Aranyat ért a megbízhatósága – az olimpiai bajnok tőrvívó Juhász Katalin 90 éves

Noha nehézkesen mozog, a 90. életévét november 24-én betöltő Juhász Katalin víg kedélye kikezdhetetlen. Ahogyan az 1964-es tokiói olimpián a női tőrcsapattal aranyérmes vívó memóriája is.

Tűpontosan emlékszik a kezdetekre is, érdeklődésemre, igaz-e, hogy kosárlabdázni kezdett vagy esetleg elírásról van szó, nevetve válaszolja: „Nem elírás, Banga Sámuel testnevelő tanár a gimnáziumban pártolta a sportágat, ez azt is jelentette, hogy mindenki kosarazott, a termetétől függetlenül… De volt eredménye Banga munkájának, mert a nálam két évvel fiatalabb Gabányi Lászlóból és a szintén hódmezővásárhelyi Bencze Jánosból kiváló játékos lett, mindketten részt vettek olimpián.”  A kosárlabda azért arra jó volt, hogy a sportot megszerettesse, s Mónus Sándor – aki egyébként Banga-tanítvány volt – megjelenésével beindult a vívóélet, a második világháborút követően Belovai Péter mester le is telepedett a városban. Az ő neveltje lett a tőrvívó-világbajnok Gyuricza József. Érdekes, az egyéniben 1936-ban és 1948-ban olimpiai bajnok Elek Ilona pályafutásával Juhász Katalin tisztában volt, de nem lehet azt mondani, hogy ösztönzőleg hatott rá – más kérdés, hogy később vívtak egymás ellen, mi több, Elek „Csibi” egy koszorúval is megajándékozta, amelynek szalagján ez áll: „A legmegbízhatóbb magyar vívónőnek, szeretettel Elek Ilona.”

A fiatal vívó az érettségit követően Szegeden, az egyetem természettudományi karán kémiát hallgatott, vegyésznek készült. „Hogy nem megy rosszul a vívás, az igazolta vissza, hogy 1950-ben egy utánpótláskorúaknak rendezett versenyt megnyertem. Tizennyolc évesen a nálam négy évvel fiatalabb Dömölky Lídiát győztem le a döntőben az OSC Kossuth Lajos utcai termében.” A tőrvívó hozzátette, rá két évvel (1952-ben), 20 évesen aranyérmes lett az ifjúságiak között, de akkoriban nem szerveztek versenyeket olyan rendszerben, mint manapság.

Ennek ellenére az ötvenes évek első felében rengetegen választották a vívást, tanfolyamok, toborzók népszerűsítették a sportágat, a „régi világ” edzői nem tartották rangon alulinak, hogy bekapcsolódjanak az utánpótlás-nevelésbe. Míg Juhász egyetemi évei alatt Szegeden űzte a sportágat, addig például 1954-ben a fővárosban női tőrben a középiskolai bajnokságon a Veres Pálné Gimnázium tanulója, Marosi Paula győzött a Fonóipari Technikumba járó Dömölky Lídia és a Ruhaipari Technikum növendéke, Rejtő Ildikó előtt. Juhász Katalin 25 évesen nyerte meg egyéniben a felnőttbajnokságot, elismerte, nem éppen fiatalon, de akkorra érett be, ugyanakkor az 1956-os forradalom után rengeteg sportoló távozott külföldre, a helyükre kellett állni. Meglepően hangzik, de igaz: „Nem készültem vívónak. Jól éreztem magam a páston, de elsősorban vegyész szerettem volna lenni.” Ám egyre jobban ment, 1957-ben a párizsi universiadén csapatban nyertek a mieink, egyéniben ezüstérmes lett. „A fináléban három siegem volt” – jegyzi meg a jellegzetes német kifejezést használva a győzelmekre. Ekkor már az OSC sportolójaként Szabó László volt a mestere, akit sohasem hagyott el. Róla Dávid Sándor a Pengevilág című Kő András-kötetben azt mondta:  „Hitvallásával és egész mesteri magatartásával külön színt, sajátos típust képviselt mestergárdánkban.”

Juhász felidézi az 1959-es budapesti vb hangulatát, a csapatversenyben a mieink 8:6-ra győzték le a Szovjetuniót (ismét Juhász három siegjével, ő szerezte a legtöbbet a magyarok közül…). Idézet a Képes Sportból: „Prudszkova és Juhász még vív, de a háttérben már ráhelyezik a főárbócra a magyar lobogót, s aztán megszólal a hangszóró: »A magyar csapat már megnyerte a világbajnokságot, így a csapatok nem vívnak tovább!« A magyar nők zokogva állnak a legfelső emelvényen.” Sajnos a római olimpián (1960) visszavágtak a szovjetek, Juhász úgy véli, „a döntőbe jutásért az olaszokat kellett legyőzni, kiadtuk minden erőnket”. Majd kiegészíti az örök igazsággal: „Könnyebb valamit megszerezni, mint megvédeni.” Megjegyzésemre, kár volt megtanítani vívni a szovjeteket, Juhász csendben csak annyit mond, Kínában is népszerűsítettük a sportágat…

Életében két lehetőség is adódott, hogy egyéniben világbajnok legyen, de sem az 1962-es Buenos Aires-i, sem az 1963-as gdanski versenyen nem sikerült: mindkettőn hármas holtversenyt követően lett bronzérmes, Argentínában a szovjet Gorohova és a román színekben induló magyar Orbán Olga mögött, Lengyelországban háromszor is (!) hármas holtverseny alakult ki a három magyar, Rejtő, Dömölky és Juhász között, végül a vb sorrendje is ez lett. „Alakulhatott volna jobban is, de egyik alkalommal se »mazsolák« ellen léptem pástra, így nem voltam elkeseredve, ráadásul Buenos Airesben a csapatot megnyertük. Talán mondanom se kell, a szovjetek ellen…”  És talán azt sem kell mondani, Juhász három győzelmével. Rá egy évre (1964) Tokióban is nyertünk, Sákovics József szövetségi kapitány az Ágoston Judit, Dömölky Lídia, Juhász Katalin, Rejtő Ildikó (tartalék Marosi Paula) együttest jelölte ki, mégis, a legerősebbnek mondott felállás ellenére a szovjetek 7:6-ra vezettek, emellett a találatarányuk annyira jó volt, hogy mindhárom magyarnak nyernie kellett az utolsó csörtéjében. Rejtő 4:2-re verte meg Prudszkovát, Juhász és Szamuszenko asszója eleinte jól állt a mi szempontunkból, de az ellenfél 3:3-ra egyenlített, amikor a zsűri bemondta az egy perc vívóidőt. A Népsport szerint „egy perc se volt, s egy évszázadnak tűnt!”, de Katalin bevitte a negyedik találatot, a Dömölky–Sisova mérkőzés volt hátra. Ezen is egy tus döntött, 4:3, végül 9:7 ide, olimpiai bajnokok lettünk. Dömölky így emlékezett: „Nagy akarattal indítottam el a támadást 3:3-nál, de a bíró nem adta meg. A sokáig vitatott ítélet nem zökkentett ki, és végül egypontos támadással az enyém és Magyarországé volt a döntő tus.” Juhász kiemeli: „Azért különös jelentőségű ez a siker, mert mindhármunknak úgy kellett küzdeni, ha veszít, nincs tovább, a csapat is elbukik. Különösen igaz, hogy egymásért vívtunk.”

Juhász folytatta pályafutását, de az élet közbeszólt, 1965-ben futballozás közben térdsérülést szenvedett. „Tipikus kosarassérülés volt, a térdszalagom meglazult egy edzésen, amelyen futkároztunk és rugdostuk a labdát. A baj az volt, hogy lassan gyógyultam, két szezon is kútba esett.”

Aztán 35 évesen is bizonyította, ott a helye a legjobbak között, az 1967-es montreali vb-n ismét az aranyérmes együttes tagja lett (Bóbis Ildikó, Dömölky, Gulácsy Mária, Juhász, Rejtő). „A szovjetek elleni idegtépő, nyolc nyolcra végződő, végül tusaránnyal megnyert fináléban nem léptem pástra, de előtte igen.”

Visszavonulását követően folytatta a munkát az akkumulátorgyárban, ahol a diplomája megvédése után elhelyezkedett. „Nem voltam vándormadár, amikor Szegedről Pestre költöztem – csak úgy kaptam lakhatási engedélyt a fővárosban, hogy volt munkahelyem –, még szovjet igazgatója volt az üzemnek… Gyártmányfejlesztéssel foglalkoztam, csoportvezetőként mentem nyugdíjba.”

Arra a felvetésre, minek tulajdonítja, hogy megőrizte szellemi frissességét, azt válaszolja: „Születési adottság, jó memóriám van – illetve manapság már nem olyan éles, mint néhány évvel ezelőtt.”

Nekünk legyen mondva...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. november 26-i lapszámában jelent meg.)