás rajtam, korábban még nem éreztem hasonlót, így nem is tudtam mit kezdeni a helyzettel...

– Mondom az ellenpéldát: a kairói világbajnokság fináléjában álomszerűen vívott, izgalomnak nyoma sem volt.
– Speciális helyzet volt, tényleg nem izgultam, egyáltalán nem voltam ideges. Felszabadultan teljesítettem a döntőben, igazi örömvívás volt, a világranglista első helyén álló franciákkal álltunk szemben, vagyis nem voltunk esélyesek.

– Értem, de ne mondja, hogy nem tudatosult önben, hogy a kiemelt emelvényen állnak, hogy világbajnoki döntőt vívnak, hogy elég sokan figyelik az asszót...
– Nem mondom, mert valóban akadtak olyan pillanatok, amikor észleltem, sőt, fel is fogtam, hol vagyunk, meddig jutottunk, mi vár ránk, de amikor elkezdődött a döntő, csak a pást volt, és semmi más.

– Ragaszkodik valamilyen rituáléhoz a pástra lépése előtt, netán van valamilyen kabalája, ami minden versenyre elkíséri?
– Mindig van valami apróság, mindig kitalálok valamit, de valójában nincs kabalám. Korábban egy olimpiai kulacs adott önbizalmat, legalábbis én így hittem, aztán az egyik versenyre nem vittem magammal, és észre sem vettem, hogy nincs velem.

– Hetente többször megjárja a Debrecen–Budapest távot, hiszen a keretedzések a fővárosban vannak. Nyílt titok, hogy többen megkörnyékezték már, és azok, akik nem is tanácsolták a klubváltást, szintén azt javasolták, hogy költözzön Budapestre. Miért ragaszkodik ennyire a cívisvároshoz?
– Szinte minden ideköt. Itt születtem, itt él a családom, itt fonódik körém az a burok, amelyben jól érzem magam. Ha Budapesten töltök egy hetet, alig várom, hogy hazamehessek Debrecenbe – elég egy-két nap is ahhoz, hogy újra megnyugodjak, kikapcsoljak. Itt járok egyetemre, itt az edzőm, a klubom, itt van minden. A vonatozáshoz pedig már hozzászoktam.

– A kalauzok meg szinte előre köszönnek önnek.
– Ha ők nem is, van egy-két állandó utazótársam, velük szinte már ismerősként mosolygunk egymásra a vonaton.

– Akárcsak a válogatott nagy vívóival. Megszokta már, hogy ilyen nevek között mozog?
– Hogy kicsoda Szilágyi Áron, azt persze tudtam, aztán amikor bekerültem a sportágba, új példaképem lett Márton Anna személyében, amikor pedig egyre jobban megismertem a nemzetközi mezőnyt, az ukrán Olha Harlan is csatlakozott a példaképekhez. De nekem azért a nagy példakép továbbra is Márton Panka. A 2019-es budapesti világbajnokság előtt ott voltam a csapattal az edzőtáborban, és úgy adódott, hogy egy szobába kerültem vele egy estére – sokkolt a hír, még kis taknyos voltam, izgultam, milyen lesz vele, de a valóság minden képzeletemet felülmúlta, hiszen Panka nagyon aranyos, közvetlen lány.

– Sohasem unja a vívást?
– Nem. Mondjuk, a nyári világbajnokság után nem szívesen fogtam volna rögtön kardot a kezembe... Egy-egy hosszabb szezon után érzem, hogy pihenésre van szükségem, de a vívást nem unom sohasem. Olyan persze van, hogy elfáradok, akkor kicsit nehezebb is velem.

– Ezt nehezem hiszem el: tud durcáskodni, hisztizni is?
– Nem mondom, hogy sohasem fordult még elő, de nem vagyok „vergődős” típus – az edzéseken sem. Az edzőm jól kezel, ha lát rajtam valamit, beszélgetni kezd velem, és ettől megnyugszom. Nem szokásom üvöltözni sem a páston, pedig sokan mondják, néha szükségem lenne rá. Sokan élnek is ezzel a fegyverrel, hiszen egyfelől magukat is megnyugtatják, másfelől hatnak a bíróra és az ellenfélre is. Nekem sajnos nem megy a veszekedés a páston.

– És milyen Battai Sugár a hétköznapokban, egyáltalán, mivel tölti a szabadidejét?
– Túl sok szabadidőm nincs a vívás és az egyetem mellett, azt igyekszem a kedvesemmel, a családommal, a barátaimmal tölteni. És nagyon szeretek sütni-főzni. Életemben először készítettem például mézeskalácsot karácsony előtt – szerencsére nagyon jól sikerült. Már gyerekként is ott tébláboltam a konyhában, mostanra már bárminek neki merek állni, nem fog ki rajtam.

– Süteményeknek is? Nem kell odafigyelni a súlyára sportolóként?
– Szeretek sütni. És enni is. Szeretem a hasamat... Persze, figyelnem kell, főleg a versenyszezonban, de azért a csokoládét sem vonom meg magamtól, ha éppen megkívánom.

– Még csak tizenkilenc éves, de már bejárta a fél világot kardvívóként. Van kedvenc városa?
– Kairó természetesen ott van a szívemben, a világbajnokság és az aranyérem örök emlék marad. De nagyon szeretem Orléans-t is.

– Tökéletes választás, hiszen közel van Párizshoz.
– Párizst is nagyon szeretném szeretni...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. december 24-i lapszámában jelent meg.)